Majdnem élet Marosvásárhelyen

2015. 11. 10. 19:54

A kortárs művészet esélyeiről vitáztak az Azomures városában. Az Eight Present Artists rendezvénysorozat vizuális üzeneteit, valamint az ortodox zsinagógában zajlott beszélgetés hangulatát Parászka Boróka írása foglalja össze.

 

Utolsó plakátsimítások a konferencia és kiállítás helyszínén

 

Három „messziről“ jött ember ült össze nyilvános beszélgetésre Marosvásárhelyen, hogy megvitassa: mi a „baj” ezzel a várossal, amellyel kapcsolatban évek óta (ha nem évtizedek óta) ez, a „bajra” vonatkozó kérdés visszhangzik. Marosvásárhely a vidéki, erdélyi város – az, amely szimbólumává vált a konfliktusoknak, a gazdasági leépülésnek, az elszivárgó kulturális-közösségszervező energiáknak. Most az Eight Present Artists című rendezvénysorozat révén szerveztek találkozót A kortárs művészet lehetőségei egy bikulturális környezetben címmel olyanoknak, akik kötődnek a településhez, akik társadalomtudományokkal, művészetekkel foglalkoznak, és akik messzebbről követik az itt zajló folyamatokat.

 

Eszmecsere a periférián

November második hétvégéjén a B5 stúdió kezdeményezésére és meghívására Ungvári Zrínyi Imre, a kolozsvári Babes Bolyai Tudodományegyetem oktatója tanártársával, Alex Cistelecannal és Tordai S. Attilával, a tranzit.ro program felelősével, kurátorral beszélgetett az egykori marosvásárhelyi ortodox zsinagóga épületében. Mindhárman a mai erdélyi központban, Kolozsváron dolgoznak, de személyes életük több szálon kötődik Marosvásárhelyhez, ami ma: periféria. Ezt az eszmecserét egy szélesebb kezdeményezés, az Eight Present Artist rezidenciaprogram folytatásaként, kiegészítéseként szervezték. A B5 stúdió által elindított munka tavaly óta folyik. Ennek révén nyolc kortárs képzőművész tesz kísérletet arra, hogy vizuális-plasztikus viszonyt alakítson ki Marosvásárhellyel. A programleírás szerint „az alkotók kutatják, felerősítik és megkérdőjelezik a város kulturális és politikai jellegű szimbolikus tereit” a marosvásárhelyi tartózkodás alatt. „A projekt a hivatalos, mitizált történeteket és ideológiákat túllépve természetes és őszinte párbeszédre hív; ezzel együtt megtörni készül a város párhuzamos, monológ-alapú etnikai narrációit” – ígérik a kezdeményezők. Cél az, hogy a városlakók számára „elérhetővé” váljon a képzőművészet, és csökkenjen a közönség-művész közötti távolság.

 

Vizuális jelzések

A beszélgetés kerete a zsinagógában a vita előtt megnyitott kiállítás. Adorjáni Márta, Miklós Szilárd, Christina Hartl-Prager, Bartha József, Vlad Nancă, Cristi Pogăcean és a Monotremu művészpáros munkáit láthatják az idelátogatók. Mivel azonban ezt a vizuális kontextust több más kiállítótér egészíti ki a város néhány egyéb pontján, így a rezidenciaprogram érdemben azokkal együtt értelmezhető. Azok számára, akik a beszélgetésre érkeztek, a helyszínen a román- és magyar nemzeti lobogókból létrehozott függőágyak, nemzeti szalagokból varrt, bekeretezve képként prezentált villámzárak készültek, a tárlat szűkre szabott kínálata inkább csak hangulati elem. Jelzései annak, hogyan nyúlhatnak a nemzeti szimbólumokhoz a kísérletben résztvevők. (Kedves, vidám, vagy éppen intő jelek láthatóak. De Radnót felől, az ott felhúzott hatalmas országzászlót tekintve, vagy az utóbbi évek székelyzászlós akcióinak élményeivel összevetve a kiállítás villanásai erőtlenek, felszínesek.)

A beszélgetőtársak is így, a felszínről értekeznek. Hogyan lehet megközelíteni ezt a teret, amit most éppen Marosvásárhelynek nevezünk? Tartható-e még a centrum-periféria szembenállás? És hogyan-mikor vált perifériává Marosvásárhely, amelyet – figyelmeztetett Tordai S. Attila – bizonyos korokban lehetett centrumként látni, értékelni. Mi a referenciája ma a közösségi terek minőségének, jellegének? Romániában három város „szívja fel” a kulturális, közösségi energiákat: Bukarest, Kolozsvár – és talán Temesvár – említi kissé bizonytalanul a harmadik várost Alex Cistelecan. Hogy mit jelent pontosan ez a „felszívás”, az új romániai, erdélyi centrális erőterek kialakulása, és miért feltételezi ez az urbánus „besűrüsödés” a városhatárokon túli „vidék” leszakadását, miért nem érvényesül (ha valóban nem érvényesül) a modernizációs „szívóerő”, felzárkózás, nem derül ki ebből az eszmecseréből.

 

Akadozó többnyelvűség

A témák lazán követik egymást: van-e különbség-hasonlóság a kilencvenes évek nacionalizmusa, és a mai etnikai reprezentáció között? Ma már nem működik az a nacionalizmus, véli Cistelecan, azzal a kiegészítéssel: lehet, hogy azért érzékeli ezt így, mert ő többségi. (Az „újnacionalizmus” populáris kultúrájáról Feischmidt Margit szerkesztett fontos kötetet, ugrik be, míg Cistelecant hallgatom. Ezek a kulturális regiszterek ezen az estén nem sejlenek fel)

Ebben a térben – Marosvásárhely sok más teréhez hasonlóan – nehéz feladat a multikulturalitás. Bartha József úgy nyitja az estét, Ungvári Zrínyi Imre úgy veszi át a moderálást, hogy ki-ki akár anyanyelvén, vagy a számára legkönnyebben használható nyelven vegyen részt a vitában. A tolmácsgép azonban akadozva működik, győz az udvariasság, románul megy az eszmecsere, rövid angol intermezzóval.

Bárhogy várom, nem esik szó a valóban letűnt rendszerváltás utáni nacionalizmust követő újnacionalizmusról, de körvonalazódik egy fontos megállapítás: az etnikai szerkezeteken túl más töréshatárok is jellemzik ezt a várost. A konfliktusok jelentős része gazdaságilag megalapozott, osztály-konfliktus. Mi reprezentálható ebből? És ki reprezentál? Milyen tere van a reprezentációnak a válságban lévő romániai vidéken, amelynek típusvárosa Marosvásárhely? És milyen funkciói vannak a reprezentációnak? A politikai művészet esélyeit, eszközeit Tordai S. Attila feszegeti, a kreativitás fontosságát, vagy a művészi nevelés, az újgenerációk pedagógiáját Alex Cistelecan és Ungvári Zrínyi Imre érinti.

Készül a vizuális üzenet az ortodox zsinagógában

 

A dialógus igénye valós

Közben egészen triviális, de a várost jól jellemző szempontok is felmerülnek. Vlad Nanca például arról mesél, a szállodában, ahol lakik, rég lejárt programfüzetek kínálják a rég aktualitását vesztett marosvásárhelyi programokat. Ennyi látszik a kulturális életből ott. A beszélgetésnek ezen a – felszínen lebegő – pontján felmerül a már klasszikus példamondat az etnikai közösségek közötti távolságról a közönség soraiból. „Marosvásárhelyről csak annyit hallottam, mielőtt ide jöttem, hogy itt nem adnak kenyeret a boltban, csak ha magyarul kéred” – meséli egy román felszólaló. Akár személyes történet is lehetne, de aki már kicsit ismerős Marosvásárhelyen, tudja: ez egy városi legenda, sokszor, sokféle kontextusban elhangzott már.(Többek között az Alina Nelega és Kincses Réka által rendezett Duble Bind című előadásban is). Minden román-magyar kerekasztalon, szakmai találkozókon előbb-utóbb elsüti valaki ezt a poént. A résztvevők ilyenkor mindig megnyugtatják egymást, hogy ez nem igaz, hogy túl lehet ezen lépni, és a megoldás a jobb, szorosabb együttműködés, kommunikáció Rendszerint nem nagyon történik semmi.

Ungvári Zrínyi Ildikó egyetemi oktatóként szól hozzá, árnyalja az ezen az estén Marosvásárhelyről körvonalazódó képet.  A maga színházi tapasztalataival egészíti ki, sorolja azokat a hasonló kezdeményezéseket, amelyeket a Művészeti Egyetemen indítottak el. Ő is úgy mesél, mint „messziről jött” ember, egy másik szakmai galaxis hírhozója. Miért nincsenek jelen az ott dolgozók? – kérdezhetné a résztvevő (két ember menti a helyzetet: Ungvári Zrínyi Ildikó és Gáspárik Attila, ők most vállalták, hogy beülnek a közönség közé) Vagy miért nincsenek jelen az irodalmi, oktatási élet szereplői? Ez is tipikus válságjelenség: itt a szolidaritás körei nem kapcsolódnak, ha vannak is szakmai kezdeményezések, elszigeteltek maradnak, a dialógus igénye valós, csak a tartalom, a forma hiányzik hozzá.

 

A visszatérő élet jelei

Hiányoznak a jelei, nyomai annak a városnak, amely jelekre és nyomokra bármely Romániai város is rászorulna. Rezidens program az Eigth Present Artist: átutazók, idelátogatók programja. Jó volna az állandó jelenlét, a részvét és a részvétel, jó volna, ha a hasonló beszélgetések túllépnének a szokásos körökön és közhelyeken.

Sötétben, és kissé csalódottan botorkálok ki a vitáról. Azzal vigasztalom magam, hogy talán majd a teljes vizuális anyag áttekintése, túl ennek az estének a kiállításán kárpótol. Ha „egybe nézhetem” a rezidensprogram munkáit, akkor majd sikerül letapogatni, amit ma este nem sikerült megérteni, vagy kimondani.

Az egykori ortodox zsinagóga, és egykori ipartelep fűtetlen romjai között bolyongva mondogatom: semmi sem múlik el nyomtalanul. Előbb-utóbb felsejlik minden eltörölt nyom. Csak ki kell várni. A zsinagóga 75 éve vár arra, hogy visszatérjen ide a szellem, az élet. És ezen a szerény beszélgetős estén mégiscsak megcsillantak ennek a jelei.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!