A jezidi ügy. Diyarbakiri napló 8.

2016. 12. 10. 22:45

A romániai parlamenti választások előtt néhány nappal írom ezt a naplórészletet, a diyarbakiri jegyzeteket rendezgetve rettenetesen frivolnak tűnik az, amiben élünk, ahonnan érteni próbálom, mit láttam, éltem meg Kurdisztánban. Parászka Boróka sorozata.

 

Azok számára, akik a gyerekeknek szerveztek foglalkozást, jobb hangulatban eltek a napok

 

Kedélyes osztálykirándulásnak is nevezhetnénk azt, amiben ott, akkor olaszok, németek, bolgárok és mi románok-magyarok a kurdokkal részt vettünk tájnézéssel, vacsorázásokkal, nagy beszélgetésekkel és a jezidiekkel folytatott napi munkával. (Változó, hogy ez a „munka” kinek, mit jelentett. Nekem, aki interjúkat rögzítettem, felkavaró volt. Azok számára, akik a gyerekeknek szerveztek iskolát, foglalkozást, játékot, inkább fizikailag volt megterhelő, egyébként jó hangulatú napok voltak ezek). A hivatalos programon túl azonban, a kijelölt téren és időn kívül bárhova nyúltunk, valami elevenbe találtunk. Umut szemrebbenés nélkül, végtelenített türelemmel, derűvel irányította az ottlétünket. Reggel ő gondoskodott a reggeliző asztalon gőzölgő főtt tojásról, a jezidi táborba menet ő szervezte az autót, a szállítást, és arra is figyelt, hogy ne akadjunk fenn a mindig váratlan helyen felbukkanó katonai ellenőrzőpontokon. Legalább hat-hét nyelven tudott viccelődni, két poén között értesített arról, hogy mi van a világsajtóban. Ha kettesben sikerült maradni, akkor a kurd, valamint a török kortárs irodalomról is volt mondanivalója (bölcsész hallgató, amikor épp nem közösséget szervez).

A kurd kulturális és érdekvédelmi körökben ismert apjának bebörtönzéséről, évekig való fogva tartásáról csak akkor beszélt, bátran de nagyon visszafogottan, ha rákérdeztem. „Ez átlagos történet errefelé” – magyarázta, semmi rendkívüli nincs abban, hogy be kellett járni hozzá a börtönbe, hogy oda cipelte neki a könyveket, újságokat – már amit bevihetett –, hogy csak láthatáson beszélgettek. Úgy, hogy fogalmuk sem volt, mikor születik vád- és perirat, mikor zárul le ez az ügy, mekkora büntetéssel kell szembenézzen a bebörtönzött, a család.

Ezekben a sátrakban laknak a menekültek

 

A tolmács, akivel az interjúk során együtt dolgoztam, nagy szemű, törékeny kurd lány, szemében az a furcsa vibráló szomorúság, amit szinte minden nő, asszony, kislány tekintetében ott látok. Ide-oda cikázó barna szemek, villanások, állandó készenlét arra, hogy mi történik. Sokkal kevésbé bírja a feszültséget, mint Umut, a check pointoknál összerezzen, képtelen levenni a szemét a katonákról. Pedig ilyenkor alapkövetelmény a higgadtság, az, hogy ne nézzen ki „gyanúsnak” az ember. Ottlétünk második és harmadik napján fegyveres összecsapások vannak Diyarbakirban, épp csak a suttogások szintjén ér el hozzám a hír. A tolmács lány úgy dönt, késő este már nem megy haza, ott alszik a kommunánkban – mindenki úgy tudja, csak a buli kedvéért marad, valójában biztonsági okokból nem vág neki későn a városnak. Két napon át beszélgetünk folyamatosan szakmáról, magánéletről, mire elmeséli: Umut és az ő apja együtt voltak börtönben, a két fiatal innen ismeri egymást. Élettársa most szökésben van, valahol a hegyekben. Részt vett egy szolidaritási tüntetésen, a rendőrség nyomoz utána, kapott egy fülest, hogy nem biztonságos a városban maradnia. Fogalma sincs, merre van a fiú – mondja a Tigris partján üldögélve, közben sűrűn néz be a bokrok közé. Érzem a hangján, hogy nem mond igazat, de nem feszegetem, mit hallgat el. Mintha nem is nekem szólnának ezek a szavak. Nem tudja, mikor jön haza, hogy mi lesz velük, mi lesz ebből az „egészből” – teszi hozzá – és fejével a jezidi táborból Diyarbakir felé int.

A táborigazgató mogorva ember, azonnal kiszúr, gyanús vagyok neki, ahogy a diktafonommal meg-megállok egy sátor mellett, ahogy körülülnek az emberek, és felvételre mesélnek nekem. A sarkamban van hosszan, többször ellenőrzi, hogy kivel, miről beszélgetek. Néha csak áll némán közvetlenül mellettem, tíz-húsz percig is hallgat, figyel. Ne törődjek vele – mondja Umut, a tolmács lány pedig sűrűn bólogat. A táborigazgató a két fiatal önkéntes szüleivel együtt volt börtönben, megverték, megkínozták, azóta mindenkivel szemben ilyen ellenséges. Micsoda hálózat része lettem itt? Hány börtönviselt ember mellett megyek el? Hányan vannak börtönben most is? És szökésben? Hány aggódó, szorongó hozzátartozó próbálja élni a mindennapjait úgy, mintha béke lenne? Nem kérdezek rá. A legfontosabb biztonsági szabály az, hogy ne akarjon többet tudni az ember annál, amit épp elmondanak neki.

Messze még a győzelem, de a jelét jól ismerik

 

A háború elől menekülő jezidiek ide, ebbe a törökországi, fojtott, lappangó polgárháborúba érkeztek, itt várnak segítséget, itt kell valahogy rekonstruálni, megérteni az ő hozott háborús történeteiket. Úgy, hogy helyi segítőim börtönviselt, traumatizált kurdok, vagy épp azok az aleppói szírek, akik a tábori kórházban dolgoznak. Egymásra rakódnak a krízisek, a feszültségek. De mindez fegyelmezett, irányított, működőképes rendszerré áll össze, valami olyasmivé, amiben mindenki tudja, hol a helye, és mivel tartozik a másiknak. Na ez az, amit most így, itt a választásokra készülő Erdélyben nehéz megérteni.

Már itthon, Romániában kapom a hírt, hogy sorra tartóztatják le a kurd városok önkormányzatainak vezetőit, a kurd parlamenti képviselőket. Majdnem párhuzamosan azzal, ahogy nálunk a „korrupcióellenes harc” és az amiatt történő előállítások zajlanak. Amíg itthon azonnal elindul a körgyanúsítgatás, a közösségi egymásra mutogatás, önmarcangolás, addig kint Kurdisztánban szolidaritási tüntetések zajlanak. Más a tétje persze: ott a parlamenti képviselet, az önkormányzatok működése forog kockán. Itt nálunk ? Nem tudom megmondani, mi is történik, és mi lehet mindennek a következménye. Talán az érdekképviselet fenntartása lehetetlenülhet el itt is, ha tovább folynak a letartóztatások. Talán nem is vonható párhuzam. Ez a korrupciós „harc” nem is „harc”, és veszélyes etnicizálni, felmentést, magyarázatot, kibúvót keresni. Talán (biztosan) az ottani fegyveres harcnak is megvannak a sötét, igazolhatatlan oldalai, nem csak a török oldalról.

Visszafogom magamat, ahogy a hasonlóságokat, különbözőségeket sorjázom. Néhány napra megszakad a kapcsolat Diyarbakirral: a török hatóságok az egyre hevesebbé váló szolidaritási tüntetések, a kiéleződő konfliktusok, összecsapások miatt egyszerűen „kikapcsolják” az internetet, a telefont. Napokig nem tudom, mi történik barátaimmal, munkatársaimmal. Aztán helyreáll a rend, és azok, akiket nem tartóztatnak le, nem visznek el, teszik a dolgukat tovább úgy, ahogy eddig. És még úgyabbul. A következő nemzetközi projekt, amit szerveznek, a zavargások szomszédságában, a világtól elvágva, a „humor a multikulturális térben” című műhelymunka. Nem tudom, lehetséges lenne-e ez itt, Kelet-Közép-Európában, ahol a multikulturalizmust már annyiszor eltemették. A humort meg már alig ismerik.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!