Utat találni az átlagos és a speciális között

2014. 12. 25. 18:44

Farkasszemet néznek egymással a sérültséggel élõ gyerekek szülei és azok, akik úgy tudják, átlagos – ahogy mondani szokás „normális” – gyereket nevelnek. Mindannyian azt szeretnék, ha képességeinek megfelelõ oktatásban részesülhetne a következõ nemzedék. Együtt, vagy külön? Mi az esélye az integratív oktatásnak Romániában? Mit ír elõ a törvény, és milyen az oktatási rendszer a valóságban? Érvek és ellenérvek: közös cél a korszerûsítés. Parászka Boróka összeállítása.

 

 

Időről-időre botrányt kavar a hazai oktatásban a sajátos igényekkel élő gyerekek nevelése: a jó hír az, hogy fel-felbukkan az integrált iskolai nevelésre való szándék, a rossz az, hogy ezek a kezdeményezések éles, elutasító reakciókat váltanak ki. A jogi keret, a tanügyi törvény, amely ezt is szabályozza, csupa kiskapuból áll: megfelelő kiegészítések, módosítások nélkül nem segíti sem az oktatási rendszert, sem a szülőket a tanügyi törvény elég hatékonyan. Jellemzően a down-szindrómával élő gyerekek, illetve az autista spektrum skáláján diagnosztizált gyerekek szülei lobbiznak a leghatározottabban az integráció mellett, esetükben ugyanis az integráció perdöntő lehet a fejlesztés terén. Legutóbb a szászmedgyesi Kiss Elizeus, downs szindrómával élő kisfiú esete vált ismerté Erdélyben, aki az előkészítő osztályt integrált keretek között, a helyi általános iskolában végezhette, ám az első osztályt már nem folytathatta ugyanitt (Az ügy hátteréről a maszol.ro közölt tényfeltáró sorozatot). A szülők a Diszkriminációellenes Tanácshoz fordultak jogorvoslatért. Időközben a kolozsvári Kozmutza Flóra speciális iskola ellátását is igénybe vette a család rövid időre, ám a maszol.ro tudósítása szerint az állandó lakhely és a befogadó intézmény közötti távolság miatt lemondtak erről a lehetőségről.

 

Hetvenezer speciális

 

A szászmedgyesiek problémája nem egyetlen család ügye: Erdély szerte élnek többszörösen kisebbségi helyzetben olyan emberek, akik sajátos élethelyzetük (sérültségük), és nemzetiségük miatt sem tudják igénybe venni az elérhető szolgáltatásokat. Az ellátó intézmények többségében román nyelvű foglakozások, román nyelven beszélő szakemberek vannak: hátrányos helyzetben ez egy gyakorta kezelhetetlennek bizonyuló többlet teher. Sőt: az elérhető rendszerek a román nemzetiségű érintettek számára sem kielégítőek. A munkaügyi minisztérium adatai szerint hivatalosan hetvenezer gyerek él valamilyen sérültséggel Romániában. Az érintettek fele semmiféle oktatásban nem vesz részt – ők egész életükben állandó ellátásra szorulnak, fejlesztésük nem, vagy csak részben megoldott.
Az úgynevezett speciális iskolákba (régebb használt, megbélyegző néven ismert „kisegítő iskolákba”) 12 ezer gyerek jár. Ezeknek az iskoláknak a működését azonban sokan, több szempontból megkérdőjelezik. Egyrészt azért, mert a speciális intézmények oktatási szempontból radikálisan fogalmazvaelfekvők nagyon sok a fejlesztést igénylő gyerek, a pedagógusok túlterheltek, nincs mód az igazán sikeres pedagógiai munkára.

Az itt tanulók, dolgozók eleve megbélyegzettek: a társadalom jelentős része szeret nem tudni arról, mi folyik a falak mögött. Etnikai és szociális alapon gyakorta a szegregáció eszközei a speciális iskolák: ide kerülnek a veszélyeztetett körülmények között élők, azok a roma gyerekek, akiknek a befogadását más iskolák nem vállalják.

(Annak ellenére, hogy az érvényes tanügyi törvény kifejezetten tiltja ezt). A magyar gyerekek ellátására alig van mód országszerte, kivételt néhány központ, részleg képez, a legismertebb a már említett kolozsvári Kozmutza Flóra iskola.

Idejében kezdeni

 

 

Az integrált oktatás tehermentesítené azokat, akik a speciális igényekkel élő gyerekekkel foglalkoznak, növelné a hatékonyságot – állítják a rendszer mellett érvelő szakemberek – de ennek megvannak a maga feltételei. Nem kezdődhet az integráció az iskolai oktatással, ha ennek az alapjait a szülészeti osztályokon, a korai diagnosztikával, a bölcsődékben-óvodákban nem rakják le. Ha nem indul meg a fejlesztés, összeszoktatás a lehető legkorábbi időpontban, akkor ennek a gyerekek 6-7 éves korában (vagy még később), alig van esélye. „Hogy lehetne integrálni egy 7 éves gyereket, amikor élete első, legfontosabb időszakában nem segítették ebben? És mit kezdjünk az általános iskolai 8 éves integrációval, ha az utána következő időszak nincs megoldva? Hiába érnek el csodákat ez alatt az idő alatt – mert elérnek, ha elég kitartóak – ha nyolcadik végén a fejlesztés leáll, a végzős kikerül a rendszerből, annyival marad, amit eddig elért, és a társadalom perifériájára reked így is, úgy is. Ez a perspektíva megkérdőjelezi az integráció alapjait, azt a célt, hogy minél önállóbb, érettebb emberekké váljanak a speciális igénnyel élő fiatalok is” – nyilatkozta a kérdésről Mădălina Turza, a sérültséggel élő gyerekek európai központjának (CEDCD) képviselője.
Az európai országok többségében immár társadalmi konszenzus van az integráció fontosságáról, egyre több érintett előtt nyílik meg a közoktatás. Nagy-Britanniában a sérültséggel élők 74 százaléka tanul együtt átlagos társaival. Romániában nem csak, hogy a közoktatásig nem jutnak el a rászorulók, de a speciális igénnyel rendelkezők felét teljesen ki is zárják mindenféle oktatásból.

 

Elsődleges emberi méltóság

 

Az érvényben lévő tanügyi törvény a speciális igényt, azt, hogy az érintett gyerek számára milyen oktatási mód, illetve intézmény javallott, általános értelemben határozza meg. Nagyon sok múlik a helyzeti adottságokon: van-e speciális intézmény, vagy az átlagos ellátást biztosító iskolán belül speciális oktatás, osztály. A kerettörvény pontos alkalmazása csak utólagos jogszabály-módosítások révén lehetséges, erre vonatkozóan jelent meg idén egy javaslatcsomag. Ez sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy az érintettek érdekei, személyes választásai érvényesüljenek.

A módosítás leszögezi, a sérültséggel élők nevelését illetően az elsődleges szempont az emberi méltóság elidegeníthetetlenségének érvényesülése, az egyéni választás lehetőségének biztosítása.

Ugyancsak alapcél az egyéni függetlenség, önállóság megteremtése, illetve az ahhoz való segítségnyújtás. Ez a módosítás igyekszik kizárni a diszkrimináció minden típusát, és arra figyelmeztet: a sérültséggel való együttélés hozzátartozik a társadalmi sokféleséghez. Nem kérdőjelezhető meg semmilyen szempont alapján
az esélyegyenlőség, a szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférés joga. Mindent alárendel a gyermekek jogainak ez az elképzelés, és arra is figyelmeztet: az integráció nem sértheti a sérültséggel élő identitását, integritását.

 

Érvek, ellenérvek

 

A minden eddiginél nagyobb társadalmi összefogást igérő koncepciót, sokan, elsősorban a tanügyi érdekvédők, és a szülői platformok elutasították azzal az indokkal, hogy túl nagy terhet ró az átlagos gyerekeket nevelő intézményekre, az integráció személyi feltételei nem biztosítottak, a sérültséggel élők esélyegyenlősége rontja a nem sérültséggel élők esélyegyenlőségét. „Ebben az országban van hagyománya a speciális nevelési intézményeknek, és nem lehet alábecsülni az eddig elért eredményeket” – figyelmeztet Silvia Scarlat, aki a sérültséggel élőket nevelő pedagógusok szakszervezetét képviseli. A szakszervezet feljegyzésben fordult a tanügyi tárcához a törvénymódosítással kapcsolatban, és a speciális iskolák rendszerének elsorvasztását rója fel. A CEDCD erre a beadványra reagálva hangsúlyozta, nem cél a szakképzett pedagógusok elbocsátása, a speciális iskolák rendszerének leépítése, viszont megkerülhetetlen a korszerűsítés. Ennek egyik módja az, hogy továbbképzik a speciális oktatásban részt vevő pedagógusokat, és felkészítik az integrált oktatási programokra. A másik módja az, hogy a két rendszert, a „normális” és a „speciális” oktatást összehangolják intézményi szinten is: a közoktatásban részt vesznek a szakosodott pedagógusok, segítik azok munkáját, akik a sajátos esetekre nem készültek eddig. A pedagógusképzés általános részét képezheti a jövőben az, hogy nagyobb figyelmet kap a sajátos neveléssel élők pedagógiája. A vegyes osztályok létrehozása, a speciális iskolák elszigeteltségének oldása, a terápiás csoportok beemelése az átlagos iskolákba további segítséget jelenthet. Az integráció hívei azt hangsúlyozzák: ez a közeledés, átalakítás, a hazai oktatási rendszer nyitása nem csak a rászorulók számára jelent előnyt és lehetőséget.

Az „átlagos” iskolákban is sok a figyelem- és viselkedészavaros gyerek, akinek a problémáját általában mellőzhetőnek, kinőhetőnek tekintik a szülők, és az erre fel nem készült pedagógusok.

A rejtett esetek diagnosztizálása, azonosítása, a megfelelő terápiák alkalmazása ebben az esetben sokakat segíthet át az iskolai kríziseken. „Az integrált nevelés azt a tényt segít felismerni, hogy minden gyerek más, személyre szabott figyelmet igényel, és akkor lesz hatékonnyá a hazai oktatási rendszer, ha ezt minél nagyobb mértékben sikerül biztosítani, minél több gyereknek. Ha a tanárok és a diákok egyaránt hozzászoknak ahhoz, hogy felismerjék egymásban a másságot, és tiszteljék, segítsék azt, akkor nem tesznek mást, mint saját érdekeiket érvényesítik. A speciális igény nem csak a sérültséggel élőkre, a viselkedészavaros gyerekekre vonatkozik. Speciális igényei vannak egy különleges képességekkel rendelkező gyereknek is, esetében ezt a személyre szabott figyelmet tehetséggondozásnak hívják. Nincs olyan nagy különbség ezekben az ellátásokban, mert mindegyiknek az az alapja, hogy tiszteletben tartja a gyerek képességeit, és fejleszti azokat” – nyilatkozta az üggyel kapcsolatban egy olyan szülő, aki két gyereket nevel. Egy autizmussal élő kamaszfiút és egy kamaszlányt, akinek matematika tehetséggondozó foglalkozáson fejlesztik rendkívül jó képességeit.

 

Lobbiprogramok

 

Ez a fajta belátás és korszerűsítésre való igény jellemzően az érintett családokban van jelen. Azok, akik nem érintettek, vagy nem tudnak arról, hogy érintettek – nehezen meggyőzhetőek, az esetek többségében elzárkózóak. Marosvásárhelyen az alternatív oktatás évek óta halódik, több kísérleti módszerrel próbálkozó osztály indult, és szűnt meg egy évtized alatt. Az elmúlt hónapokban újabb próbálkozás történt arra, hogy egy, az eddiginél nyitottabb, elfogadóbb, éppen ezért sikeresebb iskolai környezet jöjjön létre. Az alakuló ülések egyikén e sorok írója is részt vett. Az átlagnál érdeklődőbb, felkészültebb szülők jöttek el a találkozóra. Megjelent többek között egy down szindrómás gyermek édesanyja is, aki végighallgatta a nagyívű, és valóban meggyőző reform-terveket. Majd a beszélgetés végén bátortalanul megkérdezte: lehet-e arról szó, hogy az ő gyereke is részt vegyen a kezdeményezésben? A fejlesztést vezető egyik pedagógus váratlan, és meglehetősen határozott választ adott: sokan úgy vélik, hogy a reformoktatásban résztvevők nem annyira versenyképesek, mint az átlagos iskolák tanulói, hogy ezek az osztályok a rászoruló, segítséget igénylő gyerekek befogadására jönnének létre. Pedig nem erről van szó, mondta a pedagógus, ezek a csoportok nem speciális csoportok. A szakszerűség igényével megfogalmazott elutasítás sok mindenre rávilágított: az integráció fontosságát, mikéntjét gyakorta azok sem értik, akik egyébként elkötelezettek a reformpedagógiák iránt. Ott sem nyílik erre tér, ahol az oktatási körülmények jobbak, mert sajátosan berendezett, gyerekbarát osztályok várják a gyerekeket, akikkel a megszokottnál több pedagógus foglalkozik. A sérültséggel élő gyereket ma még nem a társadalom egyenjogú részének tekintik sok helyen, hanem „balesetnek”, akinek a helyzetét az izoláció, a kiemelés javítja leginkább. (A gyerekek elkülönítése mellett érvelők jellemzően úgy nyilatkoznak: ez az izoláció, eltávolítás segíti a szűkebb-tágabb környezetet, a családot is). Szervezeti szinten az autizmussal, illetve a down szindrómával élő gyerekek szülei indítottak el több lobbiprogramot az integráció segítéséért. Egyre több az olyan család, mint Kiss Elizeusé, akik saját kezdeményezésre, „partizánakcióban” próbálnak meg hatni a környezetükre. Még nem tudni, hogy hogyan dönt a szászmedgyesi esetben a Diszkriminációellenes Tanács, habár az idő telik, lassan az idei tanév feléhez érünk. Talán sikerül megoldást találni rövid távon. Túl ezen az eseten,

hosszú és nehéz átalakulásra, folyamatos társadalmi párbeszédre van szükség a szülők, pedagógusok, az „átlagosok” és a „speciálisok” között.
 

Egyelőre még azt sem sikerült elérni a hazai oktatásban, hogy az intézmények akadálymentesítettek legyenek. Imitt-amott feltűnik egy-egy rámpa, egy-egy kerekesszékes feljáró. Van úgy, hogy csak a földszintre vezet út, vagy egyetlen bejáratig. És az is inkább szimbolikus, mint használható könnyítés. A bejutást ugyan nem segíti, de jelzi, hogy a fenntartók, intézményvezetők már tudják, mire lenne szükség.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!