Tavaszi séták egy autonóm szigeten

2011. 06. 02. 09:59

Kislány voltam, amikor valamilyen nyugati ismerős azt mesélte a szüleimnek, hogy Mallorcán nyaralt. Apám finoman megjegyezte: Majorkán. Merthogy így ejtik. És sóhajtott. Látszott rajta, szívesen menne arra a valamikor kalózok dúlta, csempészek lakta szigetre. Talán akkor döntöttem el, hogy ha nagy leszek, egyszer elmegyek Mallorcára. Több mint négy évtized után sikerült.

Egy utazási iroda elég olcsón kínálta a mallorcai nyaralást, igaz, szezon előtt. Azonban a Baleár-szigeteken áprilisban is meleg van, felkerekedtünk hát, hogy felfedezzük magunknak Palmát, Valldemossát, a tengert, a hegyeket és mindent, ami hét napba belefér.

Utunk Kolozsváron, a nemzetközi reptéren kezdődik, amely minden, csak nem világvárosi. Az alkalmazottakról jobb nem beszélni, valósággal sértődötten ülnek asztaluknál a jegyvizsgálók. Az arcukra rá van írva: mélységesen igazságtalannak tartják, hogy ők dolgoznak, míg mások utazgatnak a világban. A fapados járatok utasait Palmában sem veszik emberszámba, főleg ha Románia felé mennek. Ezt viszont csak visszafelé tapasztaljuk.

Egyelőre repülünk, a barátom rosszul van, sajnálom, hogy nem élvezi az utat. A szárazföldön azonnal helyrejön, ő hallja meg az éktelen rikácsolást, amellyel a csoportunkat tereli magához Carmen, az idegenvezető.

A sziget fővárosának szép a repülőtere, a világ szinte minden tájáról érkeznek ide turisták. Az autóbuszban, amellyel a szálloda felé vesszünk az irányt, a következő információkhoz jutunk a nem túl szép és nem túl magas műveltséggel rendelkező hölgytől: Can Pastilla nevezetű üdülővárosba megyünk, ott áll a szálloda. A városban lopnak, a hotelben pláné, a települések közötti buszokon még inkább. Tanács: készítsünk fénymásolatot az iratainkról, az eredeti okmányokat, a pénzünket, bankkártyánkat hagyjuk a szobában, mégpedig az ott található széfben, amelyet potom 15 euróért bocsátanak rendelkezésünkre.

– Kik lopnak? – kérdezem, mire a hölgy tétovázás nélkül rávágja:

– A románok, de nem csak ők. Mindenféle népség van erre. – És hozzáfűzi: bárki bármit mond, higgyük el neki, 16 éve él Mallorcán, ő csak tudja, mi a dörgés. Velünk, mert az ő drága hazájából jöttünk, mindenben kivételez, oda is elvisz, ahová eddig senkit.

Így mondta, az ő drága hazája, de ez nem csökkentette a romániaiak felháborodását. Kikértük magunknak, hogy simán letolvajozzon valaki, de azért a szállodában sokan fénymásoltatták az igazolványukat, és fizettek a páncélszekrényért.

Barátommal úgy döntünk, majd vigyázunk az iratainkra, pénzünk meg úgysincs annyi, hogy ne hordhatnánk magunkkal.

Megérkezésünk napján a négycsillagos szálloda hatalmas halljából nyíló óriási bárban találkozunk újra az idegenvezetővel, aki mindenféle kirándulásokat ajánl. Köztük van Valldemossa is, ahová mindenképpen el szeretnénk menni. El is visznek – mondja Carmen, fejenként harminc euróért oda szállít a busz, a látványosságokért külön kell fizetni.

Ez azért vicces, mert Palmából a sziget bármelyik pontjára el lehet jutni autóbusszal, ráadásul nagyon olcsón. Nem iratkozunk fel semmilyen kirándulásra, a jegyünk árában benne van egy út Inkába és egy Palma panoráma-körút. Csak a Carmen flamenco táncszínház előadására fizetünk be, nem is keveset.

Úgy gondoljuk, majd „egyénien” csavargunk a szigeten, bízunk benne, hogy az angollal boldogulunk. Boldogultunk.


Pálmafák, tenger, hal – minden mennyiségben. Mivel hajnali háromnegyed hatkor indult a gépünk Kolozsvárról, estére eléggé fáradtak vagyunk, mégis úgy döntünk, vacsora után sétálunk kicsit a tengerparton. Fúj a szél, de nincs hideg, az ajándékboltok, a kávéházak nyitva. Megállapítjuk: annak ellenére, hogy a boltocskákban, sátrakban elsősorban turisták vásárolnak, az árak nem túl magasak. Helyieket alig látunk. Pár nap múlva rájövünk, hogy a városka lakosai reggel és este mutatkoznak. Reggel futnak és kutyát sétáltatnak, este ugyanazt csinálják, akkor már családostul. Munka után sokan kimennek a tengerpartra napozni vagy sárkányszörfözni. Utóbbi a legújabb őrület. Valami sárkányszerű szerkezetre rákötik magukat és felkapnak a szörfdeszkára. Boszorkányos ügyességgel irányítják a repülő valamit, kunsztokat mutatnak be a levegőben, órákig képesek siklani, sűrűn beborulni a tenger nem túl meleg vizébe.

A szálloda külsőleg valóban négycsillagos, a szobát viszont itthon talán kettőre ha értékelték volna. Azonban elég fáradtak vagyunk ahhoz, hogy ne törődjünk ezzel.

Azt mondják, Mallorcán nem lehet fogyókúrázni, mert sok a finom ennivaló. Nekünk sikerült néha éhen maradnunk. A főeledel ugyanis a hal, meg a tenger gyümölcsei. Egyikünknek sem a kedvencei. Ráadásul mindent korianderrel ízesítenek, és sajnos én nem szeretem az ízét.

Számunkra az ennivalók rejtélyszámba mentek, nemcsak a fantázianeveket, de a többit sem értettük. Az angol fordítás pedig ennyiből állt: fish (hal), see fruits (tenger gyümölcsei), pork (disznó). Slussz. Életemben először kerestem a McDonald’sot, ott legalább biztosan tudom, mit kapok.

Másnap is halas programot csinálunk, de nem étteremben, hanem a híres Akváriumban. Elsősorban a barátom akart mindenáron cápákat nézni. Nézett.

A többszintes akváriumban a tenger szinte teljes populációja megtalálható. Kedvenceim: a bohóchal, a csikóhal és a papagájhal. Barátom kedvencei: a cápa, a rája és a piranha. Ahhoz képes, hogy egészen békés ember, kissé meglepő, hogy a ragadozókhoz ragaszkodik. A parkban nyitott akváriumok, benyúlhat a vízbe, aki mer. A békés barátom azonnal megsimogatja a ráját, és a hatalmas levesteknőst, a többi látogató együttérzően veszi tudomásul sikításaimat.

Egyébként gyönyörű az egész, érdekes, főleg a műdzsungel, meg a művízesés. Két bohócnak öltözött fiatalember bárki arcára ráfest egy tengeri lényt, mi ezt kihagyjuk, megyünk napozni.

Can Pastillában remek, homokos a part, lassan mélyül a víz, de én nem merészkedem a tengerbe. Nem tudok úszni. Ez van. Sütkérezem, és elképzelem, milyen lehetett ez a település, amikor még kalózok és csempészek tanyája volt. A legenda szerint a nevét egy gazdag asszonyról kapta, akinek hatalmas kávéültetvényei voltak. A kalózokkal és csempészekkel kereskedett, és kávéval fizetett.


 Hódítók és hódítottak. A szállodától nem messze állnak meg a Palmába induló autóbuszok. Meglepően olcsó a jegy, később rájövünk, bármerre megyünk, nem sokkal többet kell fizetni. Igaz, Mallorca területe 3640 négyzetkilométer, noha a Baleár-szigetek közül a legnagyobb.

A Baleár-szigetek Spanyolország 17 autonóm közösségének egyike. Az alkotmány szerint a Baleár-szigetek számos téren önálló jogkörrel rendelkezik. Ez alól kivétel a hadügy és a külügy, mely továbbra is a madridi székhelyű spanyol kormánynak van alárendelve.

Az Ibériai-félszigetet fokozatosan uralmuk alá hajtó mórok 903-ban Mallorcát is elfoglalták. A sziget új urai a rómaiakhoz hasonlóan fejlődést hoztak magukkal. Ismét fellendült az építészet és a mezőgazdaság.

1229 szeptemberében I. (Hódító) Jakab aragóniai király seregével elindult Mallorca elfoglalására. Hajói azonban többnapos viharba kerültek, s végül csak nagy nehézségek árán sikerült kikötniük. December végére megtört a mórok ellenállása, Mallorca keresztény fennhatóság alá került.

I. Jakab halála után örökösei váltották egymást a sziget trónján. Mallorca ekkor önálló királyság volt, egészen 1349-ig, amikor a Baleár-szigetek az Aragóniai Királyság fennhatósága alá került. Ebben az időszakban a sziget a térség jelentős kereskedelmi központja volt, szerepe azonban 1492 – Amerika felfedezése – után folyamatosan csökkent. A szigetnek állandósult kalóztámadásokkal is meg kellett birkóznia.

A spanyol polgárháború alatt Mallorca szinte végig a nacionalisták ellenőrzése alatt állt, mert bár a köztársaságiak 1936 nyarán kísérletet tettek az elfoglalására, ez végül meghiúsult.

A második világháború után Mallorca fejlődése a 60-as években indult meg látványosan. Az 1960-ban átadott Son San Juan repülőtér új távlatokat nyitott a turizmusban, a sziget hamarosan az európai turisták kedvelt célpontja lett. 1983-ban a szigetcsoport teljes autonómiát kapott a spanyol államtól. Mallorca hivatalos nyelvei a spanyol és a katalán, de a lakosság nagy része egy sajátos tájszólásban beszél, amit mallorqui nyelvnek neveznek.

A turizmus már a 20-as évektől számottevő volt, jeles írók, művészek töltöttek itt hosszabb-rövidebb időt.

A főváros jachtkikötőjében számos híres író, művész, filmszínész hajója pihen vagy éppen fut ki a tengerre. A hírességek és jeles személyiségek általában házat is vesznek itt, mert állítólag nemcsak a kikötői díj alacsony, hanem az adók is. Mallorca érdekessége, hogy száz éve készítenek Manacor városában igazgyöngy másolatokat őrölt halpikkelyből és gyantából, melyet azután kiégetnek. Az ilyen módon készült gyöngy nehezen különböztethető meg a valódi igazgyöngytől. Ami nincs a szigeten: folyó.


Dolgozni kell, sziesztázni muszáj. Palma de Mallorca a sziget fővárosa, a legnagyobb település. Itt él a sziget lakosságának kétharmada, mintegy 320 ezer ember. A busz az Espagna, azaz spanyol téren tesz le. Ez amolyan csomópont, autóbuszállomás, ide érkeznek és innen indulnak a járatok szerte a szigetre.

Rögtön megtaláljuk a kocsmát, ahová nem a turisták járnak. Ott van a buszmegállók közelében. Koszos és olcsó, enni nem merünk, megkóstoljuk viszont a spanyol sört, ami csapnivaló. Nem baj. Süt a nap, körülöttünk hangos társalgás, az utcán, a közeli parkban megszámlálhatatlan kiskutya. Mindegyik sétáltat egy-egy gazdit.

A várost a homokkő katedrális, a Sa Seu (Catedral de Palma vagy Seu de Mallorca) uralja. Valamikor a vallási rendeltetése mellett világi funkciót is betöltött: a kalóztámadások ágyúzásaitól védte széles felületével a várost; 1306-ban kezdték építeni, közel negyven esztendő múlva fejezték be. Antoni Gaudí alakította át, ólom berakásos ablakokkal látta el. A katedrális parkjában egy Miró-szobor bűvöl el.

Csatangolunk a városban, megtaláljuk az áhított, ám apró gyorséttermet, majd megyünk tovább a sétálóutcákon, benézünk a méregdrága holmikat kínáló boltokba, és egyszer csak észrevesszük, hogy minden bolt bezárt. Déli fél egy van.

Egyre többen ülnek viszont az utcán az asztaloknál. Mallorcán ugyanis bármilyen apró lokálnak van két-három asztala az utcán. Az emberek elsősorban az utcán élnek.

Leülünk mi is egy asztalhoz, kávét, vizet kérünk. Megkérdezzük, miért zártak be a boltok. A kiszolgálólány nem érti, egy férfi válaszol a másik asztaltól, tört angolsággal:

– Sziesztaidő van. Egytől négyig mindenki pihen, kivéve a kávéházakat.

– És hányig vannak nyitva a boltok?

– Sokáig, egyesek nyolcig is.

Can Pastillában még este tízkor is lehet vásárolni. A város főterén gyönyörű kerthelyiségek várják a fogyasztókat, oda csak turisták járnak. A helybéliek jobban kedvelik a kisebb, koszosabb „teraszokat”.

Többször visszatérünk a fővárosba, nemcsak azért, mert csodaszép, de az emberek is végtelenül kedvesek, barátságosak. Ha egy szót sem beszélnek idegen nyelven, akkor is eligazítanak, barátkoznak, kezet fognak.

Palmába az idegenvezetővel is visszatérünk. A busz, amellyel a kirándulásra utazunk, először Inkában áll meg. Negyven percünk van körülnézni a bőrdíszműves boltban, ami állítólag nagyon híres, de minket nem érdekel. Csúnya, borús idő van, úgy döntünk, nem maradunk ott, megyünk a többiekkel Palmába.

Útközben megállunk, előttünk magaslik egy igazi kastély. A Bellver kastély (Castell de Bellver) a 14. században lenyűgöző királyi erőd, majd nyári rezidencia, később királyi börtön volt. A tengerszint felett 137 méterrel található, ahonnan rálátunk szinte az egész városra. A Bellver jelentése katalánul „csodálatos kilátás”. Az udvart ógörög stílusú márványszobrok őrzik, lehet, valódiak. Mallorcán minden megtörténhet. A kastély kertje is pompás, a belső udvarban egy kút is van, noha nem szabad inni a vizéből.

Továbbindulunk, a sziklás tengerpart túloldalán a jelenlegi spanyol király kastélya áll. Nem túl nagy, nem túl pompás, de szép. Jobban érdekel viszont a kikötő.

Palmában először a templomkertbe megyünk, majd az óváros szűk utcácskáin kódorgunk. Megcsodálunk egy Gaudi tervezte épületet, aztán ügyesen lemaradunk a csoporttól.

 

Chopin kolostora. Valldemossába is egyedül megyünk. Kiderül, hogy sokkal olcsóbban és nyugodtabban nézelődhetünk, mint ha kifizettük volna a kirándulást. Első utunk a középkori kolostorba vezet, ahol nyaranta szabadságát tölti a királyi család. Persze azok a lakosztályok nem látogathatók, de azért azt megnézhetjük, hogyan festett valamelyik Juan király kolostori szállása. Csodás régi bútorok, legyezőkollekció – a selymet kikezdte az idő –, festmények, könyvek.

A másik szárnyban a kolostori életbe pillantunk be. Miközben csodálom a hatalmas könyvtár régi köteteit – csak messziről lehet persze, tilos megérinteni őket –, megijedek az íróasztalnál „olvasó” fehér csuhás szerzetestől. A barátom szerint a premontreiek lakhatták, nekik van fehér öltözékük. A viaszbábu olyannyira élethű, hogy az a csoda, ha nem mozdul meg.

Még mielőtt eljutnánk Chopin „celláihoz”, betessékelnek minket egy mini hangversenyre. Sajnos, a fiatal muzsikus nagyon kevés tehetséggel megáldva kínozza a zongorát, inkább megcsodáljuk a 17. századi festményeket. A fiatalember az Esőcsepp prelűdöt nyúzza, jó hallású barátom majdnem sírva fakad, kilógunk, végtére is nem szenvedni jöttünk.

Chopin 1838–39-ben élt a valldemossai kolostorban, amely akkor már magánkézben volt. Itt látogatta meg George Sand. Az emlékszobákban ott a zongora, melyen a Prelűdöt komponálta, íróasztal, melyen vélhetően a francia írónő megalkotta Egy tél Mallorcán című könyvét. Chopin halotti maszkja és gipszbe formázott keze, Sand tárgyai, festmény a szép írónőről. Kimegyünk az erkélyre, meseszép kert, régi szobrok, a zeneszerző fényesre simogatott szobra.

Valldemossa maga a múlt. Régi házait csempébe égetett védőszent-képmások vigyázzák, köves utcácskái, régi, de remekül karbantartott házai, az itató a főtéren, mind valamikori embereket, életet idéznek.

A busz visszavisz Can Pastillába, és azonnal bezuhanunk a mába: ajándékokat kell vásárolni az itthoni barátoknak.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!