Szent György és a háromszáz fejű sárkány

Hétköznapokon sincs hiány Sepsiszentgyörgyön kulturális eseményekből, az az eseménydömping azonban, amit a Szent György Napok produkálnak, a megedzett fogyasztókat is próbára teszi. A 22. városnapok – jóval túllépve ezen a definíción – zenekarokat, kézműveseket, irodalmárokat, kíváncsiskodók tömegeit vonzzák. A közel háromszáz rendezvényt tömörítő hét eseményeit Kustán Magyari Attila összegezte.

Ha tudományos-fantasztikus regényben élnék, időutazó gépemmel meglátogatnám az első Szent György Napokat, felidézendő a maga szolid, de lelkes hangulatát. Hatéves koromban szervezték meg első alkalommal, így aztán nem is igazán emlékszem, milyen lehetett. Azt viszont tudom, hogy évről-évre terebélyesedett, és ha nem is minden változás a kedvemre való, a fesztivál kínálata, hírneve mindig megdönti az előző években elért rekordokat. Ráadásként az elmúlt években hagyománnyá vált esőzés is elmaradt.
A Szent György Napok hétvégéje valóságos homokozó lehet társadalomkutatók számára. A városlakók és vendégek különböző rétegeit, persze nem teljes pontossággal, de helyszínektől függően be lehet azonosítani. A tömeg persze mozog, mindenki elsétál a színpadok előtt, vásárokban, esetleg betéved egy-egy előadásra, de ízlésének, hangulatának megfelelően kialakul benne, hogy hová jár szívesen. Az elmúlt két évtizedben gyakran változott a képlet, költöztettek már színpadokat, árusokat, kocsmai rendezvényeket, az utóbbi néhány alkalommal pedig új helyszínek is megjelentek a kínálatban, sokak örömére.
Ilyen a Miént itt a tér! – a testvértelepülések utcája, amelyet egy évvel korábban már berendeztek, idén pedig tovább fejlesztettek, hiszen a nyár közepétől kezdődően minden hónapban egyszer megnyitják majd, a helyi termelőket támogatva ezzel.
A településeik kvalitásait többnyire csak szóróanyagokkal reklámozó magyarországi jelentkezők mellett inkább elsétáltak az emberek, kissé fennebb azonban a háromszéki termelők ajánlották azokat a finomságokat, amelyekért becsületes ember megnyitja a pénztárcáját, legyen szó szörpökről, lekvárokról, ropogós házi kenyérről, vagy kolbászról, csülökről, halászléről. Olyan íz- és illatkavalkád fogadta az érdeklődőket, amilyent csak ritkán érezni, és ami – szerencsére – nagyban eltér az ízes, de valljuk be, kellemetlenül füstölgő miccstől. Aki belefáradt a változatosságba, az a tavaly Romgalériaként működő, idén Romkocsmává alakított régi, tető nélküli épületben talált menedéket, hogy cigánymuzsikával és sörrel hűtse le magát.

Oázis a sivatagban Aki nem sörre szomjazik, hanem valami izgalmasabb nedűt kívánt meg, az a Székely Nemzeti Múzeum mögötti Kultúrkertben talált helyet, lehetőleg a Borkert közelében. A Kultúrkert megléte amúgy keserédes, hiszen szerepe szerint egyféle oázis a sivatagban, ahol a helyi zenekarok és a komoly tehetségről árulkodó meghívott produkciók még létezhetnek. Amit a két nagyszínpadon találni, azzal nincs sok dicsekednivaló, legyen szó a magyarországi televíziók sztárcsinálóinak „termékeiről”, vagy rég letűnt sztárokról, akiken jobb körökben nevetnek – mint a néhány éve meghívott Boney M vagy C. C. Catch, idén pedig a kilencvenes évekből is csak egyetlen dal miatt ismert Haddaway –, ahogy Charlie, Zséda és Falusi Mariann sem feltétlenül jelent feledhetetlen koncertélményt. Hogy a mérleg nyelve ne billenjen el, érdemes a minőségről is beszélni, a Kiscsillagról, Gheorghe Zamfrirról, a Péterfy Bori és a Love Bandről, akik olyan relikviák mellett kínáltak valódi zenei élményt, mint a Neoton Família sztárjai, illetve az Edda.
A Kultúrkert tehát sokak számára menekvési pontot jelentett az idén is, az előtte húzódó kézműves vásárral egyetemben. Az árusok nem leptek meg senkit, de azt színvonalasan tették. Örömömre több könyvet és talán kevesebb revizionista trikót-zászlót-kitűzőt lehetett látni, emellett pedig a szokásos vesszőből gyártott kosarakat, mutatós női ruhákat, nemeztáskákat, bögréket, házi készítésű szappanokat. Ha ez sem lett volna elég, a múzeumkertben felállított jurtába is benézhettünk, ahol bizonyos Purevjav Batmyagmar mongol festő fogadott megvásárolható képeivel. A művész ugyan Mongóliában született, 1998 óta a kecskeméti rajzfilmstúdió munkatársaként dolgozik, részt vesz a Magyar népmesék sorozat elkészítésében.

Zöldek és ifjak Ebben az évben is megszervezték az Expót, ezúttal a környezetvédelem jegyében, Természetesen, zölden címmel. Közel negyven hazai és magyarországi cég volt jelen, a pálinkától a kürtőskalácsig, az útjavító gépektől a kazánig, a hálószoba mennyezetére felfesthető, foszforeszkáló csillagtérképekig gazdag volt a felhozatal. Jelen voltak az osztrák fafeldolgozó cég megjelenését ellenző civil szervezetek is, kapni lehetett méregdrága székely zászlókat, környezetbarát Árpád-sávos kitűzőket, de csillagászati berendezéseket, saját készítésű ékszereket is.
Az ifjabbakat két külön helyszín igyekezett megszólítani, az első a helyi román és magyar szervezetek által évek óta megszervezett Ifjúsági sátor arcfestőkkel, közönségtalálkozókkal és koncertekkel, kiállított miniatűr dinoszauruszokkal, amelyeket a kisebbek akár meg is ülhetnek, a másik pedig a könyvár mögötti wUnderplatz. A kocsmaként és kulturális üzemként ismert wUnder ötvözi a csoda és az underground, azaz szubkultúra jelentéseket, a helyi fiatalok által alapított hely kortárs zenével, extrém sportokkal, slam költészettel, és egy kis meglepetéssel szolgált. A „lázadó ifjak” – ha már a városnapok a „kúlTúra.most” szlogen köré épültek, egy maguk barkácsolta szekéren, a szombati vásári forgatagban koporsóval-koszorúval illő módon eltemették a kultúrát egy gyászmenettel, kicsit sokkolva a giccsáradat közt forgolódókat azzal, hogy elutasítják az értéktelenség és igénytelenség világát.

Rólunk, róluk 130 éve született Kós Károly. Ebből az alkalomból nyitották meg a városnapokon a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly világa 1912 vándorkiálltást, amelyben az Antal Árpád András polgármester által Antoni Gaudí katalán építészhez hasonlított, utolsó magyar polihisztorként emlegetett Kós tervrajzait, épületeinek fotóit, s egy makettet lehetett megtekinteni, egy olyan videofelvétel kíséretében, amelyen a számos sepsiszentgyörgyi épületet is megálmodó tervező beszél. A múzeum igazgatója, Vargha Mihály elmondta, egy olyan dokumentációs központot terveznek, amely össze tudja gyűjteni Kós életművét, hiszen bőven van még kutatnivaló a személyét illetően.
A városnapok idején szervezett csángó délután tánccal, beszélgetésekkel csalogatta be az érdeklődőket. Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár előadása során leszögezte, a csángók esetében nem nyelvi asszimilációról kell beszélnünk, hanem nyelvcseréről, ezzel a ténnyel pedig szembe kell néznünk, hiszen a 2002-es népszámláláson is kiderült már, a magukat katolikusnak vallók háromnegyede nem beszél magyarul. Még nagyobb problémát okoz, hogy a saját nyelvüket gyakran stigmatizálják, számukra az a „parasztnyelv”, szemben a „művelt nyelvnek” tartott románnal. A baljós hangulatú beszélgetést igyekezett feloldani a Százlábacskák Néptáncegyüttes csángó táncokat idéző előadása, ezt követte Nyisztor Ilona és a pusztinai gyerekek dalos estje, majd a táncház.
A Nemzetközi Romanapról hetedik alkalommal emlékeztek meg a hétvégén, a Háromszék Táncegyüttes és a mintegy 1500 cigány lakta Õrkő negyed fiataljaiból összeálló Cigánykerék Táncegyüttes, a Heveder zenekar közreműködésével. Mielőtt azonban táncra perdültek volna, a megszokott rituálé szerint előbb az Olt folyóhoz szekereztek, virágkoszorúkkal emlékezve meg őseik vándorlásáról és szenvedéseiről.

Miért van a lábujj közt köz? E kérdést Varró Dániel magyarországi költő fogalmazta meg, a megyei könyvtárban szervezett író-olvasó találkozón az Evilági együttes zenésítette meg a szövegeit. Varró elmondta, hogy első kötete, a Bögre azúr miatt a posztinfantilizmus előfutárának is titulálták, mert főbb ihletői a szerelem, az évszakok és a nátha voltak. Fia, Misi születése után mondókákat kezdett írni, látva, hogy a gyerek megnyugszik tőlük, szabadidejében egyébként időt szakít a gombfocira és a kártyára. Kiderült az is, mivel érettségi tételként már szerepel a neve, egy alkalommal fenyegető levelet is kapott ezért, ugyanakkor olyan értelmezését olvasta egy versének, amelyet maga sem gondolt korábban. „Nem is hinném, hogy ötösre le tudnék vizsgázni saját magamból”, – mondta.
Az étterem, kávézda, cukrászda, szálloda és klub meghatározású Huhuuban három író találkozott közönségével: Benedek Szabolcs, aki elmondta, hogy reggel nyolctól délután fél ötig egy intézetben dolgozik, és csak azt követően nyílik alkalma írni, elsősorban úgy, hogy amit papírra vet, az hiteles legyen: „Nem jártam soha az Egyesült Államokban, nem kezdek el westernt írni”, – fogalmazott. Miután Benedek megtudta, hogy táposnak számít, Papp Sándor Zsigmond kijelentette, ő csak „féltápos”, mert radóci származású. A román és finn nyelvre lefordított Semmi kis életek című könyvéért Artisjus irodalmi díjat kapott. Szabó Róbert Csaba, a Látó főszerkesztő-helyettese A fekete Dacia című novelláskötetéből olvastak fel, következő könyvéről, a háromszéki Ozsdola betyárjait megörökítő történetekről is ejtett néhány szót, amelyekhez szekusdossziék tömegeit olvasta át.

Szentgyörgyön őszinte a közönség Nagy sikereket ért el, egy kis technikai probléma miatt pedig kétszer is színpadra került a helyi fiatalok szervezte alias Sinatra előadóest. A művészek hosszú heteken át próbáltak, ráadásul komoly nehézségekbe ütköztek, amikor Frank Sinatra kottái után kutattak, mert azok gyakran több száz euró értékűek. A repertoárt azonban összeállították, a közönség pedig bebizonyította, hogy akkor is élvezi a produkciót, ha a Hangnak becézett óriás maga már nem jelenhet meg, de városbéli zenészek felelevenítik a hangulatát.
A hétvégén meg lehetett tekinteni Székely Csaba trilógiájának második részét, a Bányavakságot is, miután tavaly a Bányavirágot hozták el a városba. Az előadás olyan témákat hoz felszínre, amelyek Székelyföldet is érintik, a korrupció és a nacionalizmus aktuális problémát jelent, de tabuként kezelik.
Többen megjegyezték, néhány színházi produkciót jobb lett volna megtekinteni, mielőtt meghívják a városnapokra. Ilyen volt a budapesti Gergely Theater Két férfi sakkban című előadása, amely több alkalommal is megbukott, a színházba járók egy része az előadás ideje alatt kivonult a teremből, mások úgy döntöttek, elegánsan kivárják a szünetet, s majd csak akkor illannak el.

Egy kis matek, egy kis üröm A városnapokat egymillió lejből szervezték meg, az összeg egyharmadát a városi tanács, kétharmadát vállalkozók állták. A kilenc nap alatt 284 program zajlott le, a zártkörű rendezvényekre összesen 4872 jegyet értékesítettek, azaz tizenöt teltházas előadásnak megfelelő mennyiségűt. A városban és környékén rendelkezésre álló szálláshelyeket olyannyira sikerült telíteni, hogy akadt olyan neves magyarországi együttes, amelynek tagjait csak többórás utánajárással tudták elszállásolni. Közel kétszáz kereskedő kínálta portékáját, s ugyanennyi kézműves a külön utcában elhelyezett vásáron. A városnapok látogatói hetvenötezer pohár sört fogyasztottak, hatvannégyezer miccset és másfél tonna húst, két tonna krumplival körítve. A köztisztasági vállalat jelentése szerint a fesztivál 182 köbméter hulladékot termelt ki, a koncertek pedig összesen 185 ezer watt hangerőt produkáltak a hétvégén.
A helyi előadók aránya ötvenkét százalék volt, ez azonban egyáltalán nem jelent meg a plakátokon, s ez az arány kissé csalóka, mert a több tucat tagú vidéki fúvószenekar tagjait is tömöríti, vagy azokat a rendezvényeket, amelyek a perifériára szorultak. A helyi zenészek az elmúlt években keserédes poénkodással vették tudomásul, hogy a valaha nagyobb teret kapó blues zene mára a Kultúrkert színpadának egyik délutánját kapta meg mindössze, a Blues színpadra keresztelt programsorozatban pedig két ilyen jellegű banda és két népzenei produkció szerepelt. Néhány éve még háromnapos blues koncertsorozatot támogatott a város, mára csak a délutáni show maradt meg.
A helyi zenészek köreiben visszatetszést keltett az is, hogy olyan összegért zenéltek, amelyet egy bárban is kézhez kaphatnak, akár hétköznapokon is, ugyanakkor az a megkötés, amely szerint egy zenekar nem léphet fel egymás után két Szent György Napokon, többek szerint értelmetlen és megalázó szabály. Amellett, hogy nem szolgálja a helyi művészeket, azt feltételezi, hogy nem tudnak friss repertoárral előállni – a fel nem lépő zenészeket a helyi FUNKtion zenekar szombati koncertjén megtapsoltatta közönségével, azzal intve búcsút, hogy jövőre ők sem léphetnek színpadra.
Ha a „kulTúra.most” szlogen nem is teljesült maradéktalanul a városnapok kapcsán, részigazságként mindenképpen működik. A tavaly meghatározott célkitűzés azonban idén is aktuális volt, és vélhetően mind az lesz: az emberek találkoztak, magam is régi ismerősökkel, barátokkal álltam meg néhány szóra, vagy ültem be egy fa árnyékába, láttam másokat mosolyogva átölelni egymást, örvendeni, hogy a forgatagban ismerős arcra találtak. Mintha a Szent György napok fellépői, árusai, színházi, gasztronómiai kínálata keret és ürügy volna arra, hogy az ébredő nyarat kapcsolatok ápolásával üdvözöljük egy olyan városban, amely időnként talán unalmas és túlságosan szűkös, máskor azonban megnyílik, behív és befogad, összehoz embert élménnyel és embert emberrel.