Sarmaság a két arcú község

2011. 07. 29. 14:20Az Ady hepehupás, vén Szilágyságához való közeledésre még nem sok jel utal, mindössze hosszan elnyúló, észrevétlen emelkedők láttatják, hogy véget ért az Alföld síkja. Nagyvárad irányából rendszerint Szilágysomlyón át vezet az út Sarmaságra, de mi letérünk a Báthoriak, majd Károlyiak szép kastélyát rejtő Bályoknál, amely az „aranykorban” Ceauºescu, manapság a gazdasági elit vadászatairól vált inkább hírhedtté, mint híressé. Kémeren és Kárásztelken vezet át a részben aszfaltos, részben kaviccsal szórt kanyargós, legelők ölelte út, amelyet Szabó Ödön útjaként is emlegetnek az ottaniak, nem véletlenül, hisz a szilágysági származású Bihar megyei politikus közbenjárására tették a személygépkocsik számára is elfogadható állapotúvá. Az ily módon megnyirbált távolság jócskán lerövidül, a kikerült Magura hegy csupán kaszálóvá szelídülve kísér.
Valamikor az átkos utolsó éveiben jártam errefelé, jóleső érzés kerít hatalmába, amint „rápattanunk” a falut érintő, Zilahot Szatmárral összekötő kiváló minőségű aszfaltútra. A vidékkel nem fukarkodtak a teremtéskor, a gabonának való sík termőföld, a szőlőművelésre, gyümölcstermesztésre alkalmas domboldal mellett gazdag szénkészletet rejt a mély.








Megérintő bányászmentalitás. Sarmasági éveim alatt előbb a régi falurészen, majd az úgynevezett Bányatelepen laktam hosszú ideig. Az utcán jövő-menőket fürkészve keresem az emlékezetembe vésődött arcokat, de mind idegenek számomra. Azóta felnőtt egy új nemzedék, a régiek pedig elköltöztek, vagy az évek jócskán átcsiszolták az ábrázatukat.
Az erre tévedt idegen első pillantásra megállapíthatja, hogy gazdag településre tévedt, az emeletes házak némelyike már-már hivalkodó, a giccses megoldás sem ritka, a jómód gyakori errefelé. Közel száz éven keresztül volt pénzforrás a szénbánya, emellett a szorgalmáról is ismeretes sarmasági ember soha nem szakított a földdel, a gazdálkodással. A vasúti csomóponttal áldott településről három irányba fut a vicinális, és Zilah, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad piacaira mindig jutott a sarmasági tejfölből, túróból, zöldségből, baromfiból. A Szilágy megye északi részén elterülő nagyközséget 25 kilométer távolság választja el a megyeszékhelytől, Zilahtól. A Nagykároly–Szilágysomlyó autóút itt ágazik el a megyeközpont felé. A bányászmentalitás szellője megérintette bár az ott élőket, mégis inkább megmaradtak nyakas, büszke magyar gazdának, aki számára a tisztességes munka becsülete elsődleges.

Macskafarknyi történelem. Sarmaság vaskori település, első írásos emléke a 14. század közepéről való, amikor is a Sarmassághyak birtokolták a környéket, értelemszerűen az elnevezése is innen eredeztethető. Bár akadtak, akik egy hasonló hangzású növénynévből, a medvehagyma jelentésű sarmásból származtatják a falu elnevezését. A későbbiek során, házasság révén, a Kemény família tulajdonába került a település; a legrégibb – ma faluházként működtetett – épület az általuk 1745-ben emelt udvarház. 2005-ben a helybéliek szobrot emeltek Kemény János fejedelem tiszteletére.
Az egykoron magyarok lakta Sarmaság lakossági összetétele jócskán megváltozott. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás adatai szerint Szilágy megye legnagyobb községében 5168 magyar, 1156 román és 217 cigány él, 4 ukrán, valamint egy-egy német és orosz nemzetiségű polgár mellett. Ide tartozik még közigazgatásilag Szilágylompért, Selymesilosva, Majád, Magurahegy és a ma már lakatlan Parttanya.

Városiasodó falukép. A polgármesteri hivatalt keresem, de a régi épület helyén háromszintes ingatlan éktelenkedik, a külső falak szigetelésén még dolgoznak a kivitelezők. A belső tér viszont már teljesen elkészült, és számtalan nagyváros megirigyelhetné a funkcionalitásában is remek hivatalt. Már belépéskor polgárbarát figyelmességként kávéautomata, ivóvíz-adagoló fogadja az ügyfeleket. Dombi Attila János polgármester, ahogyan a sarmasági emberek általában, mosolyogva fogad, bizalmat előlegez a messziről jövőnek. Elsőként azzal sikerül meghökkentenie az elöljárónak, hogy nem tősgyökeres sarmasági. Bevallom, elképzelhetetlennek tartottam mind ez idáig, hogy egy bányatelepit maguk fölé válasszanak az „őslakosok”. Tudni kell ugyanis, hogy Sarmaság két részre tagolódik, az egyik a régi falurész, a másik a szénbányának köszönhetően kialakított, többnyire tömbházakból álló telep, ahol jobbára más vidékekről érkezett munkások leltek otthonra. A polgármester maga is így került ötéves kisgyerekként Sarmaságra. Emellett – kimondva vagy kimondatlanul – az sem segítette a polgármesterré válásban, hogy édesanyja román nemzetiségű. Dombi úgy véli, hogy a lakosság elégedetlen volt az előző évek vezetési stílusával, az ő hiteles választási programja ezért is hozta meg a sikert. Olyannyira, hogy az RMDSZ szervezte előválasztáson négy jelölt közül aratta le a babért, míg a végső megmérettetésen a szavazók nyolcvan százalékának a bizalmát élvezte, miközben a Magyar Polgári Párt jelöltjének meg kellett elégednie a maradékkal. Dombi fájlalja az erősen érezhető megosztó politikát, véleménye szerint ez nem használ a magyarságnak; amúgy a település két református lelkipásztorából egy élenjáró képviselője a Tőkés-vonalnak – ahogy ott fogalmaznak.
„Ez nemcsak az egyházat, de a magyarságot is megosztja” – toldja meg az elhangzottakat az időközben hozzánk csatlakozó Dari Tamás iskolaigazgató. A tanügyért felelős sarkítva fogalmaz, úgy véli, hogy a helyi RMDSZ ellenlábasai elvesztették hitelüket, mivel az említett lelkipásztor helyi RMDSZ-es tanácsos volt előzőleg, az MPP helyi elnöke pedig a megyei tanács tagjaként a tulipánt képviselte, Dombi ellenpolgármester-jelöltje korábban szintén helyi RMDSZ-es tanácsosként működött. Az ok nélküli pálfordulást nem tolerálja a választók többsége – vélekedik Dari Tamás.
Megragadva az alkalmat iskolaügyekről ejtünk szót, s evidens módon a nemrég lezajlott érettségi eredményeiről érdeklődöm először. Az igazgató bizonygatja, hogy diákjai semmivel sem maradtak alatta a megyei átlagnak. És ez, falusi középiskoláról lévén szó, igen nagy dolog. A líceumi oktatás kétnyelvű, románul és magyarul képezik a diákokat mechanikára, elektrotechnikára, és reál tagozat is működik. Az óvodától kezdődően közel hétszáz gyerekkel, fiatallal foglalkoznak, amint azt Dari mondja, kiváló körülmények között. Erről később, az iskolában tett látogatásom során magam is meggyőződöm: a tantermek rendezettek, az alig három éve épült tanműhelyek felszereltsége is modern, a testedzésre pedig a szabvány sportterem ad lehetőséget.
Dombi Attilával útnak eredünk egy kis falunézőbe, s a község első embere közben sorolja az eredményeket, a még megvalósulásra váró terveit. Már pirosban áll a 24 lakrészes ANL-tömbház, a kultúrház rendbe téve, nemrég az erdélyi származású Tamás Gábor énekes volt a vendégük. A szennyvízelvezetést, a vízellátást szinte teljes egészében megoldották.

Tárnazárás - talajvesztés. Húsz esztendőn át szinte senki nem foglalkozott a telepen élőkkel. A múlt század ötvenes éveiben épült bányászházak, panelek lelakottá váltak, itt volt az ideje a vízvezetékcserének. Ottjártunkkor javában folyt egy mini sportpályával megtoldott park kiépítése, egy sikeres pályázat eredményeként. A teleplakók nehezen birkóztak meg a kilencvenes évek változásai után bekövetkezett bányabezárással. Ez a bevándorolt réteg hozzászokott a nehéz munkáért járó jó fizetéshez, az ingyen lakáshoz, a különböző kedvezményekhez. A munkaidő végeztével többnyire a tömbházak előtt verték a kártyát, sörözgettek, mondhatni, gond nélkül éltek. A munkahelyvesztéssel egyben talajvesztetté váltak, szemben a faluban élőkkel, a régi sarmaságiakkal, akik számára ott volt a gazdálkodás, ami perspektívát jelentett. Persze nem lehet általánosítani, hisz az ember hihetetlen mértékben alkalmazkodó, ezért a bányatelepen lakók közül sokan magukra találtak, vállalkozásba kezdtek, külföldön próbáltak szerencsét – sorolja a szociológiai tanulmánynak is beillő helyzetképet a polgármester.
A bányavállalat irodaépülete ma elhagyottan áll, kivert ablakok, kosz mindenfelé. A valaha szép napokat látott virágoskertet embermagasságú gyom, gaz, bozót uralja. Odébb foghíjas lépcsőjű felüljáró, a szénosztályozó óriás rémként mered a homályba, a csendet kóbor kutyák és szúnyogzümmögés-kíséretű békabrekegés teszi még kietlenebbé. Egy kis fantáziával a bagolyhuhogást is odaképzelheti az ember, és készen is állnak egy kísértetfilm díszletei. De a tikkasztó nyári nap, a poros kánikula sem kelt több bizalmat, a tömbházak előtt elvadult gaz, helyenként a tetőzet is csak mutatóba cipeli még a cserepeket. Egyes vállalkozók igyekeznek színvonalas kereskedelmet folytatni, ízléses terasszal ellátott szórakozóhely is akad. Furcsa kontraszt – már-már groteszkbe hajló – a telep látványa: a korszerűség lenyomatainak szomszédságában romokban hever a bányavállalat egykori klubépülete, ahol hajdanán naponta folyt a filmvetítés. Beljebb merészkedek, ürülék- és vizeletszag, a tetőzet a csillagos ég, a még ottfelejtett vörös bársonycsíkú függönyszegély a múltból kiált. E borzalom-házából kilépve szemközt még üzemel a régi csorgó, az emberek gondtalanul cseverésznek a jó artézi vízre várva.
A felszíni fejtés után megmaradt bányató környéke szemétteleppé degradálódott, s az ölnyi gazban ha látszani nem látszik is a lopva odavitt hulladék, a szag óhatatlanul is trehányságról árulkodik. Dombi szeretné a tavat a falu tulajdonában tudni, hogy bekerített, korszerű, vonzó halastóvá alakíthassa. A kilencvenes évek után a fokozatosan leépített bányavállalat vezetői széthordtak mindent. A meglévő értékek megőrzésének jogcímén hatalmas összegeket nyúltak le, és állagmegőrzés helyett töméntelen mennyiségű vasszerkezetet értékesítettek ócskavasként, amiből csinos kis vagyont kapartak össze. A megyei tanács most próbálja valamilyen úton-módon megvásárolni a bányaépületet, benne öregotthont létesítenének. Az ingatlanban nagyméretű ebédlő, konyha szolgált egykoron a bányászok étkeztetésére. A polgármester további álma egy strand megépítése, mivel Szilágy megye igencsak híjával van a fürdőhelyeknek.
A hajdani bányavállalatnál saját orvosi ügyelet működött; jelenleg a nagyközségben mindössze két általános orvos óvja az egészséget. Dombi most talpal egy sürgősségi osztály létrehozásáért, de így is három kilométert kell gyalogolniuk a telepieknek a falusi rendelőig.

Bányamúlt bányászszemmel. Még jól emlékszem Spurigán Géza mérnökre, aki éveken át a vállalat aligazgatójaként dolgozott, mígnem 1991-ben nyugdíjba vonult. A ranglétra minden fokát megjárta, fiatalként segédbányászkodott, a zsebében már technikusi diplomával érkezett Lupényba, szüleinek kulákká való nyilvánítása nehezítette a pályája alakulását, de végül elvégezte az egyetemet. 1965-től él a sarmasági bányatelepen. Az öregúr szívélyesen fogad, fizikai és szellemi frissessége irigylésre méltó. Beszélgetésünk óhatatlanul a bányászatra terelődik. Az első tárnát 1910 körül nyitották meg, akkoriban még kezdetleges eszközökkel dolgoztak, jobbára szekerekkel szállították a kitermelt portékát az állomáson pöfögő gőzmozdonyok etetésére. A második világháború után beindult a nagyüzemi kitermelés. Összesen huszonhárom rétegben folyt a munka, 30-tól 180 méter mélységig merészkedtek le. Összefüggő, nagy kiterjedésű szénrétegeket rejtett a mély, a tizenhatos réteg volt a leggazdagabb, ott két és fél méter vastagságot is elért a szén – hallgatom a nyugalmazott mérnök-igazgató szakszerű magyarázatát. A sarmasági szén jellemzői kiválóak, szennyezettsége alig 3-4 százalékra tehető, kalóriaértéke 2,4–2,8 kilónként, vagyis az egy kilogramm elégetett szénből felszabaduló energia három kilogramm keményfáéval egyenlő.
1965-re az évi kitermelés közel 500 ezer tonnára volt tehető, 1975 és 1989 között felpörgették a termelést évi 900 ezer tonnára, és 2500 munkással dolgoztak. A nyolcvanas években megkezdődött a külszíni kitermelés is, hat méter mélyen már találtak szenet. Ebből évente 30 ezer tonnát szedtek ki. Spurigán mérnök megítélése szerint még nyolcvan évig gondtalanul működtethető lett volna a bánya, már ami a mélyben lapuló tartalékokat illeti. De az emberi szándék másként döntött, mindinkább visszafogták a termelést, 2004-ben pedig leállt a mélyszíni fejtés.

Új gyülekezetnek új templom dukál. Manapság ritkán fognak új templom építésébe, mármint a magyar közösségek, mert a hagymakupolás az gombamód terem, ha kell, ha nem. A templomépítés már önmagában is csoda, hát még ha új gyülekezet születésével társul. A bányatelepen élő reformátusok zöme egyáltalán nem vagy csak ritkán jutott el a falusi templomba, a távolság gyakran legyűrte az ige iránti éhséget. Hamar felismerték a lehetőséget a Jehova Tanúi szekta tagjai, és bevetették magukat a bányászok megtérítésébe. Ennek veszélyeit felismerve az akkori lelkipásztor, Bessenyei István kibérelt egy helyiséget a telepen, és a Ha a hegy nem megy Mohamedhez… mondást szem előtt tartva minden vasárnap délután istentiszteletet tartott az ottani híveknek. A telep 1400 lakosából körülbelül 450 református, ami tetemes lélekszám külön gyülekezet létrehozásához. Így gondolták ezt az ott élők is, és testvéri szeretettel leváltak a falusi gyülekezettől 2001-ben – tudom meg a gyülekezet főgondnokától, Nagy M. Sándortól, aki szívesen informál a történtekről, mivel a lelkipásztor épp szabadságát tölti. Az új gyülekezet egy lelkes és elszánt papot is kapott Lucza István személyében. A polgármesteri hivatal kiutalt egy lakrészt, ahol a lelkipásztor ideiglenesen meghúzódhatott családjával. Közös összefogással megvásároltak egy romos épületet, felújították, még harangot is szereltek be. Ez volt az első „temploma” a kis közösségnek. Hamarosan felmerült új templom és paplak építésének a gondolata is, s a tervet tett követte, így 2008-ban már megtarthatták az első istentiszteletet az új templomban. Az épület többfunkciójú, az alagsorban iroda, valamint egy konferenciateremnek is beillő helyiség is található. Az eltelt években a gyülekezeti tagok száma megközelítette a hétszázat, ami a falu közelebb eső részén lakó hívek „átigazolásának” tudható be – magyarázza a tisztségét öt éve ellátó főgondnok. Az elmúlt hónapban ünnepelték a gyülekezetalapítás 10. évfordulóját, s a megemlékezésre többek között Csűry István püspök és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is meghívást kapott. Ez utóbbi annál az oknál fogva, hogy a magyar szervezet másokkal egyetemben hathatós támogatást nyújtott a templomépítéshez.

Teraszárnyék vagy pincehűs. Már délutánba szaladt az idő, aki csak teheti, árnyékba menekül a tikkasztó kánikula elől. A telepen élők többnyire vendéglők teraszain ücsörögnek, jéghideg üdítő, sör mellett, a falubéliek inkább a gyönyörű panorámát nyújtó szőlőhegyet választják menedékként. Régi ismerősömet, Meleg Imrét is a pince hűvösében köszönthetem, karimás szalmakalapjában a hordók igencsak megapadt borszintjét méregeti. Nemcsak az okos beosztás, de a hőség miatt is ajánlatosabb fröccsöt fogyasztani, nem tiszta bort. Nyaralószerű pincéje előtt 500 tőke szőlőt művel, s mióta nyugdíjas, itt szinte naponta talál elfoglaltságot, matatnivalót. A sorok között megterem a télire való zöldség, hagyma.
Jó terméskor ötszáz liter bornak valót is kisajtol, most éppen azon bosszankodik, hogy nemrég jégeső verte el a szemeket. A kollektivizálás az ősi pincék zömét tönkretette, a legtöbb már új építésű, tetőtérrel hivalkodó.
Amikor tiszta, páramentes a levegő, messzire ellátni innen, a látóhatárnak csak a szilágysomlyói hegyek szabnak határt. A képzeletnek még az sem, hisz tárnák mélyére látni innen, csillék zakatoló csattanása réveszt, mígnem átköszön a pinceszomszéd, amúgy bányászmódra: Jó szerencsét!




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!