Rotary tábor – barátsággal a gyerekekért

Valahol a hegyek közt/ létezik egy Dragan-völgy/ patak partján tábortűz/ innen senki el nem űz. A fenti idézet nem kibányászhatatlan mélységekben dobogó költői vénám megnyilvánulása, hanem az immár tizenkét éve működő Rotary-s kezdeményezés, a Barátsággal Egymásért gyermektábor idei himnuszának első pár sora, melynek, mint az a szövegből könnyen kiókumlálható, egy Dragan völgyi panzió adott otthont. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Persze, mielőtt a táborban szerzett élményekről mesélnék, érdemes tisztázni, mi is a Rotary, merthogy legtöbbünknek feltehetően nem létező, téves, vagy legalábbis hiányos ismeretei vannak a témával kapcsolatban.
Ha teljesen nulláról indulunk, akkor első megfogalmazás szerint a Rotary egy vallás- és politikamentes elit klub, a világ egyik legtekintélyesebb civil szervezete, mely tanácskozási joggal még az ENSZ ülésein is részt vehet. Jelenleg 1,2 millió tagot számlál szerte a világon, mindegyik tag szakmailag támadhatatlan, kisebb közösségében aktív, sokszor valamilyen vezető szerepet tölt be. Legalábbis ez a hivatalos elvárás.
Pontosan ebből kifolyólag a szervezet jó alapanyag az összeesküvés-elméletek kedvelőinek. A legfelkapottabb vád szívesen mossa össze a Rotaryt a szabadkőműves mozgalommal. Erről bizonyára a Rotary is tudhat, a magyar nyelvű honlap az állításról szűkszavúan annyit nyilatkozik, hogy ez csak legenda és semmilyen hivatalos kapcsolatot nem ápolnak a Szabadkőművesekkel.
Hogy mi a helyzet a nem hivatalos kapcsolatokkal, arról már nem esik szó, de hát mindenkinek a magánügye, hogy szabadon, avagy fogságban kíván-e habarcsot kenni. Annyit bizton állíthatok, hogy az általam megismert magyar, illetve román Rotary-sok egyike sem kacsintgatott, hogy lenne-e kedvem részt venni egy világméretű összeesküvésben.
Õk dokumentálhatóan másfajta ügyekkel vannak elfoglalva: adománygyűjtéssel, ösztöndíjprogrammal, sport- és művészettámogatással, és mint látszik, gyerektáboroztatással.
A Barátsággal Egymásért ifjúsági tábor 12 éves múltra tekint vissza. 2002-ben a debreceni klub akkori elnöke, Mikita János doktor kezdeményezte, hogy az akkorra már évek óta velük baráti kapcsolatot ápoló bánffyhunyadi, nagyváradi és lugosi klubokkal közösen, rotációs rendszerben szervezzenek ifjúsági tábort a szervezők által delegált 4-4 hátrányos helyzetű fiatal részvételével. Az első házigazda Debrecen volt. A kezdeményezéshez 2008-ban a frissen alakult margittai Rotary Klub is csatlakozott, 20 főre növelve a résztvevő gyerekek létszámát.
Idén is pontosan ennyien érkeztek (plusz klubonként egy-egy kísérő) a Dragan-völgyi Andreea Panzióba, hogy június 29. és július 6. között, az idén házigazdává avanzsált hunyadiak által szervezett remek programokon közös élményeket szerezve új barátságokat köthessenek egymással a gyerekek.
Én a program hosszas tanulmányozása után a negyedik napon, szerdán csöppenek bele a tábor életébe. A döntésben több tényező is szerepet játszik. Az első praktikus ok: az újságíró egyesület, a MÚRE farnasi riporttábora felé menet a helyszín éppen útba esik, az pedig csütörtökön startol, tehát, hogy ne forduljak kétszer, adott az időpont. Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy két legyet ütök egy csapásra, a gyerekek ekkor kirándulnak a tordai sóbányába, ahová már igencsak régóta vágyakoztam, harmadszor, de nem harmadsorban pedig ennyi idő elteltével kibontakozik annyira a tábori élet, hogy valós képet kaphassak róla.

Sóbányában Mint egyeztetéskor a szervezők elmondják, a busz fél tízkor indul, így én fél kilencre ígérem magam, nagyvonalúan, feltételezve, hogy a háromnegyed hatos kelést zökkenőmentesen meg tudom oldani. Természetesen nem sikerül, de fegyelmezetlenségemet a Rotary szelleméhez illő toleranciával kezelik, 9.20-kor is szívélyesen fogadnak, még reggelivel is megkínálnak. Kolbászos rántotta a menü, úgyhogy újságíróhoz illő arcátlansággal elfogadom.
A buszon a debreceniekhez csapódom, pontosabban csak a fiúkhoz, Istihez és Márkhoz, a lányok – Nóri és Fruzsi – eltűnnek a busz hátuljában. Az út gyorsan telik, Isti egy számomra eddig ismeretlen póker típusra oktat, viszonylag sikerrel, de mivel tét nélkül játszunk, ez teljes mértékben nem derül ki.
A sóbánya parkolójában megcsap a meleg, nehezünkre esik hosszúgatyát húzni, pedig odalenn 10 fok körüli a hőmérséklet. A hideg ebédként csomagolt szendvicseket elosztjuk magunk közt, mert bár lenn – hivatalosan – tilos elfogyasztani őket, kisebb eséllyel romlanak meg a föld mélyén. Õszintén szólva sokkal nagyobb tolongásra számítok, hisz a Business Insider listája szerint a tordai sóbánya a 22. helyet foglalja el a világ turisztikai látványosságai közt, de természetesen nem panaszkodom, hogy a parkolástól számított uszkve húsz percen belül bejutunk. A felsőbb régiókban való bolyongáshoz vezetőt is kapunk, aki románul adja elő az érdekességeket, szavait Égeli Enikő, a tábor hunyadiak által delegált vezetője fordítja magyarra, miközben húsz izgága gyermek – na jó, és néha én is – villogtat vakuval közvetlenül a szeme közé. Ehhez képest remek teljesítményt nyújt.
Egyébként ezek a légúti betegségekre szakosodott egészségügyi egységeknek is helyt adó felsőbb régiók némileg csalódást okoznak, hiszen a referenciát jelentő Parajdon a látogatókat busszal rögtön a mélybe szállítják, átmenet nélkül kerülnek a dolgos törpék honába. Persze nem állítom, hogy ezek a járatok nem szolgálnak érdekességekkel, ott van rögtön a visszhangok terme, ahol a harang alakú II. Ferenc aknából állítólag 17-szer egymás után is képes visszacsapódni a hang. Mi a fantáziadús Ekhózással próbálkozunk, de végül nem sikerül megszámolni, hogy a megszólított nimfa hányszor kiáltja vissza a nevét.
Ezután a durvább tényekkel ismerkedünk, az 1881-ben épült kiemelő szerkezetnél megtudjuk, a bányalovak élete sem volt csak játék és mese, vagy 800-an pusztultak el a darabonként fél tonnás, bivalybőrből készült sózsákok csigázása közben, a névsorolvasás termében pedig a bányászok anyagi helyzetébe avat be bennünket vezetőnk: egy bányamunkás évi 12 ezüstforintért, azaz nem sokkal több, mint egy tehén áráért robotolt a vájatokban.
Egy rövid lépcsősor alján viszont már vizuálisan is komoly sokkot kapunk: száz méter magasról pillanthatunk le először a bányatóra – közepén egy űrállomásnak tűnő szigettel – aztán pedig a futurisztikus élményparknak otthont adó nagyteremre. Itt vezetőnk elbúcsúzik, jó szórakozást kívánva, egyedül kell eldönteni, hogy a lépcsőt vagy a liftet választjuk. Enikő, saját szóhasználattal élve, bukfenctanárként a lépcsőre szavaz. Csak ránézésre tűnik durvának, de néhány perc alatt leseper rajta a csapat. A kötelező csoportkép után nem hagyjuk szétspriccelni az ifjúságot, az óriáskerék, bowling és golfpálya illetve pingpongasztalok között, egyrészt mert káros hatással lenne a zsebpénzükre, másrészt szeretnénk, ha az erejüket a csónakázásra összpontosítanák, merthogy a tavon azt is lehet. Aztán kiderül, a nagyobbak sem mehetnek önállóan, 16 év alatt minden háromfős csónakba kell egy felnőtt, így adódik, hogy három csapatot is van szerencsém körbe-körbe fuvarozni. Először persze nagyon élvezem (az első csapat nem biztos, hogy osztozik ebben, hisz lapátolás helyett inkább kattogtatok), de a 40. percre igencsak elfáradok. Egyrészt fizikailag is kimerít – ennek kizárólag a nedves sós levegő lehet az oka – a többi csónak pedig kifejezetten az agyamra megy: nem telik el öt perc se, hogy ne navigálna belénk egy-egy lelkes családapa.
Mire az összes turnust letudom, a csapat nagy része visszatér a nagyterembe, így legalább tanúk nélkül haraphatok a szendvicsemből néhány embereset a hátizsákomba dugott fejjel. Nem mintha így kevésbé lenne feltűnő, de a kétszáz lejes büntetést elkerülendő azt az ingatag érvelést ötlöm ki, hogy a táskám belseje már magánterület, senki nem szólhat bele, mit művelek ott. Egyébként nem szívesen szegem meg a szabályt, de éhen mégsem halhatok.
Mire már éppen csak szédibábúzva utolérem a többieket, nagyobb részük futott egy kört valamelyik sportlétesítményben, csak Enikő oktatja az asztalitenisz tudására büszke Istvánt némi alázatra. Mivel jót kuncogok, amikor a fiatalember bejelenti, hogy az ütő alkalmatlan kiszolgálni a fonáktechnikáját, kihív, így én is belátom, az ütő a hibás.
Kifele a liftet választjuk, majdnem négy órát tartózkodtunk lenn, a végére úgy érzem magam, mintha a Holt-tengerben búvárkodtam volna. De megérte: gyönyörű hely, és még az orromat is tisztítsa.

Pohár a tűzre Enikő a buszon bejelenti, hazafele megállunk Körösfőnél. Kiváló programként figyelmükbe ajánlom a kopjafás temetőt, mire ő csak mosolyog, aztán én is rájövök, hogy kamasz gyerekeket nem biztos, hogy leköt az ilyesmi. Szerencsére az üzletsor sem, egészen kiváló ízlésről tanúbizonyságot téve negyedóra alatt, ímmel-ámmal prédálva végigkocognak rajta, aztán készségesen visszaszállnak a buszba.
A normakövető magatartás egyébként is jellemző a társaságra, azonos koromból származó osztálykirándulásos élményeimmel összevetve egy csokor angyalt sikerült egybegyűjteni ez alkalommal.
Mivel a fiúk szállásán akad egy üres ágy, nálam pedig egészen véletlenül egy hálózsák, míg esti desszertnek Enikő mogyorós palacsintát készít (vagy százhúszat), teljesen egyértelmű, hogy az első hívó szóra maradok másnapig, hisz elég csak este megjelenni a riporttáborban.
Míg a konyhán készül a finomság, a fiúkkal tüzet rakunk. Az egyik nagyváradi nevelőotthonos fiú, Serban, műanyagpoharat akar dobni a tűzre. Megállítom, ismertetem vele a kifogásaimat (szennyező, mérgező, és egyébként is). Amikor egy társa próbálkozik, már az én mondataimmal érvel, jól esik.
Másnap délelőtt szabad a program, pontosabban megkezdődik a készülődés a szombat esti gálaműsorra, amit az idelátogató szervezők tiszteletére készülnek adni. Ekkor születik a himnusz ötlete (a foci világbajnokság indulójának zenéjére), melyhez jómagam is hozzájárulok négy felejthetetlen sorral: oly jó tábor a Rotary/ a Dragan-völgyi Rotary/ az élmény gazdag Rotary, hogy el sem tudom mondani. Sajnos ennél jobban nem bontakozhatok ki, mert hív a kötelesség, de megígértem: hazafele beugrom megtekinteni az eredményt.

Búcsúest Szombat délután nyüzsgő hangyaboly fogad, éppen főpróbát tartanak, van már refrén románul és magyarul, illetve korszerű rap betétek is, a személyes benyomásokról, angollal kiegészülve három nyelven. Ezen kívül készülnek szavalók, mazsorettek (az e téren képzett debreceni Fruzsina vezényletével), illetve egyéni zenés produkciók. „Hejre kis műsor lesz, a vak is láthassa.” Az esti készülődés másik momentuma már kevésbé szimpatikus: hangfalakat szerelnek a hátsó teraszra, illetve kint is, bent is készítik az asztalokat, a hunyadi klub délután intézte az éves elnökválasztást, itt óhajtanak ünnepelni. Nincs ezzel semmi baj, csak eddigi benyomásaim alapján tényleg a gyerekekről szólt minden, zavar, hogy kikerülnek a középpontból. Aztán amikor felszerelnek két pofás sörcsapot, a vállamon kiabáló angyalka mellé kiül a kisördög is, én pedig némán hallgatom a pró és kontra érveiket.
Végül remekül sikerül az este: a műsor hatalmas siker, állítólag az együttműködés történetének legjobbja, az utána következő elnöküdvözlő buli pedig kulturáltan zajlik a teraszon, a gyerekeket nem zavarja, tökéletesen kiélvezik az utolsó együtt töltött estét. Én nehezen barátkozom a zenei kínálattal, de a sörcsap közelében valahogy csak kibírom, főleg, hogy a megbeszéltek szerint éjfélkor tényleg lehúzzák a rolót.
A végsőkig gólmentes Hollandia–Costa Rica derbi alatt szóba elegyedek a debrecenieket képviselő Dr. Kiss Istvánnal, akit arról faggatok, mit jelent Rotary klubtagnak lenni. Mint elmondja, természetesen szempont, hogy remek kapcsolatokat lehet szerezni általa, hisz jellemzően adott településen belül minden szakma legjobbjai gyűlnek össze egy-egy klubban, de rengeteg felelősséggel és személyes áldozathozatallal is, viszont segíteni, a közösségért tenni nagyon jó érzés. Ennél csak egy dolog nehezebb: a gyerekfürdetéssel egyedül hagyott feleségnek elmagyarázni, hogy minden kedden klubest van, amin erősen ajánlott a részvétel.