Mit üzennek a camuniak?

2016. 11. 29. 17:27

Miután betekintést nyerünk a bolgár gyökerű csomagoló- és land art művész itáliai művét övező helyi vitákba, Szilágyi Aladár segítségével a Val Camonica-t járjuk be, feltételezett kebelbarátaink egykori hazáját, s a Sziklarajzok Nemzeti Parkját.

 

Christo Yavachev az Iseo tavon létrehozott alkotásán. Felkavarta az állóvizet

 

„Ez a Christo-féle vízen libegő sárga szörnyeteg, mely körülkígyózza a lago d’Iseo szigeteit, egy ízléstelen vurstli, szabadtéri mutatvány, ingyencirkusz, ahová a nap 24 órájában tíz- és tízezrek csődülnek csodalátni. A vízen járás tömeghisztériája olyan kampányakció eredménye, mely a vidék valódi szépségeiről, értékeiről eltereli a figyelmet. Elvakítja a mondén tülekedés résztvevőit.” Az idézett szöveg talán a legkíméletlenebb bírálat, mellyel a Christo Yavachev amerikai táj- ás csomagolóművész 16 napig tartó lombardiai land art akcióját illették. Szerzője tekintélyes médiaszemélyiség: Gianni Mura, az olasz sportújságírás doyenje, a la Repubblica vezércikkírója. Mura kolléga nem a levegőbe beszél, személyesen érintett a Floating Piers, az Úszó Dokkok ügyében. Ugyanis Montisola szigetének legapróbb halászfaluja, Carzano peremén vásárolt magának egy tanyát. Gianni Mura, a focitornák, a Tour de France és egyéb világraszóló sportesemények kommentátora immár negyed évszázada itt piheni ki tevékenysége fáradalmait. Bár halásztanyája a sziget észak-keleti sarkában búvik meg, ahonnan nem is látható „Christo sárga szörnyetege”, mely három kilométerrel délebbre, Sulzano kikötőjéből settenkedik a sziget felé, Gianni mégis a környezetvédő mozgalom élére állt, Christo híveinek sokkal népesebb tábora ellenében. Vállalta a népszerűség-vesztés ódiumát is, hiszen – akár tájrontó a Floating Piers, akár nem – a június végén-július elején ide áramló másfél millió turistazarándok a tóvidék forgalmát a többszörösére pörgette fel. Bár Christo – akár a többi hasonló akciója beharangozásakor – most sem győzte eléggé hangsúlyozni: csupán „kölcsön kéri a tájat”, s az akció befejeztével mindent visszaállítanak az eredeti állapotába, az ellentábor, Giannival az élen, az Oglio völgye elleni merényletről cikkezett, és tiltakozó feliratokkal, bannerekkel lepte el a környéket.

Nem csak a tóra jutott a sárga csomagolásból. Csak kölcsön kéri a tájat

 

A csomagolóművész

A bolgár származású amerikai Christo Yavachev az első impulzusokat, mondhatni: az első ihletet még odahaza kapta, a kommunista éra aktív megélőjeként. Egyetemi hallgatóként diáktársaival együtt pártfeladatul kapta, hogy szülőföldjén, a nemzetközi vasútvonal mentén, véges végig nádból fonott kerítéssel takarják el a külföldi utasok éber tekintetete elől azokat a területeket, ahol gyengének igérkezett a termés, nehogy a nyugati reakciós propaganda elhírelje: a szocialista Bulgáriában nem minden működik tökéletesen…

Christo minden eddigi nagy tervét élete párjával, művészpartnerével, a 2009-ben elhunyt Jeanne-Claude Marie-val valósította meg. Nagyméretű táj- és térprojektjeiket mindig időlegesen hozták létre. Ezek nagy szervezőkészséget követeltek a művészpárostól, mellyel a kivitelezés pénzügyi és műszaki alapjait teremthették elő. Ebbe a kis rajzok, előkészítő vázlatok és makettek kiállításszerű bemutatása, eladása éppúgy belefért, mint a közönség fogadókészségének előkészítése, nagyszabású – amerikai ízű – reklámhadjárattal, valamint dokumentumfilmek és albumok szenzáció-elemektől sem mentes publikálása. A művek gondosan előkészített társadalmi-politikai és gazdasági kerete tette lehetővé a Sidney melletti tengerpart becsomagolásától (1969), a kaliforniai dombvidéken megvalósított Száguldó kerítésig (1976) a nagyszabású vállalkozásokat. Tevékenységük során a metaforikus jelentésű „csomagolás” is fontos szerepet játszott, e művelet monumentalizálása során jött létre a párizsi Pont Neuf (1985) és a berlini Reichstag becsomagolása (1995). Ezek a munkáik a kollektív műalkotás modern város- és tájképbe integrálásának igényét jelzik.  Egyik méltatója szerint „a csomagolás passzív beburkolásnak fogható fel, de az Christonál aktív művészetteremtő erővé válik. A csomagolás a hagyományos műalkotás fogalmának idézőjelbe tételét, kritikáját is jelenti. Mintegy zárójelbe teszi a konfliktust, és a lényeg nyitott marad. Kezdetben, újrealista időszakában, a talált tárgyak korrodált jellegét hagyta érvényesülni. Később azonban a konzumkultúra támadási eszközévé is vált azzal, hogy a társadalom szemetét esztétizálta át. Korai darabjainak sokszor direkt politikus jelleget kölcsönzött. Egyszerre támadta a balkáni szisztémát és a nyugati csomagolásmániát.”

Lombardiai időzésem alatt a Christo-akció lelkes támogatójának bizonyosuló L'Eco di Bergamo (mely napi olvasmányom volt) egy környezetvédelmi szakembert szólaltatott meg a környezetóvók ellenében. Antonio Ferrari szerint azok a betontömbök, amelyeket Christo csapata süllyesztett el a lago d’Iseo medrébe, a Floating Piers rögzítése érdekében, ott is maradnak az installáció szétbontása után is. Nem fogják fölkavarni a tóalji, egyébként régóta szennyezett iszapot, nem zavarják meg a tó élővilágát – ahogy Gianni Mura csapata riadózott –, ellenkezőleg: a betontömbök, akár a sziklák, ideális felületet kínálnak majd a vízi növények megtelepedésének, eszményi búvóhelyet a vízi lényeknek, tehát hozzájárulnak a biodiverzitás megőrzéséhez. A vita tovább gyűrűzött, nem csak a lago, hanem a társadalom állóvizeit is alaposan fölkavarta. A L'Eco bresciai laptársa, a Giornale minapi cikke szerint az egész Christo ügybõl a legtöbb hasznot nem a tóközeli szállók, panziók, hanem a „fekete turizmus” mûvelõi, a gombamód elszaporodott, bejelentetlen, illegális vendégházak tulajdonosai zsebelték be. A lap állítása szerint az Iseo mentének egyik-másik polgármestere sem számolt el megnyugtatóan a Christo-akcióra megpályázott pénzekkel. Egy szó, mint száz: a történetnek, ha környezeti ártalmai nem is, de társadalomszennyezõ hatásai bõven voltak.

Erődítmény Val Camonica-ban, avagy az etruszk őshaza

 

Kübelé kebele

Amikor némi kóválygás után a bresciai vasútállomás hóna alatt megtalálom azt a miniindóházat, ahonnan a hegyekbe tartó szerelvények indulnak, már akkor eldöntöm, hogy miután végigportyázom az Oglio folyóra fûzött lago d'Iseo környékét, ismét felülök a motorvonatra, és a folyó forrásvidéke felé továbbhaladva, meg sem állok Edoloig, a szárnyvonal végállomásáig. Bár nem volt érkezésem arra, hogy elõtanulmányozzam a Val Camonica kínálatát, de a völgy neve maga, fölöttébb ismerõsnek tûnik, riporterösztönöm is riadót ver, ezért egy percig se habozom, amikor sikerül elérnem a következő járatot, felugrom a már mozgó csühögőre. Utólag, immár hazatérve, Váradon jutott tudomásomra, hogy… a hajdan etruszkok által benépesített régióban voltaképpen „rokonlátogatóban” jártam.

Idehaza véletlenül bukkanok rá egy lelkes amatőr ősmagyarság-kutató atyánkfia hajmeresztő (értsd: hajánál fogva előráncigált) teóriájára: „Laikusként és véletlenekben nem hívőként az etruszk-magyar rokonság misztikumában – többek között – Kübele istennő győzött meg. Már Anatóliában is feltűnt, mint termékenység-istennő, aki az etruszk isten-pantheonban is kitüntetett helyet kapott. Olyannyira, hogy néhány leleten több mint 10 mellel ábrázolták. Termékenység-ábrázolás (illusztráció) nyilván elképzelhetetlen mell nélkül. Magyarul pedig a mell ősi neve a »kebel«, tehát számomra egyértelművé tette a kebel-Kübele hangzás a két nép kebelbarátságát. (…) Ha valaha Lombardiába vezet utunk, bátran menjünk úgy, mintha rokonokhoz mennénk! Ha tehetjük, nézzük meg Val Camonicát és kérjünk jellegzetes helyi ételt. Nagyon ne lepődjünk meg akkor sem, ha helyenként netán ismerős ízekkel találkozunk…”

Nos, egy Kübelé-szerű, legalább tizenkét mellű istennővel valóban több alkalommal volt szerencsém találkozhatni, hatalmas sziklarajzok formájában, csakhogy azoknak nem sok közük volt szankszrit „kebelbarátaink” kultúrájához. Ugyanis a különleges vésetek elkövetői egy, a szankszrit törzseknél sokkal hamarabb az Alpokban felbukkant rejtélyes népesség, a camuni törzsek voltak.

 

Lombardia rózsája

Camuni „kebelbarátaink” viszont nem elégedtek meg azzal, hogy néhány Kübelé sziklába örökítésével megelégedjenek. Amikor az edolói állomáson beülök a reánk várakozó terepjáróba, még nem sejtem, hogy a földkerekség legnagyobb szabadtéri múzeumát lesz szerencsém meglátogathatni. Meglátogatni, nem végigjárni, csak ízelítőt kapni belőle, hiszen a Capo di Ponte melletti Parco Nazionale delle Incisioni Rupestri (Sziklarajzok Nemzeti Parkja), ahová igyekszem, csak egyike a nyolc ilyen jellegű területnek a Camonica völgyében. Valóban Európa legnagyobb szabadtéri archívumát hozták létre a történelem előtti művészek azzal, hogy közel 300 ezer (!) jelet véstek a 80 km hosszú Camonica-völgy sima szikláiba. Ezek az ősi mesterművek feltehetőleg 8000 évvel ezelőttől kezdve készültek, s az évezredek folyamán mind precízebbé váló alkotások az itt élő camuni néptörzs életfelfogásának, életmódváltozásának, mitológiai, vallási elképzeléseinek hiteles dokumentumaivá váltak számunkra.

Állatábrázolások az egyik sziklán. Nyomuk veszett

 

A Capo di Ponte melletti Naquane ösvényein barangolva, egy elvarázsolt erdő kellős közepén, lemaradok útitársaimtól, akikkel együtt hoztak fel ide az állomásról. Nem lévén gyakorlója a „nézzünk jobbra-nézzünk balra” turizmusnak, szánt szándékkal lemaradok mögöttük. A tanösvényekké kiképzett csapások bővelkednek eligazító táblákban, s megkönnyítik a dolgomat. Lám, ezen a jégkorszakban simára csiszolt, hatalmas homokkő-sziklán valóságos képregény látható. Az 1-es számmal megjelölt szürkés-lila, gleccsersimította szikla felületén több mint ezer véset kínál órákhosszat böngészni valót. A Naquane-park bejáratánál elhelyezett eligazítás szerint négy óra szükséges az Unesco-védnökség alá helyezett világörökség bejárásához, s én még mindig az első sziklatáblánál múlatom kevéske időmet: Hatalmas állatsereglet kavalkádja gyönyörködtet, leggyakoribb a szarvasábrázolás, bizonyára totemállataik lehettek a camuniaknak. Gyakori az emberek megjelenítése, vázlatos formában, emitt valamilyen tömeges rituálé résztvevői láthatóak, „kinagyított”, papnak tűnő alakkal az előtérben, ott harcosok vonulnak csatarendben, amott vadászok üldöznek egy beazonosíthatatlan vadat. Az egyik szikla-képeslapon egy település vázlata, mindenféle hétköznapi tevékenység, szántás-vetés, fémmegmunkálás, szövés-fonás sűrítve rája. Az egyik jelenet élénken gesztikuláló, egymással vitatkozó (?) alakokat ábrázol, a másikon tömeges devóció tanúi lehetünk. Van olyan jelenet, ahol a scifi rajongóknak, az Erich von Däniken-féle paleoasztronautika-hívek örömére kínálkozik csemege: jónéhány „kozmonauta”, űrhajósruha-szerűségben megörökített figura látható… A leggyakrabban felbukkanó motívum, az úgynevezett rosa camuna, mely rendkívül gazdag szimbolikus üzenet hordozója, és melynek stilizált alakját néhány évtizede Lombardia jelképévé választották. Nem csak e mestermunkák létrejötte óta eltelt hét-nyolc évezred viszonttagságai miatt nehéz értelmezni ezeknek a jeleneteknek a sokaságát, hanem amiatt is, mert az egymást követő nemzedékek sem kímélték az elődeik munkáját, levakarták, reá-reávésték a maguk üzenetét (akár a középkori palimpszesztek esetében, amikor – kevés lévén a pergamen – az eredeti írást eltávolították, és helyébe újat írtak), ezzel nem kis fejtörésre, vitára adván okot a sziklarajzok jelenkori búvárlóinak.

Ami viszont még izgalmasabbá, rejtélyekben bővelkedővé teszi a Valle Camuni vidékét: ez a titkozatos nép, melynek a rómaiak térhódítása előtti századokban rejtélyesen nyoma veszett, fejlett íráskultúrával is rendelkezett! Véges végig, völgyhosszat néhány jelből álló „szövegek”, de akár több sornak megfelelő „föliratok” is jelzik: a camuniak saját írással rendelkeztek. A rovásírásra emlékeztető jeleket nem sikerült egyértelműen megfejteni. A „mi”, fentebb idézett, mindenhol magyar rokonságot kereső atyánkfia viszont tudni véli, hogy a székely rovásírás beavatottjai játszi könnyedséggel olvassák el camuni „kebelbarátaink” által többezer évvel ezelőtt sziklákba vésett jeleket…

Mire felocsúdok, útitársaim, akik jó időbeosztással végigjárták a park valamennyi ösvényét, kezdnek visszafelé szállingózni. Csatlakoznom kell hozzájuk, hiszen a Landrover, amelyik felszállított bennünket, az utolsó járgány, amellyel még ma este Bresciába lehet ereszkedni.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!