Hosszú út vezet a vasemberségig
2015. 07. 23. 13:35Térképen, országútra vetítve a teljesítmény: 7600 méter úszás, 360 kilométer kerékpározás és 84,4 kilométer futás, akkora táv, mintha valaki Nagyváradról indulva, egyvégtében Predeálon túl érne a célba. Szokolszky Istvánnal, a Velencei-tó mellett megrendezett Ultratriatlon Világkupa első és egyetlen romániai résztvevőjével Szilágyi Aladár beszélgetett.
Fontos a kerékpáron jól tartalékolni az erőt. Szokolszky István jobbról a második
Családi, urambocsá’ „apósi jogon” morgolódtam azon, hogy a vejem – kisebbik lányom férje – rendkívüli teljesítményére csupán egy-két címes hír erejéig figyelt fel a helyi sajtó, az országos sportsajtó pedig mélységesen hallgatott róla. Pedig nem apósi elfogultság: Szokolszky István az egyetlen romániai atléta, aki egy világkupa verseny résztvevőjeként teljesítette a kétszeres triatlon-verseny három próbára előírt távjait. Nem pályázott dobogós helyre, számára az volt a lényeges, hogy bebizonyítsa: igenis, képes ekkora teljesítményre.
A mentális felkészülés a legfontosabb
Szokolszkyék hétköznap igen elfoglalt emberek. István annyira amatőr atléta, hogy a hegyi maratont kedvelő-űző párjával együtt legfeljebb annyira „futja” az idejéből, hogy munkába indulás előtt lefusson egy-egy 15-20 kilométernyi távot a váradi dombokon, egyébre, kerékpározásra, úszásra, ritkábban, hétvégeken telik.
Így történhetett, hogy többszöri egyeztetés után, végül egy közös kiruccanás alkalmával kaphattam diktafonvégre famíliánk hősét. Friss szerzeményük, egy vénséges vén, de kitűnő Ford családi felavatását ejtettük meg, a Dregán völgyi víztározón túl, a csiripai erdészház tisztásán letanyáztunkban.
„Július első hétvégéjén egy dupla ironman-távú világkupának, valamint a magyar bajnokságnak kínált színteret a Velencei-tó környéke – kezd mesélésbe István –, tizenhárom országból 38 résztvevővel. Én a 19. lettem.” „Tehát a középmezőnyben végeztél” – állapítom meg elégedetten. „Nem, nem – szerénykedik –, hiszen ha figyelembe vesszük, hogy nyolcan föladták – vagy a mentő vitte el őket, vagy egyszerűen kihulltak –, akkor a mezőny hátsó felében futottam be. Az első helyezett egy svájci fiatalember – a világbajnok – lett, 21 óra 15 perc alatt, én 33 óra 34 perccel teljesítettem. A hét női versenyző közül négyen fejezték be a versenyt, aranyérmet egy német lány kapott, fantasztikus, 25 órás eredménnyel.”
Beavatatlanként arról faggatom, hogy egy kétszeres triatlonra mennyire másképpen kell készülnie, mint egy szimpla ironman versenyre. „Az, hogy most kétszer akkora távot kellett megtennem, nem feltételezi azt, hogy mindenből kétszer akkora felkészülésre volna szükségem – mosolyintja el magát –. Ilyen hosszú távon fizikailag felkészülni csak bizonyos szintig lehet, aztán úgyis minden az agyban dől el. A mentális elem a fontosabb. Egy ilyen versenyen a mentális felkészültség sokkal többet ér, mint a fizikai.”
Úszóedzés a Dregán völgyében lévő tározónál. Nem szabad a vízben kifáradni
A terv, B terv, C terv
Azzal már magam is tisztában vagyok, hogy a szupertávú atléták teljesítménye nem csupán az erőnléttől, a tereptől, hanem az időjárástól is függ – Istvánék pedig 36 fokos kánikulában versenyeztek… Javaslatomra mind a három szám fontosabb mozzanatait felidézi.
„Az úszás – természetesen – a Velencei-tóban zajlott, egy téglalap alakú pálya volt kijelölve, 16 körös fordulóval. Ez látványos lehetett a szurkolók számára, hiszen tizenhatszor úsztunk el előttük. Bár nekem az úszás a leggyengébb számom, és ilyen hosszat még nem úsztam soha, nem volt gond, nem tűnt nehéznek. Nagyon fontos, hogy ha valaki egy ilyen távra vállalkozik, alaposan ismerje a fizikumát, a ritmusát, a képességeit. A felkészülés az egy mérnöki munka, mindent előre kitervelek. Ott, helyben végül is kevés változhat. Hosszú távra mindig van egy B vagy egy C tervem is. Az úszás alatt nem szabad kifáradni. Amikor kijöttem a vízből, következett az úgynevezett depózás, azt is beszámítják a versenyidőbe. Átöltöztem, felvettem a kerékpáros mezt, és elkezdtem a bringás szakaszt. Az egy 26 körös pálya volt. Az előző napi bejáráskor láttuk, 100 méternyi szintkülönbség van, úgyhogy a végére kiadott egy 2600 méteres szintet, ami egy ilyen hosszú távon már egyáltalán nem mondható könnyűnek. Iszonyú meleg volt. 36 fokot emlegettek, de az aszfalt fölött ez 42 fokot is jelenthet, s ha szélvédett a hely, még többet is.”
„Világos, hogy úszás közben nem áll meg az ember – okoskodom –, de kerékpározás közben bizonyára pihentél egy kicsit?” „Azért mondtam, hogy volt A, B, C tervem, mert én ilyen hőségben nagyon hamar túlmelegszem. Az meg ahhoz vezet – függetlenül attól, hogy folyamatosan frissítek –, hogy nem tudom magam belülről lehűteni. Ezért úgy döntöttem, hogy a biciklizésnél stratégiát váltok. Bár minden körön, ahhoz, hogy az izmaim megtartsák a rugalmasságukat, normális versenytempót megyek, de mindegyik végén megállok, és pihenek. Egy-egy köröm 30-31 percig tartott, utána 10-15 percet pihentem. Tehát gyakorlatilag egy-egy forduló átlag 40-45 percembe került. Így az egész teljesítmény átrendeződött, »kirándulás jellegű« lett. Nem hajtottam túl magam, volt időm frissíteni. Meleg levest, szendvicseket, banánt fogyasztottam, energiaszeleteket, inni sok citromos vizet, izotóniás italt, kólát ittam, ami éjszaka felélénkíti az embert. Mindig két kulaccsal megyek, az egyikben frissítő ital, a másikban víz van, ezzel locsolgatom magam. A 360 kilométeres kerékpáros szakaszt a szünetekkel 19 óra alatt teljesítettem. Annak befejeztével következett a kétszeres maratoni táv. Mindig ez volt a legerősebb »műsorszámom«, ugyanis ultrafutó is vagyok. Annyira jól tartalékoltam az erőmet a bicikliszakasznál, hogy végig sikerült tartanom a ritmust. Azok a versenyzők, akik a biciklipályán kihajtották magukat, a futópálya végső szakaszán a szintemelkedésekhez érve a futást gyaloglással kombinálták, inkább csak erőltetett menetben haladtak tovább. A felkészülésem eredményeként normálisan, jó tempóban futottam. Elejétől a végéig konstans volt, az utolsó körben is ugyanolyan tempóban futottam, mint a legelsőben. Mintegy 10 óra 30 perc alatt értem célba.”
„A mentális képességeidre legjobban ennek a 84 kilométeres távnak a megtételéhez volt szükséged?” – faggatóztam.
„Általában ilyenkor egyre több feszültség gyűlik fel a hosszútávfutóban. Fogy az energiája, arra kell koncentrálnia, hogy ne veszítsen a tempójából, többször meg kell küzdenie önmagával, hogy egyáltalán folytassa-e, hiszen itt fáj, ott fáj, hogy tovább motiválja magát. Nálam ez az állapot nem jelentkezett. Kedélyesen tudtam beszélgetni, kellőképpen frissítettem, úgyhogy amikor már az első öt-tíz körön túljutottam, biztos voltam benne, hogy jól végig fogom csinálni.”
Amikor az iránt érdeklődtem, vannak-e jól bevált eszközei, trükkjei önnön tartalékainak mozgósítása érdekében, arra emlékeztetett, hogy „többszörös Balaton-kerülő” múltja van, bőven volt lehetősége fizikailag is, mentálisan is felkészülnie. „Azokon a 214 kilométeres távokon megtanulja az ember, hogyan segítse át magát a holtpontokon, mivel indukálja magát, hogy megtanulja kikapcsolni a fájdalmakat. Megtanultam kiiktatni a sérüléseimet, például, ha kipukkadt egy vízhólyag a lábamon, már nem is éreztem, megtanultam a fájdalommal együtt élni a versenyeken. Most nem is kellett nagyon bevetnem ezeket a »fegyvereket«, jól éreztem magam mindvégig.”
Edzés előtti bemelegítés: interjú a csiripai erdészháznál
Kezdetben volt a harcművészet
Mivel volt lehetőségem közelről nyomon követni István sportolói múltját, tudom róla, hogy az általa leghosszabb ideig űzött sport: a Kung-fu egyik ága – a „vasdrót kung-fu”-ként is emlegetett Hun Gar stílus – művelőjeként, több mint két évtized alatt bőven volt alkalma olyan kulturális értékeket, képességeket, erényeket elsajátítani, amelyeket most ironman-ként, vasemberként hasznosíthat.
„Még mindig azt állítom, hogy harcművészetet gyakorlok, csak éppen a kifejezésformája más. A Kung-fuból jött a szellemi és az agyi edzettség. Az tanított meg átértékelni és átdolgozni a többi mozgásformát. Ha az ember sikeres valamilyen sportban, a testi adottságon túl, bizonyos motivációs feltételei vannak. Abban, hogy hogyan dolgozzuk fel a kudarcokat, avagy azokat a testi sérüléseket, amik adódnak a felkészülés és a versenyek során, nagy segítséget nyújtott a harcművészeti múlt. A derék Shaolin szerzetesek által előírt »cselekvési kötelezettségek«: az akarat, kitartás, állhatatosság, türelem, bátorság, »az elme kötelezettségei«: a tisztelet, alázat, igazságosság, bizalom, hűség – mind olyan erények, amelyek a vasemberek számára is előnyökké válhatnak. Nem véletlenül, az ironman-ek – legalábbis azok, akiket én ismerek – szerény emberek, híjával minden sztártempónak…”
István a párjával és a barátaival együtt – függetlenül attól, hogy melyik sportot űzték – mindig nagy híve volt a rendszeres természetjárásnak, s ez a szenvedélye az alpinizmusban csúcsosodott ki. „Az alpinizmussal először a hegyimentő-szolgálat keretében ismerkedtem meg, amelynek külső tagja vagyok. Sokszor szerveztünk – főleg a Nyugati Szigethegységben – teljesítménytúrákat. Voltak 24 órás túrák, mialatt száz kilométereket gyalogoltunk, jelentős szintkülönbséggel. És elkezdtünk kacsingatni afelé, hogy jó lenne kimenni külföldre, pár jelentősebb csúcsot meghódítani, Az első 2004-ben az Elbrusz volt, akkor úgy döntöttünk, Európa legmagasabb pontjára mászunk fel, az sajnos, nem jött össze, mert olyan rossz időjárási körülmények voltak, hogy kétszáz méterre a csúcstól vissza kellett fordulnunk. 2006-ban következett a 6168 méteres McKinley csúcs, Alaszkában, leírhatatlan élmény volt. Mínusz 42 fokos hidegben indultunk a csúcsostromra, az ilyen alacsony hőmérséklet »megszokott dolog« arrafelé… 2008-ban hódítottuk meg a dél-amerikai, közel hétezer méteres Aconcagua csúcsát. Argentin oldalról közelítettük meg sikerrel. Sajnos, a gazdasági válság miatt, ez a része a sportéletemnek gyakorlatilag megszűnt. Akkor a Himalája vonulatok következtek volna, a Cso Oju csúcsot néztük ki magunknak, 8200 méteren, az egy-másfél hónapos kiruccanást igényelt volna. Támogatók híján nem ment. S akkor a kirándulások lassan átalakultak előbb terepfutássá, aztán kezdtük el versenyszerűen űzni a triatlont is.”
„Viszont bajtársad és barátod, Szabó Levente doktor, akivel kettesben másztad meg a McKinley-t, eljutott a Himalájába, ahol…”
„…ahol 2009-ben, a később ugyancsak halálos balesetet szenvedett Erőss Zsolttal, a világ nyolcadik legmagasabb csúcsát, a Manaslut készült megmászni. Tragikus baleset érte: fel se jutott a csúcsra. Valószínűleg annyira el volt fáradva, hogy kicsúszhatott az útból, mintegy 500 métert zuhant. Amikor együtt voltunk, egy-egy expedíció során nem csupán mentőorvosi tapasztalatait hasznosította, kutatásokat, méréseket végzett rajtunk, sporttársain. Ellenőrizte a vércukorszintünket, szervezetünk egyéb paramétereit. Másnap találták meg, és ott temették el – ahogy az a hegymászóknál hagyomány…”
A sportélet mindenese
„Annak idején az egyik barátommal elkezdtünk gondolkozni azon, mi lenne, ha mi kezdeményeznénk egy ironman-triatlont? Hiszen Romániában senki nem szervez ilyen versenyeket. Észrevettük, egyre többen kezdenek el sportolni. Végül egyedül maradtam az ötlettel. Egy általam létrehozott sportegyesület révén kezdtem el szervezni, ugyanis egyénileg nem lehet kezdeményezni, az engedélyeztetés végett végig kell futni egy bonyolult procedúrát. Hat éve született meg az első nagyváradi Ironman. Az első versenyre csupán tizenhatan neveztek be, az ideire közel háromszázan. Át kellett keresztelnünk Xman-re, mert kiderült, hogy az Ironman le van védve. Iszonyú sok pénzbe került volna megvenni a jogdíjat, illetve feltételként szabták, hogy a benevezési díj is a nemzetközi szabványoknak megfelelő legyen, ami körülbelül 400 euró per fő. Én ezt még nagyon sok ideig nem akarom bevezetni, szeretném, hogy a romániaiak, a magyarországiak, illetve az európaiak úgy jöjjenek ide Nagyváradra, hogy egy jól szervezett, családias jellegű vetélkedésen vehessenek részt, amely ugyanolyan szinten működik, mint bármelyik hivatalos nemzetközi verseny, viszont megfizethető áron, elérhetőbb közelségben. Már semmilyen gondunk nincs a szervezéssel. Annyira rutinos, bejáratott önkéntes, illetve kisegítő csapat toborzódott, hogy már a szervezéssel magával nem töltünk sok időt. Egyre több jó ötlet van, egyre gördülékenyebben megy a szervezés és a lebonyolítás. Viszont rengeteg gondunk van a költségekhez szükséges pénzek előteremtésével. Szponzorokra vadászunk, nem sok sikerrel. Ez Romániában még gyerekcipőben jár. A szponzorizációs kultúrának nincs hagyománya, alapja, kedvezményes jogi keretei is csupán kialakulóban vannak. Ami engem illett, mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs a feleségem mellettem. Kinga nagyon sokban hozzájárult a sikeremhez. Sokat vagyok távol, ő ezt nem csak tolerálja, hiszen ő is fut, tehát tudja értékelni is. Másik nélkülözhetetlen asszisztensem, Szilágyi Sándor, akit triatlon-oktatóként én mentorálok. Bár ő sokkal idősebb, mint mi, szívesen segít, őt is motiválja, hogy… szeretne Ironman lenni. Eddig csak féltávokat vitt végig, de szorgalmasan lesi el a technikákat, az én sikerélményeim őt is motiválják. Triatlon-oktatóként több emberrel foglalkozom, egy kilencfős hosszútávfutó csoporttal is. Ősszel szeretném újra meghirdetni, egy nagyobb csoportot toborozni.”
Beszélgetésünk végén egy órányi sétára indulok a Csiripa völgy fenyvesében, riportalanyom meg ezalatt – az alkalmat kihasználva – hegynek fel, völgynek le, letudta az aznapi húsz kilométerét.
Hazatérésünk után kaptuk a hírt: a WTC, a Nemzetközi Triatlon Szövetség százas listáján a Velencei-tó mellett elért eredményével Szokolszky Istvánt (Románia) a 28. helyre rangsorolták…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
