Érmellék: egy táj elfeledett élete
2015. 01. 21. 13:19Az ember valaha alkalmazkodó lény volt. Ha megtelepedett egy tájon, életmódját a körülményekhez igazította, azokkal összhangban fejlesztette. Így történt ez a lápos-mocsaras, halban, vadban gazdag Érmelléken is. Aztán meguntunk együtt élni a természettel, hol önszorgalomból, hol központi utasításra nekiálltunk saját szegényes fantáziánkhoz silányítani azt, ártatlanabb életmódunk pedig mehetett a kukába, jelen szerencsésebb esetben a székelyhídi halászati múzeumba. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.
A falon a hajdani tarcsai kollektív halászhálója, előtte varsák száradnak.
Nemrégiben részt vettem egy rendezvényen, az Érmellék egyik településén, ahol az előadó arról kérdezte a fiatal hallgatóságot, milyen hagyományt ismernek a falujukban, amit középpontba állítva esetleg turisztikai vonzerőt lehetne fejleszteni. Percnyi hallgatás után egy bátortalan hang a szüreti bált említette…
Tény, az Érmellék – a török előrenyomulása óta – fontos bortermelő vidék volt, és az utóbbi időben vannak szép próbálkozások ennek visszaállítására, viszont, mint ahogy a táj először 1445-ben használt elnevezése is mutatja, legfőbb jellemzője mégiscsak az, hogy az Ér mellett terül el.
Majdnem a delta
Ahogy a székelyhídi Halászati Múzeumba érkeztemkor Dr. Wilhelm Sándor biológus, tanár, szakíró elmondja, az Érmellék múltja a Herciniai-hegységrendszer 250 millió évvel ezelőtti lesüllyedéséig nyúlik vissza. Az ekkor kialakult törésvonalat először a Pannon-tenger üledéke töltötte, majd a Kárpátok kiemelkedésével annak folyói hozták ide a hordalékot. Ennek ellenére, ez mégis alacsonyan fekvő terület maradt, így jutott neki a Tisza, a Túr, a Szamos, illetve a Kraszna vízéből, melyek aztán más geológiai folyamatoknak köszönhetően „odébb vándoroltak”.
Az egyeduralkodóvá vált Érnek úgymond folyása nem volt, viszont két partja között, mintegy 10 km szélességben mocsaras, nádas láp terült el, ami szép lassan eresztette át a vizet, kivéve ha az esőzések, olvadás elárasztották. Ezen adottságoknak köszönhetően gyönyörű természeti táj alakult ki az Érmelléki-dombvidék, a nyírségi homokdombok, illetve a Berettyó Sárrétje között.
Mindenki a Duna-deltához hasonlította, madárvilága, halállománya azéval vetekedett. Ha csak azt vesszük, minden költöző madár, ami északról délre vándorolt, megállt itt táplálkozni. „Annak idején, közvetlenül a lecsapolás után egy madarász ismerősömmel kimentünk a Hartyás nevű „szent területre” Gálospetri mellett, akkor még láttam ott eget elsötétítő vadkacsa tömeget. Benne volt a génjeikben, hogy itt meg kell állni, de azóta eltűntek. Ahogy a halak is. Az összes környéken előforduló halfaj tömegestől élt az Érmelléken, a lecsapolással ezeknek is nyomuk veszett. Érdekes, hogy a táj változása miatt viszont új fajok jelentek meg itt, amik közül párat nekem sikerült kimutatnom. Ilyen volt például a fekete törpeharcsa. Ennek ellenére inkább a pusztulás volt jellemző, mint a gazdagodás” – vezeti fel a múzeumi kirándulást Wilhelm tanár úr.
Egy kis hercehurca
Vész, de nem a mohácsi
A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.”
Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval.
Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés.
Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.”
Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak.
Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé.
Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.
A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.
Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.”
Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember.
Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár.
Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte.
A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.
Ha hörtyög, akkor bunda
Gémes hurok és ládatőr.
A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat.
Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója.
Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáit Dr. Wilhelm Sándor.
Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”
Benne fogan, alatta nyugszik
Dr. Wilhelm Sándor, az Érmellék hajdan legnépszerűbb közlekedési eszközével, a laposfenekű hajóval.
A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet.
Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját.
Nem minden indulat nélkül kérdem, hát, volt-e bármi épelméjű indoka a lecsapolásnak. „Amennyiben Ceausescut épelméjűnek lehetett nevezni, igen. Ha nem, akkor nem – feleli keserűen Wilhelm tanár úr.
– A kommunistáknak ugye az volt a jelszavuk, hogy a természetet le kell igázni. Az Érmellék is ennek esett áldozatul 1968-’70 között, az utolsó talpalatnyi földig.
A régi vágóhídnál volt egy kis mocsár, ami akkora volt, mint ennek az épületnek az alapja, azért is ástak vagy másfél kilométernyi árkot, hogy eltüntessék. A tarcsai kollektívben, amit már említettem, a mérnök az utolsó pillanatig ellenállt, de aztán neki is engednie kellett. Az egészért felelős mérnök, akit fura módon véletlenül szintén Ceausescunak hívtak, benne is lett volna, hogy legalább az a tavacska megmaradjon, de aztán jött a füles, hogy a főnök erre repül helikopterrel, úgyhogy azt is el kellett tűntetni.”
Szemem a két terem közötti átjáróban álló fejfára téved, melyről Wilhelm tanár úr ezt mondta: „Ez szintén általános volt az Érmelléken, hogy a szokásnak van-e köze a vízhez kötött életmódhoz, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az öregek szerint igazi halászember hajóban fogant és ilyen alatt nyugszik.”
Érdekes lenne kiszámolni, hány nemzedék élhetett a „hajóból csónak alá szellemében”, bár akkor sem biztos. hogy fel tudnánk fogni, milyen károkat okozott a negyven évvel ezelőtti természetcsonkítás, mind a környezetre, mind az itt élő emberekre.
A jó hír az, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan Wilhelm tanár úr szerint sem. „Az biztos, hogy a legmélyebben fekvő részeket, ahol már öt csepp esőtől dagonya van, elég lenne csak magára hagyni. Van olyan, aki a saját területén megvalósította a dolgot, de nagy léptékben közös akarat kéne. Jelenleg nem is az akarat hiányzik, hanem nemtörődömség van” – mondja lemondóan.
Pedig a hajdani mocsárvilág legalább részleges visszaállítása hatalmas vonzerővel bírna, ami egyéb fontos szempont mellett sok embernek biztosíthatna szép, tisztes megélhetést.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
