Édenkert a Hargitán lakót keres

2015. 07. 22. 10:16

Ha az ember Csíkszereda irányában haladva, néhány kilométerrel Szentegyháza után letér a főútról, egy tágas tisztáson egészen szokatlan kolóniára lelhet. A Forest Garden Transylvania-t pillanatnyilag három hölgy lakja – két angol és egy norvég – akik évekkel ezelőtt úgy határoztak, újrateremtik az édenkertet a Hargita tetején. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

 

A nyugalom fontosabb a proteinnél – Nicolette aranyhalai kézből esznek

 

A Forest Garden Transylvania-ról idén tavasszal hallottam először, egy nagyváradi permakultúrás előadáson az egyik interjúalanyom, Németh János invitált egy cordwood, azaz rönkházépítő tanfolyamra. Arról ugyan lemaradtam, de Egyed Ufó Zoltán kollégám képriportja aztán végleg meggyőzött, hogy el kell látogatnom oda.
A tulajdonosokkal a birtok honlapján található telefonszámon vettem fel a kapcsolatot, egyikük, Nicolette annak ellenére is szívesen adott nekem találkát, hogy a kért időpontban éppen nővérét látta vendégül Angliából, és a sűrűre tervezett kirándulóprogramot kellett miattam megszakítania. Bő lére eresztett magyarázatát, hogy miként találok el hozzájuk, magabiztosan megszakítottam, mondván jól ismerem a Székelyudvarhely és Csíkszereda közötti útvonalat, odatalálok magamtól is. Aztán persze nem így lett, hiszen a sejtett lokáció környékén elbizonytalanodtam, nem tudtam eldönteni, melyik kis csapáson térjek le Szentegyháza után a főútról az erdőbe. Mivel ekkor Nicolette egy ideig éppen nem volt telefonközelben, egy út mellett a kaptárait rendezgető úriemberhez fordultam segítségért, gondolván ő bizonyára tudja, hol laknak az angol hölgyek. Pontos információval ő sem tudott szolgálni, arra viszont emlékezett, hogy két „úrinő” jött hozzá előző este mézet venni, akik nem beszéltek sem magyarul, sem románul, szóval lehettek akár angolok is. Csík felől jöttek gyalog, és arra is távoztak, szóval menjek nyugodtan tovább, nem lehet messze. Végül Nicolette szerencsére visszahív, és mire a megjelölt ösvényhez értem, türelmesen várt három kutya társaságában. Mivel a huszonegy évesen is örökifjú kölcsönautóm épségét nem akartam kockáztatni, inkább leparkoltam a fák alatt, és vendéglátóm mellett ballagva közelítettem meg a birtokot.
Az út jobb oldalán mesés kis szeglet fogad: virágzó kert, egy fatető alá ékelt lakóbusz, illetve egy valódi jurta. Tulajdonosa Susindra – ő három éve érkezett ide – ültetendő palántákat locsolgat az összegyűjtött esővízzel. Éppen csak bemutatkozom, nem akarom megzavarni a munkában, megbeszéljük, hogy visszafele beszélget velem kicsit (már ha éppen nem az indiai jógamesterével diskurál Skype-on).


Susindra eddigi élete nagyobbik részét lakókocsiban és jurtában élte le

 

Aranyhal és medve

Nicolette udvariasan megkérdezi, mit szeretnék először: inni egy hűsítőt a teraszon, vagy körbejárni a birtokot. Egy szempillantás alatt az utóbbi mellett döntök, hisz amíg nem láttam mindent, úgysem tudnék nyugton ülni.
Először a tavakhoz megyünk, egyelőre kettő van belőlük, de már a harmadik helyét is kijelölték. Mint kiderül, Nickolette ehhez is ért, hiszen volt már korábban sok minden: asztalos, felcser és tó-kertész, tanult permakultúrás tájépítészetet, szóval van némi szakmai előképzettsége. Nem lehet ennek csak úgy hűbelebalázs módjára nekiállni, meg kell figyelni a terület adottságait (merre folyik el az esővíz, hol áll meg magától is) és arra kell rásegíteni. Ők is így jártak el: egyszerű csatornarendszer gyűjti össze a vizet, és vezeti el a tavakhoz, melyek közül az egyik 1,8 a másik pedig 1,5 méter mély, pont amennyit a vízzáró agyagréteg engedélyezett. Mindegyiknek van túlfolyója is, hogy ne tudjanak kiönteni, hanem a fölösleget a harmadik tervezett tavacskának adják át. Még arra is figyeltek, hogy a medernek legyen némi lejtése, hogy ha a halak szaporodnak, a növendékek a sekélyebb, így gyorsan felmelegedő részeken könnyebben tudjanak növekedni. Igen, vannak halak is: a második tóban több száz aranyhal, az eredetileg betelepített négy példány utódai, illetve a vízimadarak lábán jutott néhány másféle halikra is, de az aranyhalak vannak túlsúlyban. Nicolette azt mondja, inkább ezt választották az ehető fajták helyett, hiszen a nyugalom, amit árasztanak magukból, sokkal fontosabb, mint a fehérjebevitel. Tény, az ember egészen másképp látja az életet, amikor a kis stégről némi táppal vízbe lógatja a kezét, ezek a helyes állatkák pedig a tenyerébe furakodnak, hogy kicsipegessék belőle a csemegét, már ha nem telt el túl sok idő az utolsó étkezés óta. A harmadik tó helyéhez is ellátogatunk a telek végébe, az erdőszélre, mivel Nicolette ide szeretne építeni majd magának egy kicsin kunyhót, ha több telepes is érkezik a területre, merthogy ez lenne a cél. Most készülnek egy egyesületet bejegyeztetni, ami lehetővé teszi, hogy az a néhány ember, vagy család, aki szeretne valamelyik szegleten otthont teremteni magának hivatalosan, hosszú távú szerződéssel védett jogokkal megtehesse. A szomszédos erdőt látva a részletek helyett azonnal felteszek egy síkvidéki emberre jellemző kérdést:

mi a helyzet a medvékkel?

Vannak, gyakori látogatók, az egyik pár napja túrt szét egy hangyabolyt a ház mellett. Ez a kisebbik gond, merthogy a gyümölcsökre is rájárnak, és a termés mellett a fákat is tönkreteszik, most gondolkodnak azon, miként lehetne távol tartani őket, legalább a fáktól. A válasszal megelégedve indítványozom, menjünk inkább vissza a birtok belseje felé. A következő állomás a régi csűr és a hajdani farm vályogépülete, előbbiből közösségi teret szeretnének csinálni, esetleg nyári konyhát, utóbbit pedig egy őszi táborban fogják felújítani, kibővíteni. Így is lakható, a kezdeti időkben – amíg a nagy ház, ami félkész állapotban volt, amikor a telket vették, el nem készült – Nicolette és Torril ebben lakott, aztán egy angol botanikus élt itt, helyben szárba szökött szerelme tárgyával, majd a hölggyel együtt távozott. A helyi gazdag gyógynövény flórát tanulmányozta, ennek nyomait a ház előtti tér is magán viseli, dúsan burjánzanak a fal mellett a mindenféle gyógyító füvek.
Torill sajnos hazautazott látogatóba Norvégiába a lányához, nincs itt, hogy körbevezessen az általa művelt kerten, így Nicolette útmutatójával kell beérnem, érződik, hogy ő inkább a nagyobb léptékű beavatkozásokat kedveli a palántázás helyett.


A régi színből közösségi helység lesz a tervek szerint

 

Áram a Napból, víz a forrásból

A ház áram, és vízellátásáról viszont nagyon szívesen mesél, tájékozottnak gondolom magam, de mindegyik tartogat némi újdonságot. Az áramot kétféle napelem termeli, az egyiket a tetőn helyezték el, ez inkább a direkt napfényre érzékeny, a másik pedig a ház előtt áll, a tető alatt. Utóbbi felhős időben is jól működik, télen is, éppen ezért kapott helyet a földön, hiszen így könnyebb lesöpörni róla a havat. Az ivóvizet a közeli forrásokból hozzák, a ház rendszereit ellátó tartályokat viszont esővízzel töltik meg. Az eresz egyelőre csak a tetőre hulló csapadék 30 százalékát tudja a kútba vezetni, ahonnan szivattyú emeli át a tartályokba. Ez a víz kerül a csapba, s öblíti a vécét. Mint megtudom, attól marad hosszan friss, hogy nem találkozik fénnyel, így nem tud beindulni az algásodás. A ház egyébként – a hölgyek nagy bánatára – nem teljesen organikus, hiszen már „pirosban” volt, amikor vették, az előző tulajdonos, az egyik környékbeli polgármester, hétvégi buli-lakot álmodott ide magának, és ehhez nem volt szüksége környezetbarát építőanyagra…
A belső dizájn szerencsére ezt elég jól leplezi, igazi közösségi tér lett, és az elkészült vendégszobák is kifejezetten kedvesek. Nem szálloda, de nem is arra találták ki, hanem olyan embereknek, akik szeretnének tanulni a hölgyek által választott az életmódról, vagy éppen el akarnak bújni a világ (de nem a törvények) elől egy időre.
Miután mindent tüzetesen körbejárunk, megkérem Nicolettet, hogy szánjon rám egy kis időt, mesélje el a Forest Garden Transylvaniaba vezető útjuk történetét.


A legutóbbi workshopon a cordwood építési technikát sajátíthatták el a résztvevők

 

A hajó árából a Hargitára

Mint elmondja, 2007-ben érkeztek norvég barátnőjével, Torillal, akivel korábban egy hajón laktak, azt megelőzően pedig a Findhorn kommunában, Skóciában. „A hajóval az volt a tervünk, hogy a Földközi-tengeren fogunk kikötőről kikötőre költözni, de végül mégsem tartottuk kellemesnek ezt az életformát, úgyhogy feladtuk az ötletet. Akkoriban halt meg a nagynéném Franciaországban, úgyhogy egy időre az ő üresen maradt házába húzódtunk vissza kitalálni, hogy mit kezdjünk magunkkal. A pénz – bár nem volt belőle sok – nem volt szempont, mindketten hiszünk abban, hogy, amit az ember igazán akar, az teljesülni fog. Sok emberrel azért történnek rossz dolgok, mert mindig a negatívumokra koncentrál, bármi eszébe jut, rögtön hozzáteszi: „jaj, de mi lesz, ha…” Szóval elkezdtük vizualizálni, feltérképezni a vágyainkat, tablókat készítettünk, amikre rajzoltunk, fényképeket ragasztottunk, leírogattuk őket. Szépen körvonalazódott, hogy milyen életmódra vágyunk egy nyugodt helyen, közel a természethez, pontosabban annak részeként. Aztán egyszer csak, a házban, ahol nem volt internet, megjelent a laptopomon egy elérhető drótnélküli hálózat, és én rácsatlakoztam. Elkezdtem ingatlanokat nézni, először Franciaországban, de azok túl drágák voltak. Akkor jutott eszembe, hogy Románia frissen csatlakozott az Unióhoz, meg kéne nézzem, ott mit lehet kapni. Az első angol nyelvű honlapon ez az ingatlan volt a legfelső, ahol éppen tartózkodunk. Elkezdtem gondolkodni, ha eladjuk a hajót, és összeszedjük minden elérhető pénzünket, akkor pont megszerezhetjük.
Öt nap múlva itt voltunk, és tettünk egy ajánlatot, amit a tulajdonos elfogadott. Voltak nehézségeink, mivel akkor külföldiek csak cégen keresztül vásárolhattak ingatlant, de ez sem tántorított el bennünket. Mondjuk, most ez okoz kis nehézséget, hiszen a céljainknak egy non-profit szervezet sokkal jobban megfelel, úgyhogy most a váltáshoz szükséges papírmunkával küszködünk. Az az igazság, sokfelé jártam Európában, de a természettel, ilyen érintetlen formában mint itt, Erdélyben, sehol sem találkoztam.”
Akadtak azért kezdeti nehézség, például költözés előtt szorgosan tanultak románul.

„Nem tudtuk, hogy errefelé ezt a nyelvet nem, de minimum nem szívesen beszélik

az emberek. Első időben kézzel-lábbal próbáltuk kommunikálni, egy jegyzettömböt hordtam magammal, néha arra rajzolva próbáltam megértetni magam.
Aztán Mark, a botanikus vendégünk barátnője nagy segítségünkre volt, hiszen profi tolmács, aki románul, magyarul, angolul perfektül beszél, amellett, hogy folyamatosan fordított, tanítgatott is bennünket magyarul, de ez abbamaradt, amikor elment Mark-kal. Szerencsére azóta kialakult egy olyan baráti kör körülöttünk, akik segítenek intézni az ügyeket.”
Nicolette általában évente egyszer utazik Angliába, mint mondja, nem az ország hiányzik, hanem a szerettei. Csakhogy az utóbbi időben nem tudott elmenni, mert a birtoknak állandó felügyeletre van szüksége, és eddig ő volt a fix pont. Ezért is szeretné, hogy még néhányan odaköltözzenek, mindig legyen legalább két ember, aki a terület gondját viseli. Négy-hat főt könnyedén eltartana a terület, és úgy mindenki nyugodtan utazhatna is, amikor akar, hogy új ötletekkel, új energiákkal gazdagítsa a közösséget.

Mivel szépen elszállt az idő, hagyom Nicolette-et útra kelni a nővérével, én pedig átbaktatok Susindrához, hátha tud rám időt szakítani. Szerencsém van, a teraszon ül mentás limonádét kortyolgatva, készen arra, hogy megossza velem a történetét.

 

Csendélet káddal, virággal, dekor szitakötővel

 

A bátorságot magadtól tanuld

Susindra az elmúlt 25 évet lakókocsiban és jurtában élte, legfőképpen Angliában, három éve pedig áttette ide a székhelyét, pontosabban itt parkolta le Szitakötő névre keresztelt lakóbuszát. A szülei farmerek voltak, de a nagyszülők halála után eladták a birtokot, Susindra pedig nem érzett kedvet ahhoz, hogy városi életmódra váltson. Először Angliában csatangolt, aztán hosszabb időre barátai kertjében húzta meg magát, jóga- és sámándob oktatásból tartotta fenn magát, most is ebből él, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen ad órákat. Egy ilyen kurzuson találkozott évekkel ezelőtt az Angliába látogató Nicolette-tel és Torill-lal is, mint mondja, az ő beszámolóikat hallgatva azonnal kedvet kapott ahhoz, hogy idejöjjön. Először arra gondolt, igazi kommunában fognak élni, de ehhez több emberre lenne szükség.
Egyelőre ezért a többiektől kicsit távolabb húzódva él a saját szegletében, de mint mondja, így is sokkal jobb, mint bármelyik városban, ahol mindenki a pénzhajhászásnak és a határidőnaplójának él. Éppen így a tulajdonban sem hisz, nem gondolja, hogy az ember bármit is birtokolhat.

„Nincs olyan, hogy ez az én földem, legfeljebb gondját viselhetem, együtt létezhetek vele.”
Az első másfél évet megszakítás nélkül itt töltötte, mivel látni akarta a természet minden rezdülését. Aztán múlt nyáron három hónapot Angliában töltött fesztiválokon, majd amikor az öreg kutyája elpusztult, aki miatt az utóbbi években nem ült repülőre, visszatért Indiába, ahol már korábban is több hónapot utazott, hogy jógatudását továbbfejlessze Rishikeshben.
Ahogy körbenézek a kertben, látom, sokféle növény terem, kérdem, mennyire biztosít számára elegendő táplálékot. A nyári szükségleteit nagyjából lefedik, bár a hosszú tél nehezíti a helyzetet, nem lehet korán palántázni. Azért így is van burgonya, mindenféle gyökérzöldség, tökfélék, saláta, hagymák, bogyósgyümölcsök. Nem elég, de nagyon jó alap. Főleg hogy Susindra szigorú vegetáriánus, korábban vegán volt (nem evett semmiféle állati eredetű táplálékot), de itt élve az étrendjét kiegészítette mézzel.
Táplálkozási szókásaiból adódóan ismerkedéskor voltak nehézségei, hiszen sok helyi hívta meg magához ebédre-vacsorára, persze hússal kínálták, és semmiképpen sem fért a fejükbe, hogy miként tud valaki enélkül élni. Annak azért örül, hogy szomszédai asztalára a hús nem tömegtermelésből, hanem többnyire háztáji gazdálkodásból származik, ettől függetlenül nem kapott hozzá kedvet. „Azt hiszem, az emberek még mindig túl sokat vesznek el a természetből, sokkal egyszerűbb számomra tudatosan, tisztelettel étkezni, ha csak zöldségeket eszem. Ha meg tudnék ölni egy állatot, akkor talán más lenne. Emellett a jógánál is fontos a táplálék. A tejtermékektől nehéz leszek, a cukortól depressziós.”


Meghitt pihenőhely, elmélkedésre, nézelődésre

 

Ezen kívül az emberek jól fogadják az életmódját, hisz a legközelebbi szomszédai is áram és folyóvíz nélkül élnek. „Angliában ez az életmód szinte kihalt. A törvények arra sarkallnak, hogy legyen házad, munkád, telepedj le, tagozódj be a rendszerbe, itt szerencsére ez még messze nincs így. Emellett nagyon kedves, nyitott emberekkel találkozom nap, mint nap, mondjuk bizonyára az is érdekessé tesz számukra, hogy én Angliából jöttem, miközben innen sokan inkább oda vágynak. Azt is látják, hogy tisztelem a hagyományaikat, illetve nem azért jöttem, hogy bármit elvegyek, szóval jól kijövök mindenkivel.”
Bár jelen esetben már mielőtt kimondanám bugyutának és szexistának érzem a kérdést, mégis felteszem: egy nő egyedül egy lakókocsiban nem fél a hegyen? Susindra komolyan veszi ennek ellenére, mivel mindenki ezt kérdezi tőle. „A nyugati világban mindnyájunkat félelemre nevelnek, a bátorságot magunktól kell megtanulni. De ha az ember kicsit belegondol, beleérez, rájön, nincs az egésznek semmi értelme. Ha valami történik, akkor annak úgy kellett lenni, bárhol, bármikor érhet minket baj. Egyszer kerültem nehéz helyzetbe, amikor munkásokat fogadtam fel, hogy tetőt készítsenek a lakókocsi fölé. Közben lebetegedtem, a jurtában feküdtem, és az egyik munkás nagyon részegen be akart jönni hozzám, de őt is sikerült elküldeni valahogy. Mástól mitől féljek, a medvéktől? Én nem bántom őket, nekik sincs okuk rá, hogy engem bántsanak, számtalanszor járnak erre, de sosem volt a legkisebb gond sem. Valamelyik nap egy vipera mászott be a jurtámba, miközben ott voltam. Attól sem estem kétségbe, csak figyeltem nyugodtan, hiszen oka kellett legyen, hogy odajött, és szépen megvártam, amíg elmegy. Nem állítom, hogy ez mindig ilyen egyszerű, hiszen magamat látom el, vágom a fát, kertészkedem, vizet hordok, de azt gondolom, vagyok annyira erős személyiség, hogy felülkerekedjek a félelmen.”
Ezt zárszónak is tökéletesnek érzem, úgyhogy arra kérem, mielőtt még csörögne a jógi skype-on, mutassa meg a jurtát. Nagyon otthonos és szép is. Gyönyörű szőttesek, festett tartó rudak, szemben oltár. Megkérdezem fényképezhetek-e, de mivel nem lelkes az ötlettől, nem erőltetem.
Jó érzéssel távozom, visszafele még megállok a mézes bácsinál, beszámolni a sikeremről, kibeszélni a méhészkedés legújabb technikai újításait (a Magyar Méhész legújabb számában olvasta őket, de neki vannak kétségei) illetve vételezni némi fenyőmézet.
Egészen Udvarhelyig az jár a fejemben, hogy egyszer tényleg szívesen élnék így, csak a mobilom zökkent ki a szárnyaló gondolatmenetből: egy barátom hív, kérdi olaszból avagy magyarosból rendeljünk-e ebédet.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!