Anyák helyett anyák

2015. 03. 07. 13:59

A nagyváradi Amia – Gyermeklélek Egyesület tevékenysége példaértékű. Önkénteseikkel a kórházakban hagyott újszülöttek ápolását, nevelését és állami gondozásban élők támogatását vállalták fel. Nagy szükségük volna több magyar önkéntesre, mert sok az olyan elhagyott gyermek, aki egy szót sem beszél románul. BORSI BALÁZS riportja.

 

 

 

Romániában tavaly nyáron rendezték meg először az Országos Örökbefogadási Napot. Ebből az alkalomból sokkoló adatok kerültek a közvélemény elé, például az, hogy országosan annyi gyermek él állami gondozásban, mint egy közepes város teljes lakossága: 62 ezer fő. A temesvári Ador Copii Egyesület akkori közlése szerint az utóbbi években csökkent ugyan az állami gondozásba kerülő kiskorúak száma, de így is évente 1400 gyereket hagynak el csak a szülészeteken. Bihar megye e tekintetben előkelő helyet foglal el a fekete listán, Nagyvárad mellett elsősorban Székelyhíd és Margitta városok környékén kritikus a helyzet, de nem lóg ki a sorból Nagyszalonta és vidéke sem.

 

Kirándulni a szülészetre

 

Teszek egy kísérletet arra, hogy beszélgessek olyan anyákkal, akik gyermekeiket korábban a szülészeten hagyták. Váradvelencén, a Kolozsvári úttal párhuzamos kis utcába irányítanak némi kérdezősködés után, hogy hová, kihez menjek. Érdekes a környék, a váradiak jól tudják, itt sötétedés után már nem ajánlatos sétálgatni...
Kacskaringós kis utca, giccsesen újgazdag porták és rozzant viskók váltják egymást. Keresem a lányt, akit most nevezzük Zsófiának. Egy apró ház előtt állok meg, áporodott, füstös levegő áramlik ki az ablakon. Bekiabálok, csakhamar ki is jön egy húsz év körüli nő. Elmondom, miért jöttem, nem lepődik meg, igaz, meg sem próbál kedves lenni. Mire a lehető legudvariasabban másodszor is megkérdezem tőle, hány gyermeke van és igaz-e, amit mondtak róla, hogy a kórházban hagyta legutóbb világra hozott csecsemőjét, irgalmatlan kiabálásba kezd, jópárszor elküld melegebb éghajlatra.
A kiabálásra a szomszéd házakból is kijöttek páran, az egyikből két markos legény, akik elég meggyőzően „kértek meg” arra, hogy húzzam el a csíkot a környékről is. Szedem is a sátorfámat. Néhány házzal odébb utánam szól egy ablakból egy idős asszony. Elmondja, rossz ötlet volt „ezekhez” odamennem, mindenki fél tőlük a környéken, „olyanok, hogy csak utóbb kérdeznek”. Megtudom azonban, hogy a szomszédok szerint is igaz a hír: a fiatal nő a novemberben szült gyermekét otthagyhatta a váradi szülészeten. „Láttuk itt járkálni nagy hassal az ősszel, ez már a negyedik állapotossága volt, aztán hallottuk, egyik éjszaka bevitték a kórházba, de két nap múlva már itthon volt. A kisgyereket azóta sem láttuk, meg sem merjük kérdezni őket, mi történt. Van már ott vagy három gyerek, a legidősebb öt-hatéves, a legkisebb most a nyáron tanult meg járni. A másik utcában is vannak fiatalasszonyok, akik kirándulni mennek a szülészetre és egyedül jönnek onnan haza. Ezeknek tán még »buletinjuk« sincs” – magyarázza a szomszédasszony, aki szintén azt tanácsolja, menjek békében a dolgomra – majd köszönés nélkül becsukja az ablakot.

 

Szeretet nélkül bezárkóznak

 

A kórházakban „felejtett” újszülöttek helyzete rendkívül elszomorító. Az állami gondozásba vétel is bürokratikus, hosszú ideig tart, miközben a kisgyerekek ott töltik mindennapjaikat a kórteremben, az asszisztensnők és ápolók jóindulatára bízva. A kórházi személyzet kisebb számú a kelleténél, nem nehéz elképzelni, hogy az akár egyéves koráig ottmaradt gyereket még az sincs, aki felültesse, nemhogy nevelgesse és ápolja.
Létezik egy nagyváradi egyesület, amelynek alapítói azt tűzték ki célul, hogy elsősorban a kórházban elhagyott gyerekeket gondozzák. Az Amia – Gyermeklélek Egyesület munkája méltatlanul kevés említést kap a helyi médiában, a közvélemény tájékoztatása és az emberek segítsége nélkül pedig nehezen működnek – mondja a szervezet vezetője, Alina Crainic. Mint mondja, minden lehetőséget meg kell ragadniuk, hogy népszerűsíthessék tevékenységüket – nem maguk miatt, hanem azért, mert rengeteg gyermek vár segítségre.
Nem vagyok könnyen elérzékenyülő típus, de ahogyan Alina beszél a gyermekekről és a gyermekszeretetről, arról, hogyan harcolnak a bürokráciával és mi mindent próbálnak tenni a kórházakban, szülészeteken hagyott újszülöttekért, kisgyermekes apaként többször elszorul a torkom. A tizenöt éve önkéntes egyesületi vezető kiemeli, Romániában több mint hatvanezer elhagyott vagy árva gyermek él, és ez a szám évente nő újabb másfél ezerrel – legtöbbjük a szülészeteken hagyott csecsemő. „Mi, akik szülők vagyunk, tudjuk jól, bármi baja is legyen gyermekünknek, ott állunk mellette, együtt szenvedünk, ha betegek, vagy ott vagyunk velük, ha netán kórházba kerülnek. Ők tudják, számíthatnak ránk, kimondhatatlanul szeretjük őket, minden megteszünk azért, hogy nekik jobb legyen” - mondja az Amia egyesület vezetője. Hozzá is teszi azonnal: az elhagyott gyermekeknek hiányzik ez az érzés, ők soha nem tapasztalták meg a szülők szeretetét és törődését. „Őket soha nem dédelgette senki, nem ölelte magához. Egy kórházi ágyon ébrednek vasrácsok között, onnan nézik a körülöttük lévő, számukra érthetetlen mindenséget. A kórházi ágyról várják, valaki figyeljen rájuk, sírnak és várják a szeretetet. S ha ezt nem kapják meg sem ma, sem holnap, bezárkóznak a saját világukba.”

 

Magyar önkénteseket várnak

 

 

Az Amia Egyesületet három éve alapította Alina Crainic és férje, miután másfél évtizedig önkénteskedtek különböző árvaházakban. A név onnan ered, hogy gyermekük, amikor beszélni tanult, így ejtette ki a Maria nevet.
A szervezet mostani tevékenysége ugyan elsősorban az elhagyott újszülöttek ápolása és nevelése, a mai napig foglalkoznak a már állami gondozásba vett, árvaházakban, gyermekközpontokban élő kiskorúakkal. Harminc önkéntessel dolgoznak, akik túlnyomó többsége harmincas éveiben járó családanya. Az egyesület vezetője elmondja, magyarok is vannak közöttük néhányan, de nagy szükség volna több magyar anyanyelvű kollégára, mert például Székelyhídon és Margittán, illetve az ezek környékéről a gondozásukba kerülő kisgyermekek többsége magyar, akik egy szót sem tudnak románul, nagy gondot okoz a nyelvi akadály. Az érdeklődők a szervezet internetes oldalán, az adopt.ro-n minden szükséges információt és elérhetőséget megtalálhatnak.
Az adoptálási folyamatról szólva a tapasztalt gyermekvédő elmondja, megérti, hogy a törvény elsősorban a családba történő visszaintegrálásra helyezi a hangsúlyt, ám ez egyben megnehezíti a esetleges örökbefogadók sorsát, arról nem is beszélve, milyen sok időbe telik, mire az újszülötteket hivatalosan az állam gondozásába vehetik, ahonnan adoptálhatókká válnak. Bár automatikusan örökbe fogadhatóvá nyilvánítanak minden olyan elhagyott gyereket, aki iránt sem a biológiai szülők, sem a rokonok nem érdeklődnek egy éven keresztül, Alina Crainic továbbra is a túlzott bürokráciára panaszkodik, mert a folyamat így is legalább másfél évig tart. Örökbe fogadhatóvá nyilvánításuk egy másik feltétele az, hogy – a szülőkön kívül – a negyedfokú rokonságig a biológiai család minden tagja lemondjon róluk. Az Amia – Gyermeklélek Egyesület vezetője szerint ez visszás helyzeteket szül. Egyrészt a kórházban otthagyott újszülöttek esetében sokszor azt sem tudni, ki az anya, mert még személyi igazolványa sincs vagy szándékosan nem viszi magával, hogy ne azonosíthassák, másrészt az ismert szülők és a rokonság felkutatása csak a helyi hivatalos szervek közreműködésével lehetséges, ez pedig sokszor akadozik, hosszú ideig tart vagy egyszerűen lehetetlen. Azoknak a gyermekeknek pedig, akiket három éves koruk előtt nem fogadtak örökbe, már alig van esélyük arra, hogy egy szeretetteljes családban nőjenek fel.

 

Nehéz az elválás

 

 

 

Szeretet és odafigyelés mellett számtalan egyébre is szükségük van a gondoskodásra váró és vágyó csöppségeknek. Alina Crainic elmondja, a kórházakban például az újszülötteknek napi három pelenka jár hivatalból, ami a csecsemők esetében kevés, ami pedig van, azoknak a minősége nagyon silány. Ezért elsősorban pelenkát és babaápoló szereket, ruhákat vásárolnak.
Adódik a kérdés, hogy egy civil szervezetnek miből telik minderre. Mint megtudjuk, az idő múlásával egyre többen felfigyeltek munkájukra. A magánszemélyek lehetőségeikhez mérten igyekeznek segíteni élelmiszerrel, ruhákkal, mindennel, ami hasznosítható, de vannak vállalatok is, amelyek elkezdték támogatni az egyesületet, az egyik nagyváradi hipermarketben, a biharpüspöki Real áruházban rendszeres gyűjtést is szerveznek számukra.
Az önkéntes munkatársaknak az őszinte gyermeki mosoly a fizetségük, ami többet jelent mindennél – mondja Alina. Elárulja, sokszor nehéz az elválás a kicsiktől, akiket újszülött koruktól istápolnak, s mire elkezdenek járni, beszélni, akkor bekerülnek egy otthonba, vagy bérszülőkhöz, esetleg örökbe fogadják őket. „Nagyon nehéz, mert hozzájuk növünk, megszeretjük őket!” Az egyik önkéntesük így vall munkájáról az egyesület honlapján: „Amikor először mentem el a kórházba, azt hittem, ezt nem fogom tudni csinálni. A kicsik szomorú arca az emlékezetembe égett. Otthon, amikor ránéztem a saját gyermekeimre, azokat láttam, akiket a kórházban hagytam. Éjszaka hallottam őket sírni. Néhány nap múlva azt gondoltam, a legegyszerűbb, ha azt mondom: ezt nem tudom csinálni, nem megyek többet... Idővel majd a feledés homályába vesznek a síró hangok és a szomorú arcok, és tudok majd nyugodtan aludni. De ez az idő túl hosszú volt. Visszatértem, lenyeltem a könnyeimet és munkába álltam.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!