„Keep calm and carry on!”

2013. 07. 30. 12:20 „Egy éve dolgozom ott, és másodszor ajánlottak már magasabb pozíciót, de azt hiszem, még mindig nem fogom elfogadni, mert nem akarok fejjel menni a falnak. Van még időm, szeretnék jobban felkészülni.” Tasnády-Sáhy Péter riportja egy Londonban dolgozó temesvári szociális munkásról.



Mihai Batkyt tavaly év elején ismertem meg, amikor a temesvári szipós utcagyerekekről készítettem riportot. Bár az én távolról jött szememnek a helyzet aggasztónak látszott, mint kiderült, az anyaggyűjtés idejére a legnagyobb veszélyforrásokat, a csatornahálózatban megbúvó hajléktalanok szállásait – az érintettek szociális helyzetének emelésével – felszámolták, a kritikus kilencvenes évek statisztikáihoz képest a 21. század második évtizedére alig néhány, alumínium-lakkot inhaláló fiatal maradt az utcákon. Így Mihai munkájának legjavát, amikor a távfűtéscsövek alatt megbúvó családokkal töltötte a Szentestét, vagy amikor több, számára kedvessé vált csellengő gyermek leépülését és halálát kellett végignéznie, már csak hallomásból ismerhettem meg, annyit viszont a szemle alatt mindenképpen leszűrtem, hogy Mihai jól végzi a dolgát.
Már akkor említette, Angliába szeretne költözni, nagy dossziét lobogtatva közölte, készül az interjúra, de mivel hónapokkal később is össze-összefutottam vele közös kedvenc kocsmánkban, egyre kevésbé vettem komolyan a szándékát. Ugratták is az álmai miatt, s csak legyintettek, amikor szóba került a téma. Aztán egyszer eltűnt: elnyerte a londoni állást. Hónapokig nem hallottam felőle, mígnem feltűnt újra a szokott helyen. Szabadságra érkezett. Kapva kaptam az alkalmon, hogy megkérdezzem, mi történt vele, milyen tapasztalatokat szerzett odakünn Ángyélusföldön.

A kicsikkel nehezebb „Ugyanúgy szociális munkás vagyok, ahogy Temesváron is voltam. Bár a fővárosnál dolgozom, a rendszert úgy alakították ki, hogy minden gyerek hozzánk tartozik, aki az illetékességi területünkön született vagy most ott él, állampolgárságtól függetlenül, akkor is, ha máshova sodorta a sors. Így a 11 „ügyem” közt van olyan, aki miatt Manchesterbe kell néha utaznom, hogy ellenőrizzem, mi van vele. Mellette van még sok esetem, afgánok, dél-afrikaiak, karibiak. Ez a sokféleség ott nem feltűnő, hihetetlen, hányféle náció él Londonban. Sokszor séta közben azzal szoktam pihentetni az agyam, hogy figyelem a járókelőket, és próbálom kitalálni, milyen nyelven beszélnek.
Azt nagy szerencsémnek tartom, hogy 14 év felettiek vannak hozzám beosztva, ez érzelmileg kevésbé megterhelő. Van olyan – egyébként szintén Romániából származó – kollégám, aki rendszerint sírva jön vissza egy-egy családlátogatásból, borzasztóan erős impulzusok érik. Nem azt mondom, hogy az én munkám könnyű, de talán egy fokkal kevésbé durva, mintha mondjuk alkoholista vagy drogfüggő szülők kisgyermekeit próbálnék megóvni.
Az én srácaimmal úgy működik a dolog, hogy a szülő vagy a gyerek bekopogtat hozzánk, hogy nem tudják menedzselni az egymás közti viszonyt. A szülők nem bírnak a gyerekkel, a gyerek nem akar a szülőkkel élni, ilyenek. Ekkor mi feltérképezzük a helyzetet. Például van-e valaki a tágabb családban, akihez a gyerek elköltözhetne legalább egy időre, ha nem lehet csitítani a feszültségeket. Ami nagy különbség a román szabályozáshoz képest, hogy ennek a tágabb értelemben vett családtagnak nem kell vérrokonnak lennie, lehet egy közeli barát is, aki külön procedúra nélkül magához veheti a problémás kamaszt. Ha ilyen nincs, akkor hivatásos nevelőszülőkhöz kerülnek, vagy pedig állami intézetbe, ami szintén nem sokban különbözik a nevelőszülőktől, mert ez alatt is kis létszámú otthonokat kell érteni, nem hatalmas, lelketlen árvaházakat. Nekem minden esetben az a feladatom, hogy a gyerek sorsát kövessem, és próbáljak segíteni neki. Még arra is megvan a hivatalos lehetőségem, hogy akkor is tarthatom a gyerekkel a kapcsolatot, ha el akar tűnni a rendszer szeme elől, megszökik, csavarog, sőt, ez kötelességem is. A lényeg, hogy ne veszítsem el, tudjak valamilyen módon kapcsolatot tartani vele, hogy ott legyek, ha szüksége van rám. Van egy tizenötéves srác, aki március óta eltűnt, nem tudjuk, hol van, viszont a telefont felveszi nekem. Rendszeresen felhívom, megkérdezem, hogy van, tehetünk-e valamit érte. Mindig visszautasít, de legalább van egy vékony szál.”

Ki az a Doctor Who? Ahhoz viszont egy olajozott rendszer is kell, hogy ilyen helyzeteket kezelni lehessen. Mint Mihai elmondja, minden támogatást megkap a főnökeitől, hogy jól végezze a munkáját, volt olyan, hogy három órát beszélgettek a felettesével kizárólag az előbb említett fiúról. Egyébként is jellemző, hogy minden helyzetet kielemeznek, végiggondolják a lehetséges forgatókönyveket. Ehhez mindent pontosan adminisztrálni kell, például azt is részletesen be kell vezetni az adott eset aktájába, hogy mi hangzott el a szülőkkel folytatott telefonbeszélgetésben. „Teljesen sokkolt, amikor az első kéthetes szabadságom után kétszáz e-mail fogadott, amelyek mindegyikét iktatnom kellett a vonatkozó esethez. Azt hittem, megbolondulok. Ilyet itthon sosem tapasztaltam, viszont olyat sem, hogy egy jól működő szervezet részese lehetek. Itthon mindig tüzet kellett oltani. Egyszerre voltam szociális munkás, ápoló, pszichológus, sokszor orvos is. Ott viszont csak a hatáskörömön belül kell dolgoznom teljes erőbedobással, ha más szakterületet érint a munkám, akkor van kihez fordulni, sok szakember áll rendelkezésemre. A legfőbb feladatomnak még mindig azt érzem, hogy jobban elsajátítsam a nyelvet, mélyebben megértsem az ottani társadalom működését. Rengeteg mindent kell tanulnom. Ha nem tudom, ki az a Doctor Who, vagy nem ismerem a hetvenes évek menő képregényeit, az a munkámra is kihathat. Be kell ágyazódnom teljesen ahhoz, hogy hatékonyan tudjak kommunikálni, hogy segíthessek. Persze a legfontosabb az – és ezt az élet minden területére értem – hogy az emberek, akikkel kapcsolatba kerülünk, érezzék, hogy nyitottak vagyunk, számíthatnak ránk. Ha ez megvan, akkor működik minden. Én nem vagyok egy öltönyös fazon, nyáron rövidgatyában és pólóban dolgozom, így hosszú hajjal, szakállal, ahogy látsz. Egy teljesen szimpla srác. Ez sokszor nagyon hasznos, mert a szülők nem igazán vannak jóban a rendszerrel, nem szeretik a tisztviselőket. Odamegyek, kezet fogok, elmondom, ki vagyok, és azzal kezdek, hogy nem vagyunk ellenségek. Segíteni akarok, mert ha neki bajt okozok, akkor nekem is főhet a fejem. Ennyire koncentrálok, meg hogy betartsam a protokollt. Tudom, milyen lépésből mi következik. Ha egy gyerekekkel kapcsolatos dokumentumot elhagyok, a szülők beperelhetnek a személyes adatok veszélyeztetése miatt, így azokat mindig az irodám széfjében őrzöm. Három határidőnaplót vezetek, egyet a meetingeknek, egyet a tervezett feladatoknak, egyet közvetlenül a gyerekekkel kapcsolatban. Hihetetlen, viszont amióta így végezhetem a munkámat, nem ébredek fel az éjszaka közepén, nincsenek rémálmaim. Tiszta feladatok, tiszta felelősségek, tiszta retorziók. Az egyetlen trükkje ennek a munkának az, hogy úgy legyek ott az emberek életében, hogy közben ők ne legyenek ott az enyémben.”

A származás nem kérdés Mihai energiája és lelkesedése, mint korábban is, lenyűgöz. Mondjuk nem is gondoltam volna, hogy a temesvári utcákon és csatornákban eltöltött évek után ne állná meg bárhol a helyét a világban. Az viszont nagyon érdekel, hogy a kelet-európai származás miatt nincsenek-e nehézségei. Mégiscsak furcsa, hogy egy brit állami alkalmazott Romániából származik, legalábbis nekem az lenne.
„Tény, hogy az akcentusom azonnal elárul, már az első mondatnál. Nem feltétlenül szoktam azt mondani, hogy Romániából jöttem, hanem inkább úgy fogalmazok: a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia területéről érkeztem, ami tán a legjobban jellemzi a Bánságot. Ilyenkor néznek, hogy az száz éve volt, de az én gyerekkoromban az utcán még három nyelven folyt a játék. De ennyi az egész, nem igazán törődnek vele, mondok, amit akarok. Nehéz is lenne másképpen, hisz a csapatban is, ahol dolgozom, a világ minden tájáról érkeztek emberek, a származás nem igazán kérdés.”
Mihai minden szempontból megtalálta a számítását. „Fantasztikus érzés, hogy megbecsülik a munkámat. Angliában a bírák és rendőrök után a legjobb fizetési kategóriába tartozunk, mivel a britek úgy gondolják, hogy a bírák őrzik a törvényt, a rendőrök felelnek a biztonságért, a szociális munkások pedig vigyázzák a társadalom jövőjét. Minden szempontból az álmaimat élem ott. Szabadidőmben kirándulok, remek focimeccsekre járok. Sokkal olcsóbb minőségi életet élni ott mint itt, bármennyire hihetetlenül hangzik. És nem csak azt értem alatta, hogy sokkal több sört vehetek ott a fizetésemből, mint itt, bár ez is igaz. Most egy hatalmas park mellett élek, ami tele van sportpályákkal, foci, tenisz, kosár, és mind ingyenes. Odamegyek, teniszezek két órát, ha más is szeretne, akkor megbeszélem vele, hogy váltva játsszunk, nincs ezen vita. Itthon egy ütőt nem engedhettem meg magamnak. Mondjuk az is tény, hogy nekem könnyű dolgom van. Még itthonról jelentkeztem erre az állásra, fél évig tanultam a felvételi előtt napi sok órában munka után, de amikor felvettek, minden papíromat elrendezték, és tárt karokkal fogadtak. Egy másik kelet-európai, aki kimegy szerencsét próbálni, munkavállalási engedély és minden nélkül, főleg ha nem rendelkezik piacképes képzettséggel, nem biztos, hogy ilyen szép sztorit mesél. De mindennek megvan az ára. A munkám ott sem jár kisebb felelősséggel, mint itthon. Ha nem vigyázok, nem vigyáznak rám, könnyen ki lehet égni, sokszor újra kell építened magad. Normálisan reggel kilenctől este fél hatig dolgozom, egy óra ebédszünettel, de odamehetek a főnökömhöz, hogy kivagyok, haza akarok menni, simán belefér, bepótolom másik nap, vagy levonom a túlóráimból. Most például a tavalyi szabadságomból vagyok itt. Ha látják, hogy ügyes vagy, hajtanak, motiválnak, de igyekeznek optimálisan terhelni. Ha egyik nap sokat túlóráztam, másnap a főnök odajön, hogy húzzak haza. Neki sem jó, ha kikészülök. Egy éve dolgozom ott, és másodszor ajánlottak már magasabb pozíciót, de azt hiszem, még mindig nem fogom elfogadni, mert nem akarok fejjel menni a falnak. Van még időm, szeretnék jobban felkészülni. A többiekhez hasonlóan igyekszem magam ahhoz tartani, amit Churchill mondott a német bombázáskor: „Keep calm and carry on, – maradjunk nyugodtak, és gyerünk tovább!”

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!