Magyar külügy: káposzta a fejem

2015. 05. 07. 18:11

 

 

„Ésszerű együttműködésre van szükség Magyarország és Románia között” -  nyilatkozta a román kollégájával, Bogdan Aurescuval Budapesten, május 7-én tárgyaló magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter. Csak remélni lehet, hogy azért hivatkozik az ésszerűségre, mert az ésszerűtlen, sokszor bukó magyar külpolitika sejti, hogy végzetesen összekuszálódnak a kelet-közép európai viszonyok, hogy a térségben ott lappang a veszély. Parászka Boróka jegyzete.

 

A kisebbségekkel kapcsolatos vitákat európai módon kell kezelni – magyarázta Szijjártó Budapesten, és Erdélyben bólogathatnánk hozzá, ha nem tartanánk attól, mit értenek Magyarországon ma „európai módnak”. Ha „európai mód” az, ahogyan a rasszizmus, a kisebbségellenesség terjed Magyarországon, ahogyan lekörözi a nacionalista Fideszt a szélsőjobb – akkor arra a saját, jól felfogott kisebbségi magyar érdekünkben csak annyit mondhatunk: jaj, ezt itt nálunk ne. Ez nekünk, túl Magyarország határain, sokat árt.

„Az európai mód” ma teljesen mást jelent Magyarországon és Romániában – Orbán Viktor és Victor Ponta legutóbbi, menekültügyi nyilatkozatából ez egyértelműen kiütközik. Orbán Viktor elutasítja a segítségkérők befogadását, Victor Ponta a segítségnyújtást „európai értéknek” nevezi. Mi, erdélyi magyarok, akiknek felmenői, hozzátartozói egy évszázada főállású menekültek, politikai, gazdasági („megélhetési”) segítségkérők, mit gondoljunk a bezárkózó, elutasító Magyarországáról?

A két külügyminiszter Budapesten arról beszélt, hogy 2011 óta nem ülésezett a kisebbségügyi vegyesbizottság. És ez bizony szomorú négy kihagyott esztendő, de nem vigasz a mai megegyezés sem, mely szerint majd, valamikor, a pontosan meg nem nevezett időponban összehívják a bizottságot. Nemcsak a bizonytalanság miatt, hanem azért, mert nem innen indultunk. A kiindulópont a közös kormányülések rendszere volt. Ilyen léptékű egyeztetést a második Orbán-kormány hivatalba lépése óta nem szerveztek. A magyar diplomácia ritkán volt sikeres magyar-román térfélen, de az utóbbi években folyamatos a leépülés. A kínnal-bajjal összehozott bizottsági ülés is csak visszalépés lenne a korábbiakhoz képest.

Mivel csak eseti, távolságtartó vállveregetésekben, villámlátogatásokban merül ki a kapcsolattartás a két ország között, nehéz komolyan venni a gazdasági együttműködésről, infrastruktúra-fejlesztésről szóló javaslatokat, ígéreteket: Magyarország leszakadó keleti, Románia nyugati, észak-nyugati régióit kellene közelíteni egymáshoz. Sajnos itt mindenféle közös munka olyan önkormányzati, kormányzati együttműködést feltételez, amelyre ez a két, egymástól távolodó ország most nem képes.

Kifejezetten baljós arra hivatkozni, hogy a villamosenergia és gázszállítás terén számít Magyarország Románia együttműködésére. Magyarország a paksi bővítés terén elkötelezte magát Oroszország mellett, ma Putyin nyilatkozik arról, hogy mi a magyar nemzeti érdek. Románia tart Moszkvától, a kiszolgáltatottságtól, aggódik Moldáviáért, és minden Putyinnal szembeni szövetséget elfogad és szolgál. Két táborban vagyunk, ismét.

A legtöbb, ami elérhető, az a távolságtartás, a szívélyes konfliktusba nem keveredés, valamint a bizakodás: Közép-Kelet-Európa mégsem szakad végzetesen ketté, mégsem távolodik tovább az a két tábor, amelynek Románia és Magyarország most, egymással szemben tagjai.

Ma az erdélyi magyarok számára a magyarországi kapcsolatok terhet jelentenek. Teher a Magyarországról érkező nacionalizmus: erősíti, szítja a románt. Teher a Magyarországról érkező radikalizmus: az erdélyi magyar közösségi célok értelmeződtek át, válnak gyanússá, preháborús témává. Eddig az autonómia-törekvések csökönyös székelyföldi akarnokságként értelmeződtek Romániában. Nem szerették, nem támogatták, de eltűrték. Mára az orosz-magyar barátság árnyékában ugyanezek a célok az ukrán háborút idézik: gyanússá és fenyegetővé vált az autonómiázás. A Jobbik (a legnagyobb magyar ellenzéki szervezet, magát kormányváltóként tudó párt) ukrajnai szerepvállalása kifejezetten Székelyföld ellen dolgozik.

„A kormány feladata és felelőssége, hogy a határon túli magyar közösségeket támogassa céljaik elérése érdekében“ – mondta a magyar külügyminiszter román kollégájának Budapesten. Nincs érdemi politikai-diplomáciai együttműködés, illúziónak tűnik a közös gazdasági-energiaipari platform. Hogyan értsük akkor ezt a feladatvállalást? Van mégis egy ügy, amelyben bizonyíthatna a magyar külügy. És ez a nyitott pálya a Markó Attila-esete. Az emberé, aki a magyar közösség céljai miatt fogtak perbe, ítéltek el, és távozott segítségért, támogatásért Magyarországra. Markó ügyében a magyar diplomácia például kikényszeríthetne egy tárgyalássorozatot arról: vajon jól értelmezi-e a román igazságszolgáltatás a közösségi javak tulajdonszerkezetét, a visszaszolgáltatást, a történelmi jóvátételt. Ilyen erőfeszítés, igyekezet a konfliktuskezelésre, érdekérvényesítésre nem történt. A ma leghírhedtebb erdélyi menekült helyzetéről hónapok óta hallgat a magyar kormány.

Markó Attilát, volt kisebbségügyi államtitkárt, parlamenti képviselőt, az egyházi javak visszaszolgáltatásában oroszlánrészt vállaló érdekvédőt most, a román hatóságok elfogató parancsa alapján, az Interpol körözi. Nagyon nagy az esélye annak, hogy Magyarország kiadja. Itt tartunk, és mit mond erre a magyar külügy? Hogy ebben a kérdésben nem illetékes. Ha ebben a kérdésben nem illetékes, meg sem próbál tárgyalni, tájékozódni és tájékoztatni, akkor mire vállalkozik? Akkor hogyan vehető komolyan bármiféle támogató-szándék? Nem kellene Markó Attilát minden áron - a román jogrenddel, a nemzetközi megállapotásokkal szemben - megmenteni, de a felelősség sem hárítható feltétel nélkül. Valamit csak kellene mondani erről azon kívül, hogy „nem ér a nevem, káposzta a fejem”.

Egyetlen dolog biztos a budapesti találkozó után: ma még fontos az együttműködés látszata, a diplomáciai protokoll. Az úgy teszünk, mintha tennénk valamit. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudni. Talán majd elmagyarázza Vlagyimir Putyin, amikor legközelebb a nemzeti érdekekről nyilatkozik.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!