Levélféle Kinde Annamáriának
2015. 01. 04. 15:55Virágot akartunk vinni Neked, én igazából csokival és egy korty pálinkával készültem. Aztán úgy döntöttünk: mégsem. Az csak egy földhalom. Eltelt egy év amióta elköltöztél a Földnek nevezett bolygóról, és abban a másik dimenzióban vagy, melynek létéről vagy nem létéről annyit beszélgettünk. A verseidet a kötetek őrzik, én a barátnémat vigyázom a lelkemben. A megismételhetetlen pillanatokat, a mondatokat, a nevetéseket és dühöket. A közösen töltött időt, a vásárlásokat, a vitákat, az összekacsintásokat. Azt, ami Te vagy, a megfoghatatlan és feledhetetlen énedet, az egyediségedet. Most, hogy bevonultál az irodalomtörténetbe, sokan próbálják megfogalmazni, milyen vagy. Okos írások jelennek meg a verseidről, de Téged kevesen ismernek. Elbújtál a szövegeid mögé, és ügyesen tetted, mert csak az látszik, amit mutatni akartál. Barátaid, barátaink között szállóigévé lett néhány mondatod. Idézünk barátném, a verseidből is, de a beszélgetéseink során megfogalmazottakból többször. Általában úgy kezdődik, hogy igaza volt Annamarinak...
Hiányoznak nekünk a beszélgetések, az új versek, az okos szerkesztői megjegyzések, a frappáns publicisztikák. Hiányzik nekem, hogy megfeddj, hogy elmondd, mit teszek rosszul, és megdicsérj, ha valami jót cselekszem. Néha elmondom neked, mi minden történik, és tudom, hogy hallod, hogy mosolyogsz vagy összevonod a szemöldököd, de lehet, hogy már csak mosolyogsz az oly fontosnak tűnő, ám lényegtelen dolgokon.
S most üljünk le ketten, ahogy szoktunk, igyunk egy korty pálinkát, itt a kedvenc krumplisalátád, hát persze hogy rántott csirkemellel, aztán megesszük az egész csokit, megpróbálunk jobbítani a világon és az életünkön... Szervusz barátném, nevesd ki bátran ezt az érzelmes szöveget, megteheted, mert a költők nem halnak meg.
Simon Judit
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
