Egyetlen reményünk, a gyász

2015. 11. 02. 10:40

A gyászban nem számít, hogy tengeren vagy mulatóban, hazáért vagy csak maga öröméért, boldogulásáért pusztul el valaki. Értelmét veszti a műsorrend, az ismerősség, az ismeretlenség, elhalkulnak a kérdések, elnémulnak a válaszok. Parászka Boróka írása.

 

Miért kell nemzeti gyászt hirdetni a pénteki bukaresti tűzvész miatt, hiszen az elhunytak egy mulatóban, nem a harctéren, nem munka közben vesztették életüket? – kegyetlen, de nagyon ésszerűnek tűnő  kérdéssel szembesített két nappal a tragédia után egy, hazai és magyarországi hírcsatornákat követő ismerősöm. Mint sok ezer honfitársunk, ő is azokból az információkból él, és úgy él, ahogy a tömegtájékoztatás ezt számára elérhetővé, kívánatossá teszi. A Club Colectivben történt katasztrófa őt is lesújtotta, megrázta, megrémítette. Az első 24 órában mindenképpen, amíg a kiszűrhetetlen joghurt, mosópor, autó és testápoló-szer reklámok közötti rövid szünetekben követhette a sebesültmentést, az áldozatok, szemtanúk, hozzátartozók vallomásait. A szolidaritási kampányok: a véradást sürgető segélyhívások, a különböző adományokról érkező beszámolók, az önkéntesekkel készített rövid inzertek őt is fellelkesítették, talán eljátszott a gondolattal, hogy vért ad, pénzt küld, vagy vállal valami közösségi feladatot.

Aztán a tragédia utáni második nap reggelén, vagy tán még az első nap végén fogak között szűrve, de egyre élesebb hangon elkezdődtek a viták, a felelősök keresése, megnevezése, az események újra és újraértelmezése, konkrét és szimbolikus értelemben is kontextusba helyezése. A stúdiókat ellepték a szakértők, a hozzászólók. A felelőtlen rendezvényszervezők leleplezésétől, a hiányzó menekülő útvonalak számonkérésétől így jutottak el a mindig füstölgő közviták megint ugyanoda: a romániai társadalom elégtelenségéhez, ostorozásához. A korrupcióhoz, a közintézmények működésképtelenségéhez, a közellátás alulfinanszírozásához, a hagyományok eljelentéktelenedéséhez, a káros idegen szokások átvételéhez, a  Halloween szidalmazásához.

Ekkorra már a televíziós csatornákkal szimbiózisban élő beszélgetőtársamban egyre gyengült az együttérzés, a megrendülés, és egyre inkább nőtt a pontos médiastratégiával szinten tartott ingerültség, kielégületlenség-érzet. „Ebben az országban minden lehet, mert ezek mindent ellopnak” – összegezte a Club Colectiv tragédiáját. És hozzátette, másról is kellene már beszélni, mégiscsak bosszantó, hogy a rendkívüli műsorrendből már második napja hiányoznak a kedvenc sorozatai. 

Bizonyára sokan berzenkedtek hozzá hasonlóan azon, hogy így kizökkent az idő kereke nálunk. És bizonyára sokan vannak olyanok is, akik ezeken az elégedetlenkedőkön szörnyülködnek most. Pedig ehhez a megrendülést gyorsan levetkőző, maga mögött hagyó életmódhoz van edzve sok-sok térségi médián élő ember. A Club Colectivben tűzhalált halt harminc fiatal „csak” harminc halott.  A bukaresti tragédiával egy időben érkezett a hír az újabb Égei-tengeri hajókatasztrófáról: 17 felnőtt, 9 gyerek veszett oda. Ilyen híreket nap mint nap olvashat, vagy láthat az, aki éppen követni akarja: ezrek haltak meg ebben az évben. A többség nem akar szembesülni ezzel.

A kereskedelmi médiát a tizenöt perces tragédia érdekli, a nézettségmaximalizálás. Van, ahol a közmédia szűri, finomítja és áthangolja ezeket a híreket: tömegesen vízbefulladó csecsemőkről a magyarországi nem tudósít, csak az országot vadul ostromló, agresszív, fiatal férfiakról. Ők hasznosíthatóak politikailag, a csecsemőtestek nem.

Aki ezt látja minden nap, az hozzászokik ahhoz, hogy túllépjen a hullákon, ne nézzen oda. Gyorsan felelőst keressen, megrántsa a vállát, ujjal mutogasson, magabiztos válaszokat adjon életre és halálra. A tragédiákat két kézzel tolják el maguktól ezek a társadalmak, messziről jött nem is emberek bajaiként, hibáiként. És amikor itt történik a közelünkben, velünk, akkor sem tudunk már mit kezdeni vele. Örülünk, hogy nem velünk esett, nem a családtagjainkkal, és szerencse, ha nem is a barátainkkal, ismerőseinkkel.

A felsejlő gyászt hamar oldja a hárítás, a csatornaváltás, a kéznél lévő magyarázat.

Sok mindent feledtet, ha közeli kameraállásból követhető egy újabb letartóztatás, ha időben bejátsszák a lottó heti nyerőszámait, vagy megkezdődik a meccs. 

A veszteségek mindeközben sokasodnak, maguk alá gyűrnek – akár tudomást veszünk róla, akár nem. Nincs ebből más kiút, mint a közösen megélt gyász. A gyászban nem számít, hogy tengeren vagy mulatóban, hazáért vagy csak maga öröméért, boldogulásáért pusztul el valaki. Értelmét veszti a műsorrend, az ismerősség, az ismeretlenség, elhalkulnak a kérdések, elnémulnak a válaszok. Csak a halál marad, s a még menthető, számon tartható élet. A halál és az élet csendje. Ez a gyász. Egyetlen reményünk, hogy tán mégsem temet mindannyiunkat maga alá a tragédia. Embertelenségünk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!