A magyar kór: Marosvásárhely

2015. 05. 05. 19:09

Marosvásárhely az állandósult, gyógyíthatatlan kudarc szimbólumává vált, ez az a város, ahol – ha csak csoda nem történik – nem lesz magyar politikai siker. Elrettentő példa a Kárpát-medencének. Parászka Boróka összefoglalója.

 

Azért nem lesz itt magyar politikai siker, mert itt (is) minden magyar kérdéssé válik. Magyar kérdés a városvezetés (mikor lesz már magyar polgármesterünk), magyar kérdés a környezetvédelem (csak a magyaroknak fontosak a fák), a foglalkoztatáspolitika (azért nem akarják, hogy bezárják a környezetszennyező gyárat, mert akkor haza kellene mennie az ide települt románoknak), az oktatáspolitika (ez kimerül a „miért nincs az iskoláknak magyar neve” kérdésben). Az így megfogalmazott igények sokszor jogosak, gyakran csupán kényszerképzetek, de soha nem haladják meg a magyar közösség érdek- és ingerküszöbét, nincs felhajtó, mozgósító erejük. Ezért beválthatatlanok. Paradox módon pont a „magyar ügyek” gátolják a magyar érdekvédelmet, amelynek egy működőképes közép-kelet-európai térségben biztosnak, automatikusnak kellene lennie. Ez az önmagát botlasztó nacionalizmus alapképlete.

 

Azért sem lesz itt magyar siker, mert minél hangosabb a közösségi akarat, annál erősebb a mögötte lévő személyes érdek, indulat.

 

Marosvásárhelyen (is) az arcok és nevek harca dúl. Magyar arcok-nevek harca magyar arcokkal-nevekkel. Az önkioltás rendszere nem pihen, a messiásvárás folyamatos. Újabb és újabb polgármesterjelöltek bukkannak fel, hogy ringbe szálljanak az elérhetetlen polgármesteri székért, de mindenkiről törvényszerűen, még a megmérettetés előtt kiderül, hogy nem elég jó. És akiről nem derülne ki magától (mert ügyetlen, felkészületlen és akarnok), arról maga a közösség deríti ki, bizonyítja be, hogy kudarcra ítéltetett. Akkor is, ha éppen nem érdemel hátába kést. Minél nagyobbak az elvárások, annál kevésbé lehet megfelelni ezeknek. A kooperáció kultúrája eltűnt, maradt a kompetíció kényszere.
Az üres halmazok versenyének drukkolunk, és ezt a tartalmatlanságot, ezt a folyamatos szembenállást nevezzük választási lehetőségnek, esélynek, demokratizmusnak. Most Marosvásárhelyen, ahol már az előző ciklusban is nagyot bukott saját lábában botladozva a magyar érdekképviselet „előválasztást” tartanak. Erre beneveztek az éppen soros arcok, és az eredmény egészen biztosan kiszámítható: mindenki elvérzik, mindenki súlyos sérüléseket fog kapni, kioltja magát az egymás ellen indított nyilatkozatháború, mire a valódi választásra kerülne a sor. A személyi kultusz anakronizmusa ez: a jelenlegi közép-kelet európai környezetben egyetlen ember nem győzhet, nem lehet önkormányzati vezető, képviselő, „elöljáró”. Ha nincs mögötte állandóan kooperáló, tartalmat gyártó, igényeket megfogalmazó, csapatban játszó, önismeretre kész közösség.

 

Még mindig a mindent elintéző, kijáró, megmutató, felhajtó, betartó politikust várjuk, az egyszemélyes garanciát, erőt, karizmát. Ahogy a román szleng mondja: a  „smekert”.

 

Pedig ez a típus a múlté, és az, amit eddig műveltek az ilyen emberek, az épp felszámolás alatt van: úgy hívják, hogy korrupció.
A tartalmatlan, ön- és közgyilkos magyar politikai jelöltek látszatversenyében egy dolog sikkad el: a kritika. Marosvásárhelyen (is) úgy működhetett és működhet ciklusokon át kudarcos, gyanús, erőtlen politikai hatalom, hogy nincs, aki ezeket a kudarcokat, gyanúkat, erőtlenségeket folyamatosan a fejére olvassa, a köztérben tartsa. A nehézkedési erő viszi. Csak az állandó, kellemetlen, zsigeri élmény van arról, hogy a fennálló rossz, kényelmetlen, idegesítő, de mindez megmarad az indulatok szintjén: nem kap fogalmakat, számokat, nem látható és nem hallható. Persze, hogy nem: ha nincs politikai közösség, márpedig Marosvásárhelyen sincs politikai közösség, akkor az nem képes reflektálni önmagára.
Mitől lenne itt politikai közösség? A magyar érdekképviselethez el kell felejteni a felszíni magyarozást, a le nem egyszerűsíthető képletek erőszakos kilúgozását, leegyszerűsítését. El kell felejteni a neveket és arcokat: nem az a kérdés, hogy ki lesz a polgármester, hanem az, hogy kik tudnak egymás mellett felsorakozni. Ki az a sok lúd, aki legyőzi a disznót. Kellő minőségű és mennyiségű közös munka révén úgyis kiderül, kinek a válla a legalkalmasabb a legnagyobb terhelésre. El kell felejteni a versenyt: a választás szabadsága akkor adatik meg, ha lesz miből választani, ha lesz közösségi tartalom. Egy valamit nem lehet elfelejteni: a kritikát. Ebben a kárpát-medencei típus-kisvárosban a magyar közösséget annyira legfoglalják saját rögeszméi, indulatai, az önmagával vívott árnycsata, hogy elfeledkezik arról, hol él, hol nem él. Hogy a város körülötte nem város, a kórház nem kórház, az iskola nem iskola, a levegő pedig, amit beszív, nem is levegő. Igyekszik megfojtani magát azelőtt, mielőtt így is, úgy is megfulladna.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!