Vészes folyamatokat sejtek a világban

2015. 04. 29. 11:59

 

SÁNDOR IVÁN regényíró, esszéista, kritikus, évtizedekig a Film Színház Muzsika munkatársa, szerkesztője. Nagyváradi estjét megelőzően válaszolt, az életpálya fontosabb mozzanatai mellett, regényről regényre haladva Szilágyi Aladár kérdéseire.

Javaslom, beszélgetésünket kezdjük egy személyesebb vonatkozással. Az 1970-es, 80-as években családunk kedvelt olvasmányai közé tartozott a Film Színház Muzsika. Kezdettől munkatársa voltál a hetilapnak? Aztán sajnos, 1990-ben máról holnapra megszűnt a lap. Valamit mondanál erről az időszakról, s tényleg csak anyagi vonzatai voltak annak, hogy felszámolták ezt a népszerű periodikát?

 

Én véletlenül kerültem a Film Színház Muzsikához. Előtte a Budapesti Egyetem Jövő mérnöke című lapját szerkesztettem. Ebben jelentettük meg először 1956. október 22-én este a nyomdában a Forradalmi Pontokat. A forradalom leverése után ezt a lapot megszűntették, állás nélkül maradtam. És időközben nagyon súlyos, bénulással járó ideggyulladást szereztem, 1957 tavaszáig nem tudtam elhagyni az ágyat. Ezek után egy véletlen következtében – furcsa fordulatai vannak a történelemnek és a kornak, amelyikben éltem – valakivel összetévesztettek, így kerültem a Film Színház Muzsika szerkesztőségébe. Jó, hát olvasott fiú voltam, lapot is szerkesztettem, de színházi kritikát soha nem írtam. Azzal kezdtem az ottlétemet, hogy elolvastam a 20. század legjelentősebb színházi kritikusainak az életművét, Ambrus Zoltánt, Kárpáti Aurélt, Kosztolányit, Illés Endrét, így-úgy bizonyos idő után megtanultam ezt a szakmát, a színház-, majd a filmkritikusit egyaránt. És csináltunk egy olyan lapot – az egyik legfiatalabb szerkesztő voltam –, amely kezdetben 150 ezer példányban tudott megjelenni, a nagyon erős kritikai rovat mellett érdekes magazin-része is volt. Nagyon sokat köszönhetek ezeknek az évtizedeknek, mert megismerhettem az európai filmgyártást. Bergmannról már 1978-ban írtam, Fellini, Antonioni filmjeiről. A lap nagyon komolyan tudta segíteni az akkor megújuló magyar filmgyártást. Jancsó Miklóst, Makk Károlyt, Kovács Andrást, Sára Sándort – hogy néhány nevet említsek. És tudta segíteni az akkor induló „rebellis” színházi nemzedéket, a Ruszt Józsefeket, a Zsámbéki Gáborokat, Paál Istvánokat, a későbbiekben az erdélyi színházi nagyságokkal, írókkal is interjúkat, riportokat készítettünk. Ez nem volt politikai értelemben olyan lap, amelyik szembeszállt volna a rendszerrel, a falakig is ritkán mentünk el. Néhányszor átléptük, olyan személyiségekkel csináltunk interjúkat, akik nem voltak a rendszer kedvencei, sőt tiltott írók is voltak néha. Elég az hozzá, hogy tudott ez a lap valamit tenni azért, hogy a magyar film, a magyar színház, a magyar zenei élet nekiinduljon, vagy továbbhaladjon művészileg. És már 70-től kezdve kezdtek a munkatársaink Erdélybe járni, kapcsolatot teremtettek az erdélyi színházakkal, az erdélyi irodalommal, Sütő András nekem volt a vendégem, többször találkoztunk Harag Györggyel is, írtunk róla. A 80-as években ez a kapcsolat még erősebb lett. Sokat tanultam azáltal, hogy az európai színházi világot is megismerhettem. Peter Brook már 1964-ben vendégeskedett Budapesten, a nagy Shakespeare rendezése alkalmával. Samuel Beckett Godotra várva című darabját már 1967-ben bemutatták Budapesten. Írtam róla egy kritikát, meg is kaptam érte a fejmosást legfelsőbb helyekről. Később aztán főszerkesztő-helyettesként már több szavam is volt a lap világának, irányának a kialakításában. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy Major Tamástól Várkonyi Zoltánig, Ádám Ottóig szoros kapcsolatot ápoltunk, Gábor Miklóssal erős barátságba, Törőcsik Marival – hálistennek – mindmáig tartó barátságba kerültem, Latinovits pályaindulását tudtuk segíteni. A Film Színház Muzsika nagyon olvasott lap volt, az egyetemi katedrák szintjén olvasták a kritikai rovatát, női fodrászszalonokban a magazin rovatát, ügyesen lavíroztunk a műfajok mélységével és változatosságával. És aztán egy tollvonással szüntették meg 1990-ben, ami egy rémálom és egy hosszú történet, ne is merüljünk már ebbe bele…

 

Mégis sommázuk néhány szóban, nemcsak anyagiak miatt történt?

 

Egyrészt a kaotikus helyzet okozta, másrészt az a szakszerűtlenség, mondhatni: dilettantizmus, ami jellemezte azt a változást, ami Romániában sem ismeretlen, hogy a rendszerváltozások idején micsoda erők törtek fel, micsoda káosz, micsoda értetlenség. Az akkor Lenin, ma már újra Erzsébetnek nevezett körút és a Dohány utca sarkán fekvő híres, legendás sajtóházban, a New York kávéház épületében a legkiválóbb lap- és szépirodalmi kiadók működtek. Az egyik emeleten az Európa Kiadó, a Szépirodalmi Kiadó, a másikon az Új Írás folyóirat szerkesztősége, a Magyar Nemzet szerkesztősége, amely a 80-as évek második felében már elég önálló sajtópolitikát tudott folytatni, a FilmVilág, amelyik a nevezetes Létay Vera szerkesztése alatt nyílt és bátor hangú lap volt, és a Film Színház Muzsika is ebben a házban működött. Mindet, en bloc, ahogy volt abban a házban, fölszámolták.

 

 

Átbogarásztam a munkásságodat, az opusaid lajstromát, félelmetes lista, több mint negyven kötettel. Azt javaslom, hogy néhány, az utóbbi tíz évben megjelent könyvedről beszélgessünk. Ami engem roppant frappírozott, amikor megtudtam, hogy a Követés című regényed, amelyik részint dokumentumszerű, részint sok önéletrajzi vonzata is van, számos fikciós elemet is tartalmaz, ugyanakkor – erre kérdeznék most rá – vele párhuzamosan született meg a Daniella a vonaton, ami egy esszéfüzér, szorosan tapad a regényhez, egyfajta műhelynapló is. Gondolom, a kettő ikertestvér, nem?

 

Olyannyira szorosan összetartozik, hogy Komoróczy Géza professzor a legutóbbi közös fellépésünkön azt mondta: ezt a két szöveget egy kötetben kellene kiadni. Ez csak visszaigazolta, hogy valóban egybetartoznak. Írtam én már 1944-ről. Bizonyos értelemben a magam családregényét is, az 1996-ban megjelent Tengeri kavics című könyvemben megírtam. Valamikor, 2004-ben menten föl a budai Duna-part egyik kis utcáján az akkor éppen kiadás alatt álló kötetem tervezőjéhez, majd a megbeszélés után haladtam lefelé a Dunáig, és valószínűleg még annyira szórakozott voltam az előző egyeztetés kapcsán, hogy figyelmetlenségből összeütköztem egy biciklistával. Ő a földre esett, az én kezemből kiesett a könyv, megkapaszkodtam. Nem volt az egy nagy karambol, de hirtelen fölrázó néhány másodperc volt. Kölcsönösen elnézést kértünk egymástól. És ebben az – érthető módon – érzelmileg felzaklató néhány másodpercben ott, a Duna-parton előre néztem, és megláttam a Margit hidat. És abban a pillanatban megláttam magam, amint az óbudai téglagyár gyűjtőhelye felé hajszolt menetben haladok a hídon keresztül a szüleimmel 1944. november 15-én. Miközben a kerékpáros elkarikázott mellettem, láttam, ahogy a katonák, csendőrök, nyilasok kísérte konvoj mellett kerékpározik egy vad tekintetű férfi, és nagy elégtétellel figyeli a zsidók menetét. Akkor egy pillanatra behunyt szemmel is láttam, hogy a Margit híd egyik fele már a Dunába lóg. Mindezt azért mondtam el ennyire részletesen, mert egy olyan „jótékony” sokkhatás ért, ami miatt másnap visszamentem ugyanoda, végighaladtam a két kilométeres szakaszon, becsöngettem házakba, éttermekbe bementem, érdeklődtem az idősebb embereknél, hogy 44-ben itt laktak-e már, emlékeznek-e bármire, de sehol, senki, semmire nem emlékezett. És így indult el ennek a regénynek a története. Jól fogalmaztad meg a kérdésedben, egyszerre van benne önéletrajzi elem, kordokumentációs elem és – a magam és a családomon kívüli fiktív főhős mellett – egy olyan nem kitalált főszereplő, akinek így-úgy az életemet köszönhetem. Egy svájci diplomata, Carl Lutz figurája. Az ő életét egy Svájcban megjelent, és éppen azokban a hónapokban lefordított memoárból ismertem meg. Hallatlanul izgalmas volt számomra az ő sorsával, az ő történetével szembenézni, a naplójával, hogy miként látta ő ugyanazokat a jeleneteket, amiket én az óbudai téglagyárból úgy láttam, hogy már a felsorakoztatottak színe előtt megjelent néhány diplomata – nem tudtam, hogy Lutz közöttük van – és a tárgyalás eredménye az lett, hogy a Hegyeshalom felé irányított halálmenetből a 16 éven aluliakat és a 60 éven felülieket kiemelték. Minekutána Lutz naplóját, meg életrajzát elolvastam, és megértettem azt, hogy ő nem egyszerűen nagyon sok ember életét mentette meg, hanem egészen kivételes személyiségét inkább jellemzi, ami nem nagyon fordult elő a huszadik századi diplomácia történetében: a saját kormánya utasításának ellentmondva, nem hagyta el Budapestet, amikor felszámolták a nagykövetséget 44 novemberében. Kijelentette, rá itt szükség van és maradt. Nos, ebből lett egy regény, amelynek az volt az esztétikai kívánalma, a számomra megoldásra váró feladat, hogy az életrajzi anyagot, a hiteles történelmi anyagokat, Lutz naplóját egységes regénykompozícióban formáljam meg. Hát ez a Követés története.

 

És ami a Daniella megszületését illeti?

 

Ami a Daniellát illeti: amit én most dióhéjban elmondtam, az évek munkája volt. Közben jöttem-mentem, kutattam-kerestem, átgondoltam a huszadik század történetét, azt, hogy miként jutottam el – most már így mondom – a regényem helyszínére, kikkel találkoztam. S ebből született egy félig napló, félig esszé sorozat, amiből a Daniellával a vonaton lett. 2003-ban, miután egy évvel korábban Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat – hadd jelentsem büszkén –, a Sándor palotában az akkori köztársasági elnök az író jóváhagyásával engem kért fel, hogy az állami kitüntetése alkalmával mondjam a laudációt. A Balaton felé utazva a vonaton olvastam a frissiben megjelent, Kertész Imréről szóló monográfiát. Egy nagyon modern, nagyon csinos, nagyon fiatal hölgy volt a kupéban a partnerem. Észrevettem, hogy előre hajol, és lesi, mit olvasok. Megmutattam, érdeklődésemre elmondta, ő is olvasta a Sorstalanságot. Kiderült, hogy ennek a kislánynak a szülei soha nem beszéltek arról neki, hogy mi történt Auschwitzban, mi történt azokkal a családtagokkal, akik ott pusztultak, mi történt azokkal, akik túlélték. Mostanában kezdett megismerkedni ezekkel a történetekkel. Két-három órát beszélgettünk – innen a kötet címe: Daniellával a vonaton.

 

Érdekes az életműved alakulása: sűrűn váltogatva, hol esszékötetet, hol regényt jelentetsz meg. Azt nem sokan művelik, amit Te: esszéidnek gyakran regényesített elemei vannak. Jól látom ezt?

 

Nézd, az én esszéírói és regényírói pályám viszonylag későn, de együtt indult. 1976-ban jelent meg Futár című regényem, a 48-49-es szabadságharc idején, Erdélyben játszódik. 2010-ben a kolozsvári Koinónia megjelentette második kiadásban, nagy örömömre. És ugyanebben az évben, 1976-ban jelent meg az elhíresült 19. század végi tiszaeszlári vérvád perről szóló esszékönyvem. A két kötet témája valahol össze is ér, műfajilag az én pályakezdésem az esszé és a regény szimbiózisával indult. Ez negyven éve ugyanígy halad, aminek az az oka, hogy nem csak a magyar irodalom nagy esszéistái, Jászi Oszkártól Bibóig, az írók, Babitstól, Szerb Antalig voltak reám nagy hatással, hanem úgy gondoltam – szemben sokakkal, sőt, a klasszikus irodalomtörténeti distinkcióval is –, hogy az

esszé, az nem egyszerűen az a bizonyos Montaigne-re való hivatkozású kísérleti műfaj, hanem ugyanúgy, mint a regény, valami ismeretlen felé törekszik,

valami ismeretlent akar feltárni. Ilyen értelemben rokon műfajokként kezelem. Talán több esszékötetem jelent meg, mint regényem. A regényeim kutatómunkáit feldolgozom esszébe. A nyolcvanas évek elején első esszémet a Magvető Kiadó által megjelentetett füzetsorozat Nagy magyar írói-ról írtam. Attól kezdve a magyar történelem nagy fordulópontjait, illetve a magyar irodalom engem legjobban érdeklő kérdéseit esszében is feldolgoztam.

 

Egyszer azt nyilatkoztad, számodra az esszé egyfajta „nagytakarítás” is.

 

Igen, kezdetben így közelítettem a hetvenes-nyolcvanas években, azt hiszem, azt a fordulatot használtam, hogy „tereprendezés”, hogy a regény számára letisztítsam a terepet. Ez alatt azt értettem, hogy gondolatilag, szellemileg, ha történeti vagy irodalmi esszét írok, a háttéranyag teljes megismerése szükséges nekem ahhoz, hogy később egy regényben biztosan álljak a lábamon. Meg kell ismernem a kor szellemi áramlatait, a vitáit. Ilyen értelemben először tereptisztításnak fogtam föl, Írták is rólam, hogy én az esszéimet nem végcélként, hanem starthelyzetnek tekintem, hogy leírom azt, ahol tartok, ami látható a világból, a történelemből, az irodalomból, aztán elindulok valami ismeretlenbe, és a képességeim szerint megpróbálok eljutni valameddig.

 

Eddig elejtett szavaidból is kitetszik, hogy alapos ember lehetsz, lelkiismeretesen dokumentálódsz, keresztülrágod magad a téma szakirodalmán. Sok idődet veszi igénybe ez a fajta műhelymunka?

 

Az egy közhely, hogy egy életen át olvasni és tanulni kell, közben dolgozni… Komlós Aladár, a nagy magyar irodalomtörténész, az első-második Nyugat-nemzedék nagy kritikusa lett az én gimnáziumi irodalomtanárom 1941-ben, mert amikor kitiltották az irodalomból, elment pénzt keresni magyartanárként. Ő idézte – a franciáktól vette át, sose mondta, hogy kitől –, a kedvenc mondatom lett az, hogy „akkor vagyok boldog, ha dolgozni tudok”. És én nagyon sokat dolgoztam egy életen át. Ezt kisdiákként hallani valakitől, az megmarad az emberben.

 

Az irodalom és a történelem tárgya sokban közös, hiszen az irodalom a maga eszközeivel „történelmet” dolgoz fel, akkor is, ha a jelenkorral foglalkozik. Szerinted mik a – nem is minőségi, hanem elvárásbeli és lehetőségbeli – különbségek a nagypróza és a történeti esszé között?

 

Nagyon sok azonosság és nagyon sok különbség van. Az azonosságok azt jelentik, hogy munka, munka, munka, olvasás, átgondolás, jegyzetelés, kompozícióteremtés, a két műfaj különböző törvényei szerint. A különbség az, hogy a regény az én esetemben mindig egy hirtelen feltáruló vízióból indul el, egy képből. Mint ahogy a Követésnél mondtam, abból a pillanatból, amikor a budai rakparton éltem át. A kép után többnyire egy erős szellemi konstrukció teremtődik. Egy regényszerkezetnek kell felépülnie, amiben ez a felvillant vízió megtalálja a helyét. Van úgy, hogy nem sikerül, akkor vagy a víziót dobom félre, és várok egy újabb megrázó pillanatra, vagy lebontom az egész kialakult konstrukciót, és egy másikat próbálok építeni.

 

Akár újraírod az egészet?

 

Legalább négy változatban megyek végig a kézirataimon! Töltőtollal dolgozom mindmáig, nem géppel. Kilenc töltőtollam van, mindegyiknek megvan a maga története.

Azért a komputert is tudod kezelni, nem?

 

Tudom, persze, a Google nélkül ma már nem lehet élni, és a levelezőprogramot is használom, főleg a külföldi könyvkiadásaimmal kapcsolatban. Arra büszke vagyok, hogy a Követés németül, franciául és angolul is megjelent. Szóval töltőtollal írok, és filctollal javítok. Vastag filctollal húzok át egész részeket, és írok be újra tollal. Két-három fejezetenként az először leírt anyagon újra és újra átmegyek, és akkor félreteszem. Az átjavított kéziratot még egyszer letisztázom tollal, mert csak így tudja elolvasni a beíróm.

 

Egyedül döntöd el, hogy mi a „jó” vagy mi a „rossz”?

 

Azt szoktam mondani, hogy „akkor vagyok nyugodt, ha két lábon állok egy mondatban”. Ha benne vagyok, az érzékeimmel, a tudásommal, a vágyaimmal. Amíg ez nincs meg, addig húzok, addig javítok. Három-négy szakaszban a regény összeáll, leadom a kiadónak, tizenhárom éve már a Kalligramnak dolgozom, az esszéimet viszont mindig más kiadónak küldöm. Amikor a regényemet leadom a kiadónak, három-négy barátomnak is elküldöm. Meghallgatom őket, s ha új szempontok merülnek fel, amikor visszakapom a kiadó megjegyzéseivel, mondjuk, egy-két óra alatt elvégezhető pluszmunkákkal, akkor eljátszom, hogy hosszabb időt vesz igénybe, és esetleg bedolgozom azt a néhány új szempontot. Olyan figyelmetlenségemre is rájönnek a kiváló barátaim, hogy ha a huszadik oldalon valakit Katalinnak nevezek, akkor a háromszázadikon miért lesz Éva belőle…

 

Ebben a munkában – a regényírásban is – nagyon sok a ráció. Ez mentálisan állandó készenlét, de végül is egy boldog állapot, nem? Az embernek ugyanakkor van belső hallása, belső látása. Ezeket a – mondjam így: „misztikus” eszközöket mennyire használod fel? Lett légyen szó a szöveg zenéjéről vagy a mondatok ritmusáról is?

 

Nagyon fontos, amit kérdeztél. Nemrégiben volt egy kellemesen sikerült program, Spiró Györggyel és Tóth Krisztinával vettünk részt rajta. Valami bonyolult kérdést tettek fel nekem, és akkor én azt mondtam, hogy általában a fekhelyem mellé készítek írópapírt és tollat, mert

a legszerencsésebb pillanataim azok, amikor félálomban vagy álomban valamiféle vízió, kép vagy megoldás felbukkan bennem,

de azt nagyon gyorsan fel kell jegyezni, mert reggelre elfelejtem. Spiró Gyuri mélyen bólogatott, hogy ez bizony így van. Igen, van egy olyan szférája írói életemnek – ez nem csak az álomra és az éjszakára vonatkozik. Én minden este sétálok egy órát, nyugalmas helyen, Zuglóban lakom, egy szép villanegyedben. Séta közben, amikor biológiailag is mozgásba lendül a szervezetem, ami agyi munka is, akkor is olyan dolgok jutnak az eszembe, amiket – mindig van nálam papír, ceruza – érdemes feljegyeznem.

 

Térjünk néhány mondat erejéig a 2009-ben megjelent Az argoliszi öböl című regényedre. Ahogy a néhány évvel korábban megjelent regényed, a Drága Liv a színházhoz, ez a film világához kötődik. A Film Színház Muzsika szerkesztőjeként nyomon követted ezeknek a művészvilágoknak az alakulását, gondolom, az, hogy „beüssön” nálad a film egy regényben, elkerülhetetlen volt?

 

Nézd, nem tudom, mennyire volt „elkerülhetetlen”. Ugye, ennek a főszereplője egy fiatal filmrendező. Valóban nem tudtam volna megírni, ha nem lettek volna Film Színház Muzsika-i tapasztalataim. Én próbákra is eljártam, forgatásokra is, valamelyest többet tudtam a színház és a film világáról, mintha külső személyként, kritikusként dolgoztam volna. Az Argoliszi öbölnek két szálon futó cselekménye van, ennek a filmrendezőnek és a barátainak az eseménytörténete, hogyan küzd a főhős a filmjéért, de a könyvben a filmnek megjelenik a forgatókönyve is. Van egy jelenidejű fejezetsor, és maga a filmforgatókönyv is egy fejezetsort képez. Hogy egy nagy példát említsek, ahogy Bulgakov Mester és Margaritájában a jelenidő a Krisztus-történet. Ez a belső történet izgatott, hősöm ugyanis egy Iszménéről szóló filmet akar csinálni. Az Oedipusz-családban végső soron Iszméné az egyetlen, aki végig életben marad, végigéli az egész családjának, a nővérének, Antigonénak a történetét, a gyerekeinek a küzdelmét, akik ugyancsak megölik egymást. És Iszménéből az én filmrendezőm olyan forgatókönyvet írt, ami arról szól, hogy Iszméne mindent látott, mindent tud, de mindenről el akar feledkezni. Itt volt az a pont, ami megmozdította ezt a regénytémát bennem: itt állunk a 21. század elején, mi minden zajlott le a 20. században, hadd beszéljek most csak Magyarországról, mi mindent kellene tudni a magyar történelemről! De a szomszédos országokról is, Európáról is beszélhetünk. És milyen keveset tudnak az emberek. Nem értik, hogy mi történt. És a hatalmak mennyire manipulálni akarják a tudásukat arról, ami történt. Iszméne az, aki mindent tud, de mindent el akar felejteni – ezzel zárul a regény. Említettem, egy műnek szellemi konstrukciója kell, hogy legyen, itt a szellemi konstrukció a korszak nagy felejtése.

 

Szorosan kapcsolódik a felejtés/nem felejtés témájához Az éjszaka mélyén 1914 című regényed. Három éve jelent meg, az első világháborút futja végig egy fiatalember történetén keresztül. Nem tudom, az életből loptad, vagy saját magad találtad ki, de frappáns ötlet, hogy előbb Franciaországba kerül, ott éri a háború kitörése; hogy megmeneküljön az internálástól, beáll francia huszárnak, majd hadifogolyként német fogságba, onnan immár magyar huszárként előbb a keleti, majd a déli frontra sodródik?

 

Valójában először azon töprengtem, hogy micsoda hatalmas fordulatot hozott Európa és részben a világ történetében az első világháború. Elolvastam Guglielmo Ferrerónak Az ókori civilizáció bukása című könyvét. 1922-ben jelent meg, talán húsz éve adták ki magyarul. Az ő rezüméje a Római Birodalom bukásáról és a 20. századról szól, hogy az első világháborút követő összeomlás sokban hasonlított a Római Birodalom bukásához, hogy mind a három nagy európai hatalom, a német Hohenzollerek, az osztrák Habsburgok és az orosz Romanovok vezette birodalom szétesett. Nagyon izgatott az élményanyagom, az ismeretanyagom alapján, amit én átéltem, az valahol ott indulhatott el. A második, inspiráló, döntő mozzanat az volt, hogy írtam a Samuel Beckett Godotra várva című darabjáról. S amire előttem – tudtommal – soha, senki nem figyelt fel a Beckett-irodalomból: a darab elején Vladimirnek van egy fontos mondata, azt mondja Estragonnak: „Csak csupa csont és bőr vagyok. Sok ez egy embernek. Előbb kellett volna észre venni, úgy 1905 körül.” – 1952-ben írta ezt. Beckett zseniális meglátása ez: 52-ben visszanéz a 20. század történetére, és azt mondja, előbb kellett volna észrevenni a bajt, akkor, amikor a század elején ez a dolog elkezdődött. Hozzáteszem azt is, hogy Beckett egyetlen művében sem határozza meg a konkrét időt, a konkrét teret. Ez az egyetlen mondatsor, ahol ő pontosan utal az időre. A regényhez magyar hőst kellett találnom. Elolvastam John Keegan hatalmas, kilencszáz oldalas hadtörténeti munkáját. Kiderült belőle az, hogy – habár mi tudjuk, Magyarországot mi minden érte az I. világháborúban, mik voltak a  következményei, most főleg Erdélyre utalok – John Keegan kilencszáz oldalas könyvéből csupán hatvannégy oldal foglalkozik Magyarországgal, mint a Monarchia részével. Akkor kezdtem megérteni, hogy nekem egy nagyobb távlatban érdemes írni. Sokan, sokat írtak már az első világégésről, mit tudok én írni róla? A többi már a vízió és a véletlen. Hogyan tudok nagyobb távlatban írni? Úgy, hogy elindulok a Marne-i csatától Franciaországban, eljutok a Bugig, az orosz hadszíntérre. De ki juthat el? Eldöntöttem, legyen ez egy lovas katona, egy huszár. Szeretem a lovakat, sokat írtam lovasokról. Hősöm egy gimnazista fiú, aki ért a lovakhoz. Hogyan kerülhetett Franciaországba. Hát úgy – s ez segített a szellemi háttérnek a megalapozásában –, hogy volt egy nagy tudású, régimódi franciatanára a szegedi gimnáziumban, aki megtanította nekik a francia nyelvet, a francia irodalmat, kultúrát és egy nyári szünidőben hősünket elküldi Párizsba, egy barátjához. Sok mindent ki kellett találnom, sokat kellett a hadszínterekről olvasnom, és meg kellett próbálnom egy regényt írni…

 

Tavaly megjelent regényed A Vanderbilt-jacht hajóorvosa. A regény szikrája, hogy egy magyar fiatalember szerencsés véletleneknek köszönhetően a multimilliárdos Vanderbilt luxusjachtjára kerül orvosnak, és ennek köszönhetően bejárja az egész világot – az idő a két világháború közötti korszak, a húszas-harmincas évek. Ennek a regénynek – mint minden könyvednek – van egy reális alapja is. Az tényleg nem fikció, hogy egy Hollandiában élő nagynénédtől kaptál bizonyos családi dokumentumokat, amiket feldolgoztál?

 

Igen, engem évek óta foglalkoztatott egy olyan regénylehetőség, amiben megint arról beszélhetek, hogy az újabb nemzedékek semmit nem tudnak a múltról, hogy miként szembesülhet valaki a múlttal, hogy mit válthat ez ki belőle, és hogyan juthat el egy olyan csődig, amikor a saját sorsában is meg kell tapasztalnia a múlt teljes felejtésének, az ismerethiánynak a jelenbeliségét és a rendkívül súlyos következményeit a jövőre nézve. Ez egy regényterv volt. 1980-ban, amikor a Trabantunkba ülve kimentünk a feleségemmel meglátogatni Amszterdamban a nagynénémet, a búcsúzkodáskor ő a kezembe adott három vastag dossziét azzal, hogy „Iván, régóta őrzöm ezeket az iratokat, semmit nem tudok velük kezdeni, te talán egyszer hasznosíthatod”. Ebben a három dossziéban egy olyan napló és egy olyan levelezés volt, mely szerint egy fiatal budapesti medikushallgató nyáron kikerül Németországba az Északi-tenger partjára, ahol egy német fogorvos rendelőjében gyakornokoskodik. Egy viharos estén megjelenik egy sürgősségi ellátásra szoruló páciens, egy hajóskapitány kíséretében. Ellátja a pácienst, másnap a kapitány közli: „Kellermann doktor, mister Vanderbilt köszöni az ön kiváló munkáját, holnap szívesen látja a hajóján.” Kellermann Feri – az én anyai nagynénémnek a sógora – másnap lemegy a hajóra, Vanderbilt fogadja, és mivel megbetegedett a hajóorvosa, felajánlja neki a posztot. Ez a Kellermann Feri nyolc évig, Hitler hatalomra jutásának az éveiben Vanderbilttel végigutazza a világot, mint hajóorvos. Naplót vezet, a családjának képeslapokat, leveleket küld, ezeket tartalmazta a három vaskos dosszié… Én harminc évig nem tudtam ezzel az anyaggal semmit kezdeni, mert ez a luxusvilág olyan idegen volt számomra, mint egy… hollywoodi giccsfilm. Néhány évvel ezelőtt találtam meg a fogást, amikor rádöbbentem, hogy milyen gyanútlanságban élték ezek – akár egész Európa – az életüket, miközben Hitler és a világ már az újabb háborúra készült. S olyan friss érzésem volt a mai világról és a mai gyanútlanságról, hogy lett belőle egy regény.

 

Egy szövegedből idéznék: „A 21. században – szerencsére, nem háborús körülmények közepette – a hamis helyzetek továbbra is meghatározzák az életkörülményeket. Rémisztő flashback: fertőzik az újabb nemzedékeket a hamis történelemképzetek, az ócska mítoszok, a szembenézési lehetetlenségek. Rajtunk száz év árnyéka. A jelen árnyéka is hosszú lesz.” Az idézett eszmefuttatásod „hátborzongatóan igaz, csak az első mondatoddal van bajom: amikor ezt megfogalmaztad, „szerencsére” még nem álltak elő „háborús körülmények”. Sajnos, napjainkra ezt az állapotot – Európában is! – már meghaladta a történelem…

 

Kérlek szépen, mindezt nem régen írtam, de rohamosan változik a világ helyzete. Eddig kevésbé látható, vészes folyamatokat sejtek a világban, nem csak abban az értelemben, hogy kiújultak – már-már a hidegháborús korszakra emlékeztető viszonyok, az Egyesült Államok, illetve Európa és Oroszország között, hanem ez megfejelődött háborús gócpontokkal a közel-keleten, az iszlám terrorizmusnak a fenyegetőzésével, a terrorcselekményekkel, az afrikai muszlim világ egyre gyakoribb terrorakcióival, a növekvő szegénységgel, azzal, hogy a demokratikus országok inkább a saját problémáikkal vannak elfoglalva, és nem rendelkeznek olyanfajta előrelátással, amivel a harmincas években sem rendelkeztek. Abban, hogy – és ezt tartom a mi helyzetünkre vonatkozólag a legfontosabbnak –

olyan új, vegyes államformációk alakultak ki, amelyek már nem a régi értelemben vett demokráciák, diktatúrák vagy egyebek.

Olyan új uralmi formák alakultak ki, amelyekben a szélsőségek egyre jobban erőre tudnak kapni. Ahol a demokratikus erőknek a saját tehetetlenségük és tehetségtelenségük következtében, és kompetens vezetők hiányában egyre kevésbé tudnak bizalmat szerezni annak a lakosságnak a körében, amely amúgy is hozzászokott az antidemokratikus létformákhoz, az antidemokratikus mentalitásokhoz. Tehát mindez egy csomóra fogva, újabb és újabb veszélyhelyzeteket teremtett.

 

Egy utolsó, személyes jellegű felvetés: nemrég töltötted be a 85. életévedet! A tiszteletedre megtartott rendezvény egyik résztvevője szerint: „Nem igazán jellemző, hogy egy ilyen ünnepségen az ünnepelt tálcával a kezében, egyenként járja körbe, és a saját termésű borával kínálja a vendégeket.” Tényleg, van saját szőlőbirtokod, saját borod?

 

Igen. A hetvenes években nagyon olcsón, mivel menekültek tőle az öregek, a csodálatos Tapolcai-medencére kitekintő, a Szentgyörgy-hegyre néző öregházat vásároltunk, ami mellé adták a szőlőt is. Amíg fiatalabbak voltunk, a magunk munkájával műveltük. Immár negyven éve a miénk, egy olyan nyugalmas, második otthonná tudtuk teremteni, ahol egyre ritkábban forgolódunk ugyan, ahogy az évek telnek, de azért ha lehet, májusban-júniusban lemegyünk, szeptemberig-októberig ott vagyunk, ahol zavartalanul tudok dolgozni…  

Fotók: sandorivan.com (nyitóoldal), Tóth Hajnal



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!