Világjáték a kastélyszállóban

2015. 06. 18. 20:02

Június első hetében a németországi Schloss Elmau kastélyszállóban, festői, alpesi környezetben értekeztek a világ bajairól a G7 csoporthoz tartozó államok vezetői. Ady András írása az előzményekről és az idei témákról.

 

A házigazda, Angela Merkel politikustársai között. A balanszírozás mesterpéldája

 

A G7 az a transznacionális szervezet, amely a múlt század hetvenes éveinek elején Library Group néven alakult meg és öt magas rangú, államképviseleti tagja volt. Ezen öt, többnyire pénzügyi entitás bővül ki 1975-ben államfőkkel, s így lesz a majdani G8 tulajdonképpen G6. Az államfőktől igazából azt várták el, hogy világméretűen fajsúlyos pénzügyi kérdéseket tárgyaljanak meg amolyan téte á téte felállásban. Az államvezetők pénzügyi szaktudása elmélyült, a gazdasági döntőképesség nem annyira. Az informális hatásgyakorló szervezeti jelleggel rendelkező fórum, amely egyre formálisabb döntőképességre tör, G7-es formáját 1976-ban éri el Kanada beléptetésével. Hogy tovább egyszerűsítsem a lebontást, a G7 egészen a múlt évig G8 név alatt futott, hisz 1998-ban felvette fedélzetére az orosz „utast” is, amelyet azonban egy évvel ezelőtt, a krími anschlusst „díjazandó”, kitettek és így érkeztünk el újra ahhoz a G8-hoz, amely már csak G7. Tök egyszerű.

 

Hogy jutottak 8-ról a 7-re?

Továbbmenve ismét hangsúly kap a nyolcak (hetek) csoportjának az informális-formális hatásköre: a minden évben egy csúcstalálkozót rendező államfők csoportja – a szervezet statútuma szerint – globális kérdéskörökben (pl. konfliktusokban) próbál mediálni és döntést hozni. Mindazonáltal az összejövetelek menüjének minden alkalommal fő fogásai a gazdasági és a klímaproblémák. Magyarán ez azt jelenti, hogy a csúcs alkalmával Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, 2014-ig Oroszország, Anglia és az Egyesült Államok kormány- vagy államfői összeülnek és politikai döntéseket hoznak, amelyek elvileg globál- és reálpolitikai irányvonalakká alakulnak, s hogy a hatáskör még nagyobb, a hatás erőteljesebb legyen, a találkozókon jelen van az Európai Bizottság elnöke és az Unió soros elnökségét betöltő ország vezetője. Annak ellenére, hogy az informális testület elméletileg egész évben azon dolgozik, hogy a csúcs döntéseit gyakorlatba ültesse, és annak ellenére, hogy ha tevékenységének hivatalos verzióit olvassuk, az az érzésünk, valós hatással van a világpolitika és gazdaság menetére, a valóság mégis más. A G7 már G8-as korában sem fejtett ki hatást, vagy a várt hatást. Ennek ékes bizonyítéka az, hogy a múlt évi találkozót épp a téli olimpia miatt presztízsberuházásokkal agyonzsúfolt Szocsiban kellett volna megrendezni, s mivel Moszkva addig elcsaklizta a Krímet, a testület az oroszok kizárásával és a csúcs helyszínének áthelyezésével akarta büntetni Putyint. Ha a pofon Szocsi státusa szempontjából el is csattant, elmaradt a ki nem mondott, de elvárt hatás: ha az iparilag legfejlettebb nyolc világpolitikai trendalakító ország közül kigolyózzák Oroszországot, az letéríti a rebellis útról a világuralmi éberálomba szenvedő Moszkvát. A gesztuspolitizálásnak ez a vállfaja nem alázta kezelhetőbbé Putyint, aki valami sokkal kézzelfoghatóbb iránt is meglehetősen érzéketlen – legalábbis mindezidáig, és nem számolva a lakossági/oligarhai reakciókkal – a Nyugat és EU által megszavazott, hatályba helyezett szankciósorozatokkal szemben. Ha úgy vesszük, akkor Kerry külügyminiszter közelmúltbeli szocsi látogatása is lehetett volna amolyan visszainvitálás a G-kötelékbe, de a továbbra is problémás kelet-ukrajnai helyzet nem tette ezt lehetővé. Sőt, a találkozó előtt Obama elnök baráti telefonbeszélgetést folytatott az ukrán elnökkel, a japán miniszterelnök pedig szolidaritási látogatást tett Ukrajnában. Ez azért fontos, mert Abe Shinzo a törvénytelen területszerzések ellen szólalt fel, s bár a Krímre meg Kelet-Ukrajnára utalt, mögöttes mondanivalója az volt, hogy bár a japán-orosz kapcsolatok külcsíne nem csorbult, az oroszok által a második világháború utolsó napjaiban megszállt Kuril-szigetek birtoklása, és az itteni orosz hadgyakorlatok továbbra is japán érdekeket, érzelmeket sértenek.

 

A hét erős állam vezetője, valamint Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke. Hol van Putyin?

 

Német libikóka

Ilyen körülmények között mentek neki a szervezők és szereplők június 7-8. között, a bajor-Alpokban, Schloss Elmau kastélyszállóban sorra kerülő G7 csúcsnak. Már jó előre várható volt, hogy bármilyen igyekezet tapasztalható az örökzöld környezetvédelmi és szociális standardok megerősítésére, az alultápláltság felszámolására, vagy a járványügyi (lásd Ebola-kérdéskör) krízismenedzselés témáinak tartására, az elmaui konferenciát el fogja vinni az Európa és az EU számára két legégetőbb probléma: a Grexit (görög kilépés) réme és a Minszk II. fegyvernyugvás folyamatos veszélyeztetettsége. A találkozóra máris karikás szemmel érkezett Merkel asszony és Hollande elnök, nem csoda, a csúcs előtti napokban rekord telefonozási időket döntöttek meg, azt próbálva, hátha képlékenyebb álláspontra tudják hangolni Alexisz Ciprasz görög államfőt. Az a törekvés, hogy éppen a találkozóra hozzanak össze legalább némely részmegoldást a hónapok óta húzódó „likviditást a reformokért” ügyletben, nem sikerült, a görög probléma megoldhatósága így a csúcs utánra csúszott, de csúcson maradt a feszültsége. Az azonban nóvumként jött be, hogy Obama szinte aggódva hajolt a görög ügyvitel bonyolódása fölé, aztán lassan előbukkant az igazi indok: amennyiben Athén megbontja az EU amúgy is lyukadó szövetét, adott esetben lőttek az amerikai-európai transzatlanti szabadkereskedelmi – Transatlantic Trade and Investment Partnership (TTIP) – álmoknak. A találkozó zárónyilatkozata éppen ilyes hangulat miatt sürgeti az egyezmény létrejöttét még ebben az évben. Obamának nem kellenek a spéci problémák, elég a honi törvényhozás ellenállása ebben az ügyben. A TTIP-ből lehet akár egy Obamacare-féle „siker” is. Merkel kancellár összefoglalója viszont nem okozott meglepetést:

Görögországnak benn kellene maradnia az Unióban,

de ehhez egy új financiális programmal (értsd hozzáállással is) kell jönnie, és az ehhez szükséges idő egyre kevesebb. Németország aggodalma is érthető: igyekszik fenntartani életfontosságú piachalmazát az Unión belül, ugyanakkor aggódva nézi, miként kerülnek egyre távolabb a kintlévőségei, amelyekkel éppen piaca fenntartásához igyekezett megsegíteni ingatag partnereit. Figyelme osztott, hiszen nyakig elfoglalt Kijev (és Minszk) politikai és diplomáciai támogatásában, miközben küzd az ellen, hogy a Putyin-rezsim ellenes szankciók gócpontjaként veszélybe kerüljön preferenciális (gáz)kereskedelmi viszonya az orosz féllel, mi több, belobbantója legyen a nyílt konfrontációnak, mint NATO-vezérország. Ha az amerikaiak a távolból játszhatnak a Baltikum vagy a puffer-európai országok nehézfegyveres ellátásával, a közeli Berlinnek nem lehet katonai erélye ebben az ügyvitelben. A német balanszírozás mesterpéldája, ahogy támogatta az Oroszország ellenes szankciókat, de éppen azzal, hogy a ráció hangjának tűnt e tekintetben, a találkozón elejét vette annak, hogy a sokkal „beindultabb” Amerika keményebb lépéseket kezdeményezzen. Berlin a status quo mellett tette le a voksát és mégis keményvonalasként tűnt fel, anélkül, hogy magára haragította volna EU-s, vagy transzatlanti társait azzal, hogy az oroszok elleni szankciók némelyének – az oroszok által egyébként várt – nyári fel/elengedése mellett kardoskodik.

 

Merkel és Obama négyszemközt a festői bajor tájban. Ekkora görög válságot fogtak

 

Hatás a frontra

Volt egy esemény, amelyre a G7 csúcs közelsége fékezően hatott, s ez ismét a kelet-ukrán vidékekre vonatkozik: a marjinkai minioffenzíva, amelyben ismét szabadságoló orosz katonák és szakadárok vettek részt, és amely Donyecktől kissé befelé tolta volna az ukrán védelmi vonalakat, megtorpant. Feltehetően megállították Moszkvából, hiszen ott még hittek abban, hogy a német csúcson legalább előjeleit láthatják egy nyári szankciógyengülésnek, s nem akartak újabb muníciót szolgáltatni egy keményebb hangvételnek. Amennyiben így volt, úgy ismét annak lehetünk tanúi, hogy nem minden szakadárakció esetén figyelnek a donyecki respublika vezérei arra, hogy a moszkvai patrónusok mit terveznek, illetve mit írnának jóvá, s hogy fennáll (ha kevés is az esélye) az a lehetőség, hogy valamelyik ilyes action gratuite kiveri a biztosítékot Vlagyimir Putyinnál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!