Rohani Európában, szankciók múltán parolák

2016. 02. 05. 16:32

Hasszán Rohani iráni államfő januári európai körútjával kapcsolatban a sajtóban a legélénkebb figyelmet az kapta, hogy a Vatikánt is felkereső politikus szeme elől paravánokkal gondosan eltakarták a múzeumok antik és meztelen márványszobrait. Hogy e figyelmességnek az iráni belpolitikára is hatása lehet, s a látogatás többről szólt, mint múzeumi sétákról, azt foglalja össze Ady András elemzése.

 

Hollande elnök invitálja Rohanit a tárgyalóasztalhoz Párizsban

 

Rohani elnök európai látogatását egyesek úgy tálalták, mintha iráni vezető most járna először az öreg kontinensen. Pedig dehogy, sőt, az elnök az egyik leginkább világlátott iráni hivatalosság. 2013 augusztusi hivatalba lépése óta ellátogatott már Ázsiába, Oroszországba, Afganisztánba, Amerikába, de Kínába és Törökországba is. Csupa érdemes helyen, jószerével nagyhatalmaknál. Az igaz, hogy Európában vagy tíz éve nem járt Teherán részéről senki számottevő, az előző elnökről (Mahmúd Ahmadinezsád) nem lehetett elmondani, hogy izmozóan primitív diskurzusával, specifikus holokauszt-tagadásával és Izrael-ellenességével kivívta volna Európa vendégszeretetét. Az is igaz, hogy a januári ötnapos látogatás gyógyírként hat egy geopolitikai rendszerelméleti gondra is: Irán az egyik legnagyobb geopolitikai komponens, s most ne csak a régióra vetített erejére gondoljunk, vagy arra, hogy a szankciók miatt esetleg a (le)sajnált zónába került, hanem arra, hogy mi mindenki foglalkozik velük napi rendszerességgel. Ahogy egy működő, vagy kaotikusan még funkcionáló geopolitikai rendszerből, akár mikrorendszerből (pl. Irán és régiója) kiveszik az egyik alkotóelemet, úgy várni lehet a rendszer borulását, függetlenül attól, hogy az destabilizáló faktor vagy sem. Egy Iránra (is) szabott nemzetközi egyenletből pontosan Iránt kivenni inkább rizikófaktort jelentett.

Az iráni elnök Ferenc pápával a Vatikánban. Nem készültek kompromittáló képek

 

Éberálmok itt, éberálmok ott

Rohani és Teherán visszatérte, a nemzetközi politikai és gazdasági struktúrákból kizáró szankciók részleges és folyamatos megszüntetésének a kezdetét jelentette. A rendszerelméletnél maradva: remélem, a struktúra nem úgy fog reagálni a visszatérésre, mintha egy új elem jelent volna meg – amely ismét rendszert boríthat –, hanem mintha a szükséges elem illeszkedett volna vissza. Az is fontos, hogy amennyiben lehet építeni a Rohani-vizitre, úgy Teheránnal immár direkt módon lehet rendezni a felmerülő, avagy az elhúzódó problémákat. Véget érhet a közvetett módon történő tűzoltás, a Washington vagy Párizs által megfogalmazott tiltóvonalak üzengetésével, amelyek iránt elvárás, hogy Irán nemcsak értelmezi, de érti és alkalmazni is akarja azokat. A többszörös kódolás, a többszűrős rendszer kiiktatása meghozhatja a gyorsabb/időállóbb megoldások reményét. Rohani elnök öt európai napjának fontosságát leginkább politikai szempontból emelték ki, mondván, ez lesz az alapja annak a rég várt iráni-európai-nyugati diskurzus-közeledésnek, amelyet az iráni forradalom győzelme óta nem lehetett használni, s amelynek az amerikai-európai szankciók sem adtak esélyt. Így igaz, a szankciók részleges elengedésnek, az elnök körútjának mind sommás politikai vonzatai lehetnek/lesznek: egyrészt

a diskurzust már akarják azok is, akik eddig csak szankciókat álmodtak,

másrészt Irán hosszú ideje királycsináló Szíriában, Irakban, de most Genfben is, és még nem lehet tudni, mennyire kell igazodni a szaúdi-ház után Európában (kicsit nagyobb olajfüggőség) vagy Amerikában (majdnem semmilyen olajfüggőség). És mennyire kell félni a Jemenből Európába menekülőktől. Apropó politikai hatásmechanizmusok: Genf III. Mi az egyik különbség a kettes (2014) és a hármas (a jelenlegi) genfi, Szíria-témájú tárgyalások közt? Nos, Irán. Az előzőn, mint nukleáris gonosz nem vehetett részt, most visoznt a nukleáris paktum fehér lovagjakét legitimálódik. A tárgyalásokon a legnépesebb – szaúdiak támogatta – ellenzéki csoport alig volt jelen, a szíriai kurdokat nem engedték részt venni (török nyomás, amerikai gyengeség), Aszad közben éberálmodik egy hadseregről, amije nincs és ami visszaveszi neki a teljes Szíriát. Az ellenzék éberálmodik egy seregről, amije nincs és amely majd elveszi Aszadtól egész Szíriát. Az USA manifeszt jelleggel tárgyal Aszad menéséről-maradásáról, valójában mintha az ellenzéket szorítaná rá arra, hogy Aszad maradását eltűrjék, elfogadják. Mi ezekben a közös? Irán (és Oroszország), akiknek, ahol valóban harc folyik, hadseregük is van. Hogy a szkepszissel kezelt Iránra valójában mennyire támaszkodik mindenki az ISIS (ISIL, Daesh) elleni harcban, arról már most kötetek írhatóak. Ha elfogadjuk, hogy a genfi tárgyalás távlatos rátekintést ad arra, ami valójában Szíriában történik, akkor szembetűnő a szankcióktól némileg szabadult, a nemzetközi megítélésben felvarrt ráncú Irán, amelynek a térségben mindenhez volt, van és lesz köze.

Az idei genfi Szíria-tárgyalásokon már Irán is tényezőnek számít. Legitimálódtak

 

Európa után hazai realitások

Mikor Európa sikeresnek ítéli az iráni vezető háztűznézőjét, akkor tudni kell, Rohani azt produkálta, amire anno a választói körei felkérték: reformokat és Irán kimozdítását az ahmadinezsádi kátyúból. Ezt pedig csak az ország külföldi politikai, gazdasási megítélésének jobbításával, Teheránnak mint krízisoldó partner feltüntetésével lehetett. Rohani hozta ezeket, ugyanakkor odahaza vár rá a pár hét múlva startoló parlamenti választás, s a Szakértők Közgyűlésének (Irán legnagyobb tekintélyű vallási szerve) megújulása is. Hogy ez mennyire mehet Khamenei szájíze ellenében, arra rossz fényt vet, hogy az Őrök Tanácsa szűri a több mint 12.000 parlamenti kandidátust. Innen nézve, a higgadtaknak, a nyitottaknak minimális esélye van az indulásra, nemhogy a bejutásra. A sikeres Európa-körút után az elnök hazament az otthoni realitásba: Ali Khamenei, a Forradalmi Gárda, a Tanács, az al-Quds, mindazok körébe, akik ha már vissza nem lehet, de előre sem akarnak lépni. Pedig Rohani egy pragmatikusan nyitó alkat: a Vatikánban mint egy régióuralomra törő ország monoteista vallásának képviselője volt jelen és a két nagy vallás képviselője (igaz, nem Khamenei-szintű, de muszlim és síita klerikus, aki fiatalként Khomeini „neveltje” volt) nagyon is jól kijött egymással. Az európai körútról nem készültek kompromittáló fotók, amelyek otthon kiverték volna a biztosítékot. Emlékeznek Khatami elnök 1999-es olaszországi vizitjére? Az otthoni reformellenesek botrányt kiáltottak, mert egy diplomáciai ebéd PR-fotóin borospoharak voltak láthatóak.

Húsz francia-iráni egyezmény erősítette meg a két államfő kézfogását

 

Olasz és francia üzletek

A biznisz, az biznisz. És a biznisz nyitást is hoz(hat), amennyiben a megfontolt Rohani elmélete működni kezd. Könnyen lehet arra gondolni, mennyire bizonyultak hatékonynak az amerikai elképzelések a gazdasági nyitáson keresztüli demokrácia térkialakítására, de van különbség: ezt a nyitást valós mélypontra alkalmazzák, és az alkalmazó egy iráni vezető, nem egy hangzatos demokráciaexportban érdekelt idegen. A teljesség igénye nélkül: Irán és Olaszország 18,5 milliárd dollár értékben szerződött energia, infrastruktúra, acél, hajóépítés és repülőgépek ügyében (a Saipem, Danieli, Condotte d’Acqua, Gavio, Finmeccanica cégek érdekeltek). Franciaországban, azon kívül, hogy megejtette a komilfó találkozót Hollande elnökkel, Rohani emberei 20 gazdasági egyezményt kötöttek egészségügyi, agrár-, környezetvédelmi cégekkel, nem beszélve a nagy autógyártókról, s arról, hogy az Iran Air lehetőséget kap arra, hogy Airbus-os vérátömlesztéssel elkezdje flottája repülésbiztonsági standardjait újrateremteni (118 polgári gép 25 milliárd dollárért). A francia Total olajat fog venni Teherántól, ez az első nyugati olajcég, amely a szankciólazítás után így reagált. Végezetül, maga Rohani, és első körben az olasz meg a francia kormány válaszoltak azokra a félelmekre, amelyek szerint, amennyiben a nukleáris egyezménnyel szembemenne Teherán, megtörténhet, hogy a szankciók beépített „snapback” biztonsági mechanizmusa visszaállítaná a szigorításokat. Először is ezek a félelmek leginkább amerikai körökben fogalmazódtak meg, s Amerika még mindig jórészt érintetlenül hagyta az Irán-ellenes szankcióit (kivéve a hangzatos: „nem gátolja Irán kijutását a nemzetközi pénzpiacra” tételt). Másodszor, magának

Iránnak nem érdeke a nyílt kenyértörés,

mert annak a hazai jólétreményes hangulatra, az ország belső stabilitására romboló hatása lenne, s harmadszor, az önmaga is szankciózó (Oroszországot), recessziós visszacsúszásokat produkáló, többféle exit-rémek által fenyegetett Európának sem érdeke pénzt veszítenie. Most nem is a nyílt nukleáris fegyverkezés jeleit, inkább a hagyományos fegyverkezését figyelném nagy-nagy szkepszissel, s azt a területet, amelyen összemosódnak a határok: a rakétafejlesztéseket. És nagy szkepszissel figyelném a tétovázást, amely Amerikát éppen a Forradalmi Gárda és Oroszország mellé sodorja abban, hogy Aszad tán maradhat, újra indulhat, és „csodásan” demokratikusan megválasztatja magát, miközben népe elleni harcát vívják a Hezbollah, a Gárda, az iraki, afganisztáni és pakisztáni síita egységek, és az orosz légierő. Rohaninak pedig el kell fogadtatnia otthon azt a poétikus konstrukciót, amit utazása közben elhintett: a munkahelyteremtéseket illetően minden olyan, mint magok ültetése a kertben. Idő kell hozzá, míg virágaik látszanak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!