Mindenki (nem csak polgár)háborúja

2015. 07. 01. 17:27

Miközben az Európát megoldhatatlannak tűnő feladat elé állító menekülthullám egyik forrása, immár három éve a világ jelenlegi legtragikusabb válságövezete Szíria. Az egymással öldöklő harcot folytatók képlete meglehetősen bonyolult, a világhatalmak tehetetlenek, az erőszak nem csitul. ADY ANDRÁS elemzése.

 

Szabad Szíriáért tüntető kisfiú. Kitől kellene szabadulni?

 

Ami Szíriában történt 2012-ben, azt még viszonylag egyszerűen össze lehetett foglalni: Dera városában tizenvalahány gyermek rezsimellenes falfirkákat rajzol egy iskola falára, a regnáló hatalom erre elfogásukkal és megkínzásukkal reagál. A belobbanó ellenkezés már Aszad lemondását kéri, a válasz véres: éles lőszerrel lövik a tüntetőket. Innen a történések eszkalálódnak: a rezsim bekeményít, úgy hiszi, ha kicsit is enged, elveszett, s a tüntetők álláspontja is egyre kristályosabb. Ha kezdetben emberi jogokról, szabadságról, korrupciómentességről, a katonai eszközös kormányzás felszámolásáról volt szó, akkor már minden ellenálló Aszadot akarja látni: amint eltűnik. Innen semmi sem egyszerű: egy civil engedetlenségi akció átment totális polgárháborúba, hozzátapadt a vallásháborúk ismérv-együttese, valamint a regionális politikai-vallási terrorizmus térnyerése (nem csak ISIS). A polgárháborúról reflexszerűen gondoljuk, hogy a gyilkos rendszerek ellen (majdnem) makulátlan ellenállók tömege emel öklöt, ragad fegyvert. Szíria esetében ettől, épp a megértés érdekében el kell távolodni. A felkelők mellett már a polgárháború második évétől feltűntek különböző iszlamista szervezetek terrorcsoportjai is, amelyeknek marginális a felkelőket támogató rezsimellenes szándéka, inkább a saját hatáskörüket tágították a fennálló hatalmi légüres térben. Ennek nem csak az a perverz hatása, hogy az eredeti felkelők lassan elvesztik eredeti legitimitásukat, de az is, hogy a harcmodor annyira eldurvul, hogy a közvélemény, majd a segélyeket és fegyvereket küldő donor-országok már képtelenek eldönteni, kit is támogassanak. Mindenik oldal elkövetett emberiség elleni, háborús bűnöket és el is fog követni. Akadozó a segélyek érkezése, az ellenzék technikai támogatása elmarad. Amilyen vita mostanában folyik az ISIS miatti, hadianyagbeli és kiképzésbeli igényeket illetően, az egy régi fonal újrafelvétele: kit képezzünk ki, kit segítsünk, ki a megbízható? Ha valaha is egyértelműsödik majd a barát/ellenség kép, fennmarad annak a réme, hogy a szíriai ügyek rendezése a posztszovjet afganisztáni ügyintézés USA indíttatású és rá (is) érvényes holtvágányra kerüléséhez válik hasonlóvá. A megoldott helyzet megoldatlanná válik, ahogy az történt, történik Líbiában, Maliban, Jemenben.

 

 

Aszad öletett, és maradt

Kormánypárti tüntetők Aszad elnök képeivel. Nagy politikai túlélő

 

2013 augusztusában áttört a közvélemény és Amerika köré nőtt érzéketlenségi fal: Damaszkusz környékén gáztámadásokra került sor, szarin gázzal töltött lövedékek százakat öltek meg. A felismerés jöhetett volna hamarabb, nem ez volt az első eset, hogy a rezsim az aljasok fegyverét is bevetette, nem is ez volt az utolsó. Amennyire felháborítóak voltak a tettek, akkora rendezési esélyt rejtettek. Az USA-vezérelt Nyugat beveti légi csapásmérő erejét, az Európából irányítottan tehetetlenkedő, de politikailag-morálisan beszámítható ellenzék végre egységbe kovácsolja a széthullott szíriai ellenállást és közös frontot alkotva a nyugati büntetőkkel, menesztik Aszadot. Hát ez nem történt meg. Ehelyett teljes testsúllyal közbelépett az az Oroszország, amely addig is rengeteg kedvezményt tett néhai hidegháborús szövetségesének, s most meg egyenesen megmentette a damaszkuszi rezsimet. A gáztámadásokért Moszkva a rebellis erőket okolta, a Nyugat a rezsiméit, a ráhatás megoszlott és félrecsúszott minden. Oroszország látszólag megelőzte, hogy a Nyugat (főleg Amerika) lejárassa magát egy újabb, Irakban megtapasztalt impotens ottragadási helyzettel, Aszad lemondott fegyvereinek alkalmazásáról, belement gyárainak, depóinak a felszámolásába, a vegyi fegyverek és anyagok elszállításába. Mindenek fölött azonban: maradt. Mi több, cinikus „demokratikusan” újraválasztatta magát, s a vegyifegyver-leszerelés hajrájában, mintegy díjazva ezt a damaszkuszi engedékenységet, a régi-új diktátor némi nyugati legitimációt is kapott. Persze a kérdés maradt: valóban fennáll a bennragadás veszélye egy teljes mértékű bevonulás esetén? Nem tudni, nem próbálták ki, illetve nem tudni mit hoz majd egy újabb amerikai elnök, alsó-felsőház. Egy éve színre lépett az ISIS (ISIL, Daesh, IS), amely, kicsinek érezve Irakot, kihasználta, hogy már úgyis bent volt Szíriában, legyűrte egykori al-Kaidás kamerádjait és saját területszerző harcát vívja, mellékesen össze-összecsapva a reguláris Aszad erőkkel.

 

 

Földönfutók otthon, idegenben

Szír gyerekek egy menekülttáborban. Menekülők milliói otthon és külföldön

 

A konfliktus kirobbanása óta több, mint négymillió ember menekült el az országból, ezek többsége idős, nő, és gyermek. Az exodus fogalma újraértelmezhető, a menekülésnek nincs vége. Libanon (1,2 millió fölött), Jordánia (600 ezer fölött), Törökország (1,7 millió fölött) menekültektől fuldoklik. Közel nyolcmillió szíriai a saját országán belül menekül a frontvonalak, a hadurak, iszlamista bandák, rezsimpártiak elől, majd tizenkétmillió kényszerült elhagyni otthonát, s az a hatmillió gyermek, aki azonnali humanitárius segélyekre szorul, felét teszi ki az éhhalál, betegségek által veszélyeztetettek számának. Az ENSZ szinte belecsődölt a segítségnyújtásba, csak 2014 végén tudódott ki, hogy egész évben nem volt meg csak a segélyek felére a pénz, hogy minden ötödik szíriaiból négy nélkülöző, s az ország egynegyede éhében haldoklik. Csak a Lampedusa-katasztrófa után lobbant be a vita a Líbiából, s Észak-Afrikán keresztül Afrikából érkezők menekültáradatáról. Addigra már legalább három éve ömlöttek a menekültek Szíriából, s mire a súlyosan érintett Olaszország miniszterelnöke – Matteo Renzi – kifakad, hogy önként vállalt kvótarendszer ide, vagy oda, de tegyen már az EU valamit, mert az ország teli, s kínjában szétszórhatja menekültjeit, addig az Unió tagállamai még mindig azon vitáznak, hogy az érkező menekültek kérdése politikai, gazdasági, biztonsági vagy morális? A fonnyadó européerség eszmei-morális kornyadásának árnyékában szárba szökkennek a szögesdrót-kerítések és a magukra csukott határokat védő népnemzeti patrióták. Az iraki ISIS szíriai előretörése közben meggyőzte Amerikát és a régióban a kalifátus veszélye miatt laza koalícióba tömörült szomszédokat, hogy legalább azt érdemes kipróbálni, ami eddig még elég hatástalanul alkalmaztak Irakban: a sebészeti pontosságúnak mondott légi beavatkozásokat. Amibe korábban boldogan belement az iraki kormány, arra nem hajlandó Aszad: naná, majd amerikai gépek röpködnek fölöttük, s miközben mészárolják al-Bagdadi kalifa talpasait, a rezsimhű törzsekbe, a rezsim regulárisaiba, és a pártoló Hezbollah-erőkbe is belelőnek! Ahhoz, hogy Amerika jobbára csak Kobaniban, Hassakehben, Rakkában, Sinjar hegyén, Baijiben, Deir al-Zourban, Falludzsában, Hadithában, Kirkukban, Szamarra környékén bombázott, hozzá kell számítani a permanens orosz ellennyomást, valamint azt, hogy az Ukrajna miatt pengeélen táncoló NATO-orosz szituációt sem kellene Szíriából tovább élezni. Azt az amerikaiak szeretnék külön ügyként kezelni, és úgy élezgetni. Az Arab Liga és az ENSZ eddigi béketervei összeomlottak, a Genf II-es egyezkedések ugyancsak.

 

 

Talán a kurdok?

A frontot szemlélő harckocsizó katonák a kurdok lobogójával. Egy stabil erő

 

Továbbra is ködöt produkál mindenki (polgár)háborújában a támogatók keveredő versengése: Irán és Oroszország az alavita rezsimet segíti, Libanon síita Hezbollahja, iráni távirányítással szintén. A generikusan (de kiürülő értelemmel) szunni ellenzéknek nevezett széthulló konglomerátumot Törökország, Szaúd-Arábia, Katar támogatja a szomszédból, távolabbról Amerika, Anglia, és Franciaország. Egyelőre az ISIS inkább nyerésre, mint vesztésre áll: jobbára mindenki rá figyel, de harcolni kizárólag ellene nem tud, így az összekapaszkodott „tradicionális” ellenfelek között haladhat a saját gesztenye kikaparása.

A Nyugat által kedveltek között szerepel ugyanakkor az a jobbára egyedülálló erő, amely képes volt mind az Aszad rezsimmel, mind az al-Nuszrával, de ami fontosabb, még az ISIS-szel is felvenni a harcot: ezek a szíriai kurdok. Ahogy iraki águk, úgy az itteniek is nemrég hozták magukat olyan helyzetbe, hogy csak idő és esély kérdése és önállósulnak. Az iraki Kurdisztán kérdése jobban halad, a szíriaiak alig tudták kiküzdeni maguknak, hogy Észak-Szíriában, az ismét ISIS támadásnak kitett Kobanival, mint eszmei értékű központtal, végre Rojava-régióvá egyesüljön két enklávéjuk. Népi Védelmi Egységeik (YPG) elfoglalták Tal Abyadot, amely fontos határtelepülés Szíria és Törökörszág között, ráadásul az ISIS számára kiemelt, Rakkát ellátó logisztikai ugrópont. Körülöttük, sőt köztük is, közben ott a rezsim, a politikai iszlám, a terrorista iszlám, a szíriai ellenzék, rajtuk az egy cseppet sem baráti Törökország figyelme. Szóval ott van mindenki.

Mégis: egy olyan összképben, amely most egyfajta bénultságról szól az Aszad által tartott vidékeket illetően, korlátozott de folyamatos ISIS haladásokról hangoztatott, valójában csak keresett támogatandó ellenállókról, vajon nem lenne ildomos vállalni ezeknek a kurdoknak a maximális fegyverzeti, kiképzési felkarolását?



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!