„Miféle jogállam ez?”
2015. 03. 09. 12:20MARKÓ ATTILA november óta Magyarországon tartózkodik, december 3-án szavazta meg a román parlament alsóháza előzetes letartóztatásának engedélyezését. „Milyen jogállam az, – kérdezi –, ahol le akarnak tartóztatni valakit, aki nem látja az ügyészségi dossziét, majd utólag kiderül, hogy a dosszié maga tartalmazza az illető ártatlanságának bizonyítékait?” Az úgynevezett Bica-ügy gyanúsítottját Cseke Péter Tamás kérdezte a hazai igazságszolgáltatás működését jellemző eset részleteiről.
Nem volt jelen azon a december 3-ai képviselőházi ülésen, amelyen a kollégái megszavazták a képviselőház hozzájárulását az előzetes letartóztatásodhoz. Joga lett volna „védőbeszédet” tartani. Miért nem tette meg?
Az ominózus parlamenti ülésig nagyon sok minden történt, ezért hadd kezdjük a legelején. Kicsit hosszú lesz a felvezetés, de nagyon fontosnak tartom, hogy az emberek megértsék, hogy mi is történt valójában. Azt is meg kell magyaráznunk, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen ki vagy szolgáltatva egy rendszer kénye-kedvének. Ha okkal történne ez, bűnös emberekkel, akkor sem tudnám elfogadni a jogellenességet, visszaélést. De ha ok nélkül, ártatlanul teszik ezt egy jogállamban, akkor az ellen minden eszközzel és teljes erővel fel kell – és fel is fogok – lépni.
|
2014. november 20., csütörtök
14.00 - Ebéd után vagyunk a feleségemmel négyfalusi otthonunkban, készülök a másnapi sepsiszentgyörgyi fogadóórára. Hétfőn a Mikó-ügyben jogerős döntés születik, ideges mindenki, a kés áll a levegőben, feszültség a tetőfokán. De a román igazságszolgáltatásnak működnie kell – erőltetjük magunkra. - X. vagyok a DNA-tól, megkérem, hogy jöjjön be 17 órára a központi székházba. - Miért, mi a gond? - Meg kell hallgassuk egy ügyben. - Milyen ügyben? - Ezt nem mondhatom el. Szeretnénk, ha bejönne 17 órára. - Milyen minőségben? - Gyanúsított. - De milyen ügyben? - Ismétlem, nem mondhatom el. - Ne haragudjon, én nem vagyok Bukarestben, reggel fogadóórám van, nem lehetne máskor? - Nem. Tegyen egy kis erőfeszítést. Nem tudom, hogy egy ilyen telefonhívás után, három nappal a jogerős Mikó-döntés előtt ki az, aki talpon tud maradni... Nem is fogom elmesélni, milyen volt a következő 10 percünk otthon. 14.30 – Elindulunk Bukarest felé, az időjárási viszonyok miatt tudjuk, késni fogunk. Beérünk Bukarestbe, találkozunk az ügyvédem kollégáival (két fiatal ügyvéd, akik végig velem voltak azon az éjszakán), és elmondjuk, hogy halvány gőzünk sincs, miért hívtak be. 17.30 - Beérünk a DNA székházába. Telefonomat a feleségemnél hagyom odakint – így onnantól minden közvetlen kapcsolat megszűnik közöttünk. Még szerencse, hogy az ügyvédeknél van telefon, később ennek hasznát is vettük. 19.00 – A pletykák sokat nem segítenek, de hála a tévék élő közvetítéses igazságszolgáltatásának, melyről feleségem kintről tudósítja ügyvédeimet, megtudjuk, hogy talán Alina Bica-t is behozták. Mi közöm ehhez – gondolom én. És megint várunk. 21.00 – továbbra sem akar senki minket számba venni. Az ismét folyosói és médiapletykákból derül ki, hogy másokat is behoztak, tán mindannyian a kárpótlási bizottság tagjai. Ezerrel jár az agyam, szinte felrobban, de nem tudok rájönni, mi közöm ehhez. És megint várunk. 22.30 – továbbra sem akar senki minket számba venni... Az egyik ügyvéd valakin keresztül vizet és ropit hozat be, valahogy elvagyunk. Kiderül, valami kártérítési csalás, csúszópénz, miegymás miatt vitték-hozták-hívták be a kártérítési bizottság egykori tagjait. Még mindig nem tudom, mi közöm hozzá, én soha nem kértem és nem kaptam csúszópénzt. Közben az is kiderül, szintén „sajtópletyka”, hogy talán egy 2011. március 15-i ülésen hozott döntés miatt van ez a cirkusz. Halkan odasúgom az egyik ügyvédnek, hogy a dátum alapján ítélve minimális a valószínűsége, hogy én azon a bizottsági ülésen részt vettem volna. Megegyezünk, hogy a dosszié ismeretében majd nyilatkozunk, addig élünk a hallgatás jogával. 23.45 – hat óra várakozás után végre szólítanak. Szinte odamorgok: „mindjárt 17 óra, ugye...” Felkísérnek egy irodába, kamera néz szembe velünk. Beindítják, aztán az orrom alá teszik azt az iratot, amiben közlik velem, hogy gyanúsított vagyok, valamint az ellenem és a bizottság tagja ellen felhozott vádakat. Hivatali visszaélés egy felülértékelt kárpótlás miatt. Megkérdezik, akarunk-e nyilatkozni. Nem – mondjuk, szeretnénk látni a dosszié tartalmát. Ezt jegyzőkönyvbe veszik. Kis szünet.
November 21., péntek
00.10 Kamera indul ismét. Az orrom alá teszik azt az iratot, amiben az elmúlt tíz perc alatt gyanúsítottból vádlott lettem minden általam értelmezhető ok nélkül – ugyanazokkal a vádakkal. Újabb kérdés, újabb válasz: élünk a hallgatás jogával, nem nyilatkozunk, kérjük a dossziét. De most már azért óvatosan kimondjuk (sajnos, a kamera állt már), hogy azért nem kellene úgy nekiszaladni, hisz talán az is lehetséges, hogy ott se voltam az ülésen. Kutyát nem érdekli ez. 00.25 – utolsó jegyzőkönyv, adatfelvétel. Neve, születési dátuma stb. Büntetett előélet? Mondom, nincs. Más folyamatban levő per? Mondom, van – a Mikó-per. Milyen bűncselekmény? Mondom, hivatali visszaélés. „Látom, van dolga rendesen, Markó úr..." 03.00 - Hazaérünk, mindennek ellenére délelőtt Szentgyörgyön vagyunk, emberekkel beszélgetünk. Közben beszerzem a bizonyítékaim egy részét: a 2011. március 15-i ünnepségek közleményei, újságcikk és – pár nappal később – fotó bizonyítja, hogy aznap Brassó megyében több helyszínen beszédet mondtam, koszorúztam. Meg is nyugtat ez valamennyire, hisz nem lehet baj. Egyébként sincs semmi közöm ahhoz, hogy Bica kivel és mit kavart, nem is ismerem az ügy többi szereplőjét. Béke van, az igazságszolgáltatásnak működnie kell, mese nincs. Délután - Furcsa üzenetek jönnek: „most mi lesz?” „mi van itt?”. Barátainknál látunk aznap először tévét – bréking nyúz: Markó Attila ellen a DNA kéri az előzetes letartóztatás engedélyezését.
November 26., szerda
Megszületik a Mikó-döntés. Már nem hiszünk és nem bízunk a román igazságszolgáltatásban. De közben az ügyvédeim kikérik a Bica-dossziét, a válasz: 10 napig még nem adják ki, veszélyezteti a nyomozás menetét.
November 27., csütörtök
Megérkezik a képviselőházba az előzetes letartóztatásra vonatkozó kérelem. Úgy, hogy nem nyilatkoztam az ügyben soha és nem láttam a dossziét. Ekkor már nemcsak, hogy nem bízunk a román igazságszolgáltatásban, de idegesek is lettünk. Létezik ez? Kérhetik ezt így, anélkül, hogy nekem bármilyen információm lenne?
December 2., kedd A jogi bizottság kellő számú szavazat hiányában nem dönt, ám rá egy nappal a plénum vidáman megszavazza az én előzetes letartóztatásomat. Úgy, hogy közben én nem nyilatkoztam ebben az ügyben, a dossziét nem ismerem, és a jogi bizottságtól kértem is, hogy várjon meg a döntéssel. Ilyen körülmények között miképpen lehet védekezni? |
Tehát az ülés napján már Magyarországon tartózkodott?
A képviselőházi ülés a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának budapesti tanácskozása előtt két nappal volt. Mint említettem, a családommal budapesti kiruccanást terveztünk, a KMKF-üléssel összekötve. Ezért írásban kértem halasztást, hogy előkészíthessem a védelmemet. Ám miféle védelmet lehet előkészíteni úgy, hogy közben az ügyészek megtagadják a dossziéhoz való hozzáférésedet?
Miféle ügyészség és miféle igazságszolgáltatási rendszer az, amely úgy akar valakit letartóztatni, hogy az közben nem is nyilatkozik és a dossziéjához sem engedik hozzáférni? Sem akkor, sem most nem volt és nincs olyan szándékom, hogy ne térjek haza. Nem futok, és nem bujkálok semmi és senki elől. Egyszerűen azt várom, hogy a bizonyítékok tükrében ejtsenek minden vádat.
A beidézése ellenére nem jelent meg az előzetes letartóztatásáról szóló parlamenti döntés másnapján az ügyészségen. Miért nem?
Minek vessem alá magam? Egy jogtalan letartóztatási kérelem jogtalan jóváhagyásának? Rögtön a Mikó-ügyben hozott igazságtalan, megmagyarázhatatlan, parancsra született jogerős ítélet után? Egy jogállamban? Én világ életemben az emberi jogok tanulmányozója, védelmezője és harcosa voltam. Határozottan állítom, hogy a jogtalansággal, a visszaéléssel, a jogállam lábbal tiprásával szemben minden eszközzel küzdeni kell. Még akkor is, ha ez az eszköz nekem most ebben nyilvánul meg.
Említette, hogy az ügyészek megtagadták a dossziéhoz való hozzáférését. Mikor tekinthette meg a nyomozati anyagot? És mi volt benne?
December 9-én, tehát jóval az előzetes letartóztatásom jóváhagyása után kaptam meg végre a Bica-dosszié tizenvalahány kötetét (több mint tízezer oldalt). Addig kínkeservesen próbáltam archívumokból előkotorni (fotók, közlemények, sajtóhírek) annak a bizonyítékát, hogy én még csak nem is voltam ott a kárpótlási bizottságnak azon az ülésén, amelyek a bűnvádi eljárás tárgyát képezték ebben az ügyben. A nyomozati anyagot látva rádöbbentem, teljesen fölöslegesen kínlódtam ártatlanságom bebizonyításán, hisz a bizonyíték eleve benne van magában a dossziéban! Ott voltak ugyanis azok a jegyzőkönyvek és döntések, amelyeket nem írtam alá. Tehát az ügyészek eleve tudták az iratok tükrében, hogy nem voltam ott az ülésen. És a dosszié ismeretében azonnal – december 12-én – kérvényeztük a vádak azonnali ejtését és minden eljárás megszüntetését velem szemben. Ezt követően megszületett a Bica-ügy vádirata is, amelyben egy jogállami ügyész képes leírni azt, hogy én azzal járultam hozzá a bűncselekmény megvalósulásához, hogy nem voltam jelen az ülésen... Még mindig bíznom kellene? Milyen jogállam az, ahol egy ilyen sorozatos visszaélés ellenére a parlament kizárólag médianyomásra szavaz, mert meg se nézi, hogy az ellen, akit le akarnak tartóztatni, egyáltalán van-e az Európai Emberi Jogi Egyezményben rögzített alapos gyanú és kellő indok? Miféle jogállam az, amelyben az ügyészség leírja, hogy azért bűnös valaki, mert ott se volt? Miféle jogállam az, amelyben mindezek ellenére nem hajlandók lezárni az ügyemet?
Ha a gyanúsított a beidézésekor nem jelenik meg az ügyészégen, rendszerint elfogató parancsot adnak ki ellene. Nem merült fel önben, hogy „menekülése” sokan éppen bűnössége bizonyítékának tekintik majd?
Minden nap felmerül ez. De menekülés-e az, ha valaki saját ártatlanságának teljes bizonyosságával saját jogainak megvédését ily módon látja legeredményesebbnek? Menekülés-e az, ha védekezésem szabadsága érdekében meghoztam egy – általam sokkal rövidebbnek vélt időszakra – egy döntést? Nagyon kérek mindenkit: tegye mérlegre a dolgokat. Egyik serpenyőben a vázolt igazságtalanságok, visszaélések, emberi jogsérelmek, jogállami kisiklások – másikban az én átmeneti döntésem. Mi a tragikusabb? Melyik az elítélendő? Mi ellen kell fellépni? Mi a kivezető út? Vajon az, hogy hagyjuk ezt az állapotot továbbra is, és alávetjük magunkat minden jogtalanságnak? Vagy nem véletlenül inkább az, hogy visszaálljon a jogállami rend az országban, akár azon az áron is, hogy egy ilyen döntés által önként véget vetek a karrieremnek? Ha bűnös lennék, akkor nem lenne okom szembeszállni.
De én ártatlan vagyok, és ezt az ügyészek is tudják. Én inkább levetem magamról a politikusi kabátot és civilként veszem nyakamba ezt a háborút, mintsem fennmaradjon bármelyik ártatlan emberrel szemben is a visszaélés, jogtiprás lehetősége és esélye.
Mit tanácsolt az ügyvédje? Helyeselte, hogy ne jelenjen meg az ügyészségen?
Nem kértem ki a véleményét. Egy olyan súly alatt nem is lehet erre gondolni. A KMKF-en is azt mondtam: a Mikó-ügyben hozott jogerős ítélet önmagában embert próbáló: sem politikailag, sem jogilag nem lehet ezzel mit kezdeni. De ha erre ugyanabban a pillanatban rájön egy igazságtalan letartóztatási kérelem is, akkor ezt már emberileg sem lehet feldolgozni. Egyszerűen mindaddig kiabálni fogok, amíg valaki meg nem hallja, hogy Romániában mély jogállami és emberi jogi gondok vannak.
Számított-e akkor arra, hogy – bár kérte a letartóztatását – az ügyészség mégsem fogja keresni?
Nem. Abban a lelkiállapotban arra gondoltam, egy ilyen parancsuralmi rendszer, mely egyre jobban hasonlít a Securitate egykori világára, akár le is lövet egy csendes utcában. Amikor viszont megláttam a Bica-vádiratot, és azt, hogy kivettek abból a dossziéból, már rájöttem: ők is tudják, hogy elszúrtak valamit, de az ő szótárukban nem létezik a visszakozás szó, nem is beszélve arról a szóról, hogy „bocsánat”. Mivel azonban vélhetően az ügyészeket nagyon kínos helyzetbe hozta az a tény, hogy bebizonyosodott az igazam, ezért nem tehették már meg, hogy egy kalap alá vegyenek a többiekkel. Így jutottunk el oda, hogy az első beadványunk nyomán, amelyben bizonyítékokkal (beleértve saját bizonyítékaikat is!) alátámasztva kértük a vádak azonnali ejtését, az ügyészség a Bica-ügy vádiratában meghozta azt a természetes döntést, hogy abból a dossziéból kivesznek. Hadd hangsúlyozzam azonban itt is az ügyészség aljasságát, hisz a dossziéról való leválasztást az ügyészek még véletlenül sem azzal indokolták, hogy a távollétem bizonyításával felmerült az alapos gyanú teljes hiánya, hanem azzal, hogy mivel nem tudtak beidézni, ezért nem akarják, hogy megfosszanak a védelemhez való jogtól. Hú, ez aztán igazi figyelmesség, kegyesség, gesztus! Ez az érvelés azért sem helyes, mert bárkit lehet ügyvédjén keresztül törvényesen idézni. A leválasztott dossziénak új száma és új tartalma van, ezáltal a parlamenti döntés érvényét vesztette. Jelen pillanatban tehát ellenem sem elfogató parancs, sem letartóztatást jóváhagyó parlamenti döntés nincs. Van viszont egy zsarolási eszközként használható üres dosszié.
Mit tartalmaz ez az új dosszié? Ebben mivel gyanúsítják?
Egyszerűen átemelték a Bica-dossziéban lévő, eredeti vádat az új dossziémba: hivatali visszaélés. Természetesen semmilyen cselekmény vagy mulasztás nincs a vád mögött, egyszerűen egy puszta vád van. Ráadásul, hadd tegyem hozzá, hogy amikor mi a médiában már kezdtük mondogatni, hogy ott sem voltam az ülésen, akkor az ügyészség is felfigyelt valamire, hisz december 3-án (a parlamenti szavazás napján) információkat kért a kormánytól arról, hogy 2011-ben milyen bizottsági üléspénzt vettem fel. Azt tervezték, hogy ezt nem lehet csak így megúszni, és arra számítottak, hogy én ugyan nem voltam ott, ezt már nem tudják erőltetni, de csak gazember vagyok, mert felvettem abban a hónapban a bizottsági üléspénzt (ami havonta, az ülések számától függetlenül a fizetés 1%-a, azaz akkor 41 lej volt). Ám mivel a kormány félreérthető választ küldött, az ügyészek elmulasztották megvizsgálni, hogy én nem a kártérítési, hanem az egyházi bizottság március havi ülésére kaptam üléspénzt, mely 24-én volt, és dokumentumok bizonyítják, hogy ott is voltam. Minden oldalról tisztázódott azóta ez az ügy. A vád azonban ott van, változatlanul.
Ártatlansága bizonyítékainak birtokában kérte a vádak ejtését. Van valami fejlemény eben az ügyben?
Decemberben, az iratokhoz való hozzáférés után kértük először, hogy ejtsenek minden vádat. Olyan erős undort és dühöt éreztem, hogy abban a pillanatban be akartam perelni mindenkit, aki a bizonyítékok ellenére is kérte a letartóztatásom: DNA-ügyészeket, legfőbb ügyészt, igazságügyminisztert, a teljes parlamentet. Aztán rájöttem, hiába jelentem fel azokat, akiken maga a döntés is múlik... Ráadásul a leválasztott dosszié tartalma is érdekes, hisz a leválasztás után néhány nappal ügyvédeim átlapozták, és kiderült, hogy – mint említettem – szinte üres. Azaz benne van a Bica-ügyből átemelt vád, de nincs cselekményi leírás, benne vannak a mi beadványaink és az arra adott válaszok, és a Bica-ügyben elrendelt vagyonzárlat. Kérdeztük, hogy cselekmény hiányában mi van a vagyonzárlattal? Az volt a válasz, hogy soha nem foganatosították, miközben december 2-án már a telekkönyvbe bejegyezték a lefoglalást. Januárban ismét kértük, most már nyomatékosabban a vádak ejtését, erre megkaptuk a dosszié másolatát, amelyből egyszerűen eltűnt a vagyont zároló rendelet. És ekkor újra azt a választ kaptuk, hogy még vizsgálódnak.
A komplex Bica-ügyet néhány hét alatt összerakták, meglett a vádirat és elindult a bíróság útján, ezzel szemben az én üres dossziémban, amelyben egy cselekmény nélküli vád van, és ott van az összes ártatlanságot bizonyító dokumentum, három hónapja „vizsgálódnak”. Ezt hogyan lehetne jellemezni? Nemsokára egyébként ismét kérni fogom, hogy zárják le ezt az ügyet, hátha időközben „kivizsgálódtak”, de megfeledkeztek róla...
Nemrégiben kérvényezte a házbizottságnál, hogy tekinthesse meg azt az ügyészségi jelentést, amelynek alapján a jogi bizottság javaslatára a képviselőház az előzetes letartóztatása jóváhagyásáról döntött. Ezek szerint a mai napig nem tudja, mi alapján kérték a letartóztatását?
A parlamenthez az igazságügyminiszter letartóztatási kérelme és a dosszié néhány irata megy csupán. Az ügyészég azokat a bizonyítékokat csatolja, amely szerintük indokolja ezt az intézkedést. Mivel én azóta már nyilván megismertem a dosszié teljes tartalmát, így értelemszerűen minden olyan iratot láttam, amely a parlamenthez került. A célom nem az volt, hogy ezt a parlamenti dossziét lemásoljam magamnak, hisz azok az iratok már mind megvannak. A cél az, hogy kiderítsem: mivel indokolta az ügyészség ennek az intézkedésnek a foganatosítását. És ahogy ezt már elmondtam, igencsak alapos a gyanúm, hogy a DNA nem küldte át a parlamentnek azokat a jegyzőkönyveket, amelyekről hiányzik az aláírásom, tehát eltitkolta a parlament elől azokat a bizonyítékokat, amelyek az előzetes letartóztatást az én esetemben teljesen indokolatlanná tették volna. A sorban már hányadik törvénytelenség, ügyészi visszaélés ez?
A jogi bizottság RMDSZ-es tagjainak látniuk kellett ezt a jelentést. Beszélt-e velük erről?
Beszéltünk. És meg kellett állapítanunk, hogy egész egyszerűen „olyan a hangulat”, hogy a parlament mindent megszavaz, vakon és süketen. És ezért nem meglepő számomra az államelnök kijelentése a Vosganian-szavazás után, amikor azt mondta: csalódott a parlamentben, mert nem szavazott úgy, ahogy „kellett volna”. Miért nem volt akkor csalódott, amikor a parlament bizonyítékok hiányában, pontosabban ellenkező bizonyítékok ismeretében viszont megszavaz egy előzetes letartóztatást? Ez a kijelentés is ugyanazt a célt szolgálja, hogy a parlament lehetőleg ne vizsgáljon meg semmit, hanem vakon kövesse a DNA – vagy ki tudja, kik – kéréseit.
A parlamentben jelenleg „nem találják” ezt a jelentést. Ezt hogy kommentálja?
Lassan egyértelmű számomra, hogy minden kísérletem, amely nem is annyira igazam bizonyítását célozza, hisz az már megtörtént, hanem igazamnak a közvélemény előtti feltárására, a rendszer hibáinak felmutatására, a jogtalanságok és visszaélések jelzésére irányul, azzal szemben a rendszer néhol meglepő, néhol vehemens, de minden esetben önmagát védelmező módon válaszol. Egyik rendszerválasz az, hogy a médiában kizárólag arról beszélgetnek, hogy én, a „szökevény”, miért nem vagyok otthon, és amikor tiszta és érthető közleményben elmondom a visszaéléseket és a jogállamiság lábbal tiprását, akkor ez hirtelen már nem érdekes, meglepő módon a teljes – szintén irányított – román média elhallgat. A másik típusú rendszerválasz az, hogy egyszerű dolgok is zavarba hozzák és ezért azt kiforgatja – ilyen ez a parlamenti dosszié-történet. Itt egyik elem az, hogy zavarba jönnek és egymásra mutogatnak: itt a piros, hol a piros, kinél is van ez a dosszié.
Én fogadni merek bármiben most, hogy ha ez a dosszié nincs már a jogi bizottságnál, akkor azt a levelem megérkezése után percekkel futár vitte vissza a DNA-hoz, csakhogy ne láthassam azt, amit fel szeretnék tárni. Ez a dosszié egyszerűen el kell, el kellett tűnjön... És a kiforgatás és figyelemelterelés az, hogy a jogi bizottság alelnöke meg arról kezd magánvéleményt megfogalmazni, hogy én jól vagy rosszul tettem, hogy a védekezésemnek ezt a módját választottam, és egyébként is én Romániában követtem el egy bűncselekményt, tehát tessék szépen... stb. A harmadik rendszerválasz az, hogy függőben tartunk egy dossziét, hogy sakkban tartsanak, hátha befogom a számat, hogy „a kezünkben vagy, majd csak elkapunk mi valamivel”. Josef K. életre kelt...
Előfordulhat a 21. századi Romániában, hogy bizonyítékok nélkül le akarjanak tartóztatni valakit?
Én úgy érzem, hogy igen. Ezért is mondtam azt, hogy tegyük mérlegre a dolgokat, egyfelől az én döntésem, másfelől a leírt állapot. És tényleg: döntsük el, hogy mi a kérdés! Az én választásomat kell kifogásolni, vagy minden eszközzel szembeszállni az igazságtalansággal? Nagyon fontos hangsúlyozni: nem a korrupcióellenes küzdelmet szidom. Mindenki, aki törvényt sértett, visszaélt, lopott, annak felelnie kell. Ebből a szempontból nincs semmilyen kritikám. De én azt látom, hogy dossziékat szelektíven veszik elő, divat lett a bilincszörgés, állig felfegyverzett maszkosok. Valahol egy láthatatlan hátsó erő irányít mindent. Mediatizált leszámolás van, mindenkit nyilvánosan felakasztanak még mielőtt egyáltalán a nyomozati szakasz befejeződött volna – velem is ez történt. Engem az ügyészség rendeletben felszólít, hogy ne hozzak nyilvánosságra iratokat a dossziéból, miközben ők maguk naponta adnak ki a médiának dokumentumokat, lehallgatott telefonbeszélgetéseket, vádiratokat. Azt is kiadják a médiának, hogy mikor és kit visznek be vagy hoznak ki és miért. Én magam tapasztaltam, hogy a média már rég vitatta a Bica-ügyet november 20-án este, miközben én órák óta a DNA várótermében ülve, csak találgattam, hogy miért hívtak be. Épp emiatt az egyszerű emberek is jogos félelemben élnek, vajon mikor és miért viszik be őket is. Nem is beszélve a közintézményekről, ahol lassan nem vállal senki felelősséget egy döntésért, egy aláírásért. Amiket korábban is elmondtam, nem azért mondtam, hogy sajnáltassam magam, hanem azt akarom, hogy minél többen meghallják, megértsék ezeket a súlyos problémákat, és mindenki a maga módján tegyen róla, hogy a szent korrupcióellenes harc ne alakuljon át politikai leszámolássá, és ne legyen lehetőség ilyen és ehhez hasonló rendkívül súlyos jogsértésekre, visszaélésekre.
Ha az ügyészség végre ejti a vádakat, tervez-e valamiféle kárpótlást kérni, elégtételt venni a román a államon a történtekért?
Még mindig fontolgatom, hogy bepereljem a DNA ügyészeit. És velük együtt a főügyészüket, a legfőbb ügyészt, az igazságügyminisztert és a képviselőházat testületileg. Ha egy letartóztatási kérelem megfogalmazásának pillanatában ezek sorban mind tudták (a képviselőház talán nem, mert eltitkolták előle), hogy ártatlan vagyok, mindannyian látták azokat a dossziéban levő bizonyítékokat, amelyeket én csak utólag, akkor bárki lenne a helyemben, ezt nem hagyná annyiban. Nem beszélve arról, hogy az ügyészek azóta is sorozatosan packáznak velem. Sajnos azonban a törvények nem egyértelműek, ügyészi felelősségre vonás csak a Legfőbb Bírói Tanács (CSM) keretei között lehetséges, és abból én nem kérek. Sajnos nem hiszek abban a CSM-ben, amely 2012. szeptember 1-jén, az Igazság Napján és az RMDSZ 25 éves évfordulóján elhangzottakat a bírói függetlenséggel szembeni támadásnak minősíti, miközben nem hajlandó észre sem venni az ügyészi, bírói túlkapásokat. A másik oldala az éremnek meg az, hogy emberileg annyira tönkretettek, és annyira elfáradtam már, hogy ennyi mocsok után talán az is elegendő lenne, ha egyszerűen békén hagynának, és helyreállna a jogállamiság.
Mi történne, ha mondjuk holnap visszatérne Romániába?
Az üres 700-as dosszié, mint mondtam, azért létezik, hogy az ügyészek jelezzék: „nem úszod meg ezt ilyen könnyen, a markunkban vagy, valamivel úgyis elkapunk”. Hát jelzem ismét: a restitúciós és kárpótlási folyamat számomra egy szakmai cél volt és maradt, nem követtem el semmilyen bűncselekményt, nem kértem és nem kaptam soha semmit, és mindig csak arra figyeltem, hogy a kárpótoltak listájáról ne felejtsék le „véletlenül” a magyar embereket. A Bica-ügy kapcsán meg mélységesen elítélem mindazokat, akik a kommunista rendszer által meghurcoltak jogos kárpótlását magáncélokra használták. Ezért én ebből a megközelítésből nem értem, hogy miért akarnak „a markukban tartani”. Nagyon nehéz megérteniük, de kénytelenek lesznek: van olyan bizottsági tag is, aki nem saját meggazdagodása céljából vállalta ezt a munkát. Az üres dosszié léte azonban az ő felsőbbrendű erejük és törvények felettiségének bizonyítéka, egy kitűnő eszköz arra, hogy ha „megharagítom őket”, akkor bármikor bármilyen intézkedést foganatosítsanak, pusztán azért, mert nem hajlandók elfogadni, hogy tévedtek, és ezt minden eszközzel és teljes hangerővel el is mondom. És mivel én már a Mikó-üggyel, de ezzel is végérvényesen meggyőződtem, hogy Románia nem jogállam, legalábbis igen éles kisiklásai vannak, és semmi esélyem az igazam normális úton történő érvényesítésére, ezért nem vagyok hajlandó egeret játszani. Ezért egyértelmű, hogy ez a kérdés nem is létezne, ha az ügyészség tudomásul vette volna bizonyítékokat, első beadványunkra ejtette volna a vádat, és természetes módon, de nélkülem folytatta volna a Bica-ügyet.
Jó ideje nem vesz rész a parlamenti munkában. Nem tart attól a vádtól, hogy Markó Attila „cserbenhagyta a háromszéki választóit”?
Sajnos az ilyen típusú kommentárok mindig is létezni fognak, és nem is tudom elkerülni. Az embereknek joguk van megítélni a magatartásom. Ezek csak azt jelzik, hogy az így gondolkodók másképp látják azt a bizonyos mérleget, amit már többször említettem. Számukra az a fő kérdés, hogy én mit teszek, nem pedig az, hogy mi ennek az oka, mi a tényleges és súlyos probléma, és milyen módon kellene ezt a hullámot megállítani. Hangsúlyoznom kell, hogy a parlamenti tevékenység nem szorítkozik a teremben való jelenlétre. Törvénykezdeményezési jogom, kérdésfeltevési jogom, módosító javaslatok letételének joga változatlanul létezik és élek is ezekkel. Ugyanakkor minden színtéren próbálom a Mikó-ügyet előbbre vinni, például épp ezért találkoztam nemrég Hámos Lászlóval, az Amerikai Emberi Jogi Alapítvány (HHRF) elnökével. Ugyanez a helyzet a sepsiszentgyörgyiekhez fűződő viszonyommal is. A képviselői iroda tevékenysége nem állt le, az általunk elindított Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat kinőtte magát és elismerésre tett szert, jelentések és hírlevelek készülnek. Ez nem személyes sikerem, de egy olyan csapaté, amely velem együtt indította el ezt. Ami engem illet, változatlanul azon vagyok, hogy a magam módján minél közelebb maradjak a sepsiszentgyörgyiekhez.
Minden nap azzal ébredek, hogy hátha ez az utolsó igazságtalan nap az életemben, és helyreáll a rend, visszatér minden a normális kerékvágásba. Remélem, hogy nem kell újra elmondanom, hogy ez már nem pusztán jogi kérdés, hanem legalább annyira egy emberi erőpróba is.
|
Amire Markó Attila nem kívánt válaszolni A képviselőtől szerettük volna megtudni azt is, hogy miként telnek a mindennapjai Budapesten, miből él meg, dolgozik-e Magyarországon. Rákérdeztünk arra is, hogy a magyar állam által befogadott politikai menekültnek tekinti-e magát. Ezekre a kérdésekre Markó Attila nem kívánt válaszolni. „Ezek a kérdések nem relevánsak, nem is léteznének, ha nem lett volna a Mikó-döntés, ha nem lettek volna az ügyészi visszaélések, ha jogállam lenne és teljesen normális módon ejtették volna a vádakat. Nagyon szeretném, ha visszanyerném bizalmamat az igazságszolgáltatásban” – mondta a képviselő. |
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
