Hong Kong – lázadásra hangolva

2014. 10. 29. 14:17

Választási reformokat követelve tüntettek az utóbbi hetekben tízezrek a Kínához tartozó városállamban, Hong Kongban. A megmozdulások előzményeit, okait, lehetséges következményeit vázolja fel Ady András elemzése.

 

Amikor 1989-ben a Tienanmen-téri tüntetők tömegét tankokkal és élestöltényekkel ellátott sorkatonasággal verték szét, a párt már rájött, hogy hibázott, hisz a pekingi tüntetéseket hagyta szétsugározni, azok hét hét múlva az egész országra kiterjedtek, s a megtorláshullám kegyetlen lett: a téren meghaltak után azok a százak és ezrek következtek, akik az események utórezgéseiben tűntek el. Hong Kong ekkor elborzad, nem csoda, nyolc év múlva visszakerülnek Kínához. Mondhattak már nekik bármit a Kínán belüli speciális státusról, a kiemelt enkláve még legalább 50 évig „garantált” szabadságjogairól, a pénzügyi-kereskedelmi birodalommá vált városállam védettségéről a pekingi kormányzat túlkapásaival szemben, az eredmény a szkepszis lett.
 

Fotók: South China Morning Post

 

A tank-mantől az umbrella-manig

Kína tanult a Tienanmen-leckéből: az 1997-ben brit fennhatóság alól visszakapott Hong Kongban, nyugatos demokrácia- és ellenálláscsírák kifejlődését megelőző politikai rendszert kell kiépíteni, amely bársonnyal bélelt tenyérrel, de vasmarokkal tartja a régiót. Peking nem felejtett: a fiatalok és diákok mozgalma, a kis pártfunkcionáriusok csatlakozása, akik egy elnyomó parancsrendszer enyhülésének reményét látták a tüntetésekben, belpolitikai bénultságot, majd megtorlást eredményezett. Hong Kong is tanult: igyekszik úgy alakítani sorsát, hogy a pekingi szimbólum (fehéringes civil «tank-man» áll az oszlopban közeledő páncélosok előtt) nehogy vonatkozzon rá is. Nem csoda, ha a hongkongi tüntetéssorozatok és az 1989-ben a Mennyei béke terén végbementek között sok elemző lát hasonlóságokat, a fő elem az ismétlődés félelme. Mindkét tiltakozáshullám politikai-emberjogi, emberi-gyúanyagát a fiatalság, a diákság képezte, és mindkettőben közös a tüntetők krédójával spontánul szolidarizáló „civilek” masszív csatlakozása. Az időhúzó kitartás elméletileg a tüntetők javára válhat, hisz a józan számítás szerint a követelő oldal erélye, amellyel védi kivívandó, megőrzendő jogait, meg kellene törje a rezsim ellenállását. Ám 1989 Pekingjén jól látszott, hogy amíg a kezdetben nehezen mozduló párt lehetővé tette a tüntetők maradását, addig a későbbiekben a saját döntésképtelenségétől és a tüntetők „pimaszságától” felhergelten, megvadultan véres bosszút állt. Ami a hongkongi tüntetőket illeti, akiknek szintén van ikonikus leképzettségük (az esernyős civil «umbrella-man»), már megkóstolták a könnygázzal támadásba lendülő rendfenntartók hatékonyságát, igaz, ez csak növelte a felháborodottak tömegeit, s a rendőrség visszafogott lett.

 

Mit és hol akar Kína?

A Kínai Kommunista Pártnak és főtitkárának lehet egy türelemküszöbe, amely a Tienanmen-effektus hatására mára tán magasabb. De mi történik, ha ezt meghaladják? A kínai egypártnak jóval több vesztenivalója van, mint 25 évvel ezelőtt, az a Kína nem a mai Kína. A mostaninak időre van szüksége, hogy konszolidálni tudja globális szerepét, amelyet legjobban az jellemez, hogy megelőzte a rivális és gazdasági csodáiról híres Japánt, és egyre komolyabb trónkövetelő Amerikával szemben. Kína nem régióuralásból akar globálissá válni, hisz a globális-döntőfaktor státus regionális hegemóniát is jelent, a fordítottja azonban nem garantált. Ehhez szükséges: a belföld csendje; a fegyverkezés; az egyre inkább metropolisz-közelivé tett vidéki lakosság (demográfiai kételyekkel fertőzött gyorstalpaló modernizálás); a legális kétgyermek-vállalás; őrző-védése, de akár eltaposása egy renitens Észak-Koreának, és így beleszólási jog szerzés a déli rész, ergo az amerikai Csendes-óceáni biztonságpolitikába. Továbbá a japán gazdasággal szembeni előny növelése és Tokió sakkban tartása, a régió japán ellenszenvének fenntartása, annak második világháborús agresszori szerepe miatt. Durva beavatkozással Kína mindezt kockáztatná, magára vonva azt a globális figyelmet, amely most Európából, Amerikából, Oroszországból és a Közel-Keletből áll. Az EU most Európában is alig számít, a kínai piac előretörésére nem figyel. Amerika akarja a Csendes-óceáni átirányulást, de a régi közel-keleti és orosz ügyei nem engedik. A Közel-Kelet jobbára az olajért érdekes a kínaiaknak is, de ez például az ide-oda fluktuálóan szankciózott Irán miatt viszonylagos. Mások pedig veszélyesek. Moszkva most a NATO-n keresztül USA-elfoglalt, csakis gáz- és olajbiznisz partnerként, meg a FÁK államok miatt érdekes, addig, amíg nem válik ukránosan kellemetlenné, és amíg területein létre lehet hozni a saját kis (majd nagy) gazdasági gócpontját, kínai embereket lehet oda küldeni dolgozni, élni. Afrikában az angol, francia és az USA-érdekeket átlépve, már padlógázas a gazdasági kapcsolatkialakítás, a kínai nyersanyag-lelőhely vásárlás. Az USA „hátsó udvarával” miért ne virágozzon a kereskedem, mikor ez is csak egy baráti piac?

 


 

Tinibe botlottak

Pekingnek nem éri meg, hogy erőből válaszoljon a hongkongi akaratnak: módosítsa alkotmányát és váltsa be ígéretét, miszerint 2017-ben a városállam szabadon választhat kormányzót, álljon le a perverzióval, miszerint a választás szabad, de a választhatók adottak és minden csak Pekinget jelent. Mellesleg a közvetlen választást már 2007-re megígérték Hong Kongnak. A „Foglald el a központot!” – mozgalomnak, vagy a tizenéves Joshua Wong tiltakozó mozgalmának, a Scholarism-nak célja a keménykedő kormányzó menesztése, de ez tán csak vágy, Leung Csun-jing „munkája” a vitatott választások előkészítése, és ebben Peking védi. A tiniforradalmár Joshuát letartóztatták, majd megrémültek, hogy az ifjú mozgalmárból mártírt csinálnak, ezért hamar szabadon engedték. Ilyen megrémülés is csak Hong Kongban lehetséges, nem Kínában. Ahogy az is csak Hong Kongra jellemző, hogy a tüntetők nem akarták zavarni a munkába vagy iskolába menőket, inkább visszahúzódtak a központba és ritkították soraikat, továbbra is tárgyalási hajlandóság jellemzi őket. A Népköztársaság tárgyalásokat szorgalmaz, remélve, hogy a tüntetőknek elpárolog a harci kedve, lendülete és marad a status quo. Erre van remény, hisz hallani a létszámcsökkenésre és a fesztiváljellegre valló utalásokat, a tüntetők nem váltották be az állami intézmények elfoglalására tett ígéreteket, de leültek a kormányzattal tárgyalni, igaz a tárgyalások hullámzottak az agresszív Kína-párti csoportok miatt. A kínai-hongkongi alvilág, a triádok is kellemetlenkedtek, fenyegetve érezték bizniszük nyugalmát. Peking időre játszik, de vállalni tudja a veszélyt, hogy felerősödik az északnyugati Hszincsiang-Ujgur tartomány, a tibetiek szakadár tevékenysége, tán az iszlám képviseletek is aktívabbak, sérül a párt körüli egység paradigmája, sikeres tüntetésekre nem csak a „szateliteken” kerülhet sor? Fogcsikorgó türelem ez azért, hogy ne kelljen birokra a „tigrissel”, amely milliókat dolgoztat a Hong Kongtól északra fekvő, szomszédos Guangdong provinciában, a várossal, ahová most is rengeteg szegény kínai áramlik, ahol több mint hatezer ember él egy négyzetkilométeren, amelynek ezernyi felhőkarcolója a világ egyik legnagyobb kikötőjére néz, „mellesleg” saját pénzvilágával a nagy kínai mechanizmus szervomotorja. Peking problémája az, hogy a politikai Hong Kong középrétege inkább hozzászokott a civil ellenállás hatalmához (a Spiegel szerint az itteni tinik politikailag képzettek és fegyelmezettek), mint a politikai kontinensé: 2003-ban, a központi kormány épp a gyülekezési jogot akarta megnyirbálni, de az akkori megmozdulás hatására a törvényt lenyelték. 2012-ben a Scholarism-mozgalom miatt egy újabb kontinentális törekvést „tüntettek” el: az iskolákban akartak kőkemény pártpatriotizmust tanítani. Szcenáriumok állnak versenyben, akár a mostani, akár egy jövőbeli tüntetéssorról legyen szó: a sikeré és a kicsikart jogoké; a fájó kompromisszumé, de a folyatásé; a tüntetések kifulladásáé, és a hatalommaradásé; a hergelhető pro-kínaiaké és kormányzati „megoldásé”; a fellángolásé hatalmi túlkapással, kínai öngóllal; Leung Csun-jing hatalmának „elolvadásáé” olyan női menedzser-politikusok fellépésével, mint Anson Chan vagy Christine Loh...

 

 

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!