Emlékezés a Látnokra – 100 éve született Willy Brandt

„Manapság csak akkor lehetünk jó realisták, ha hiszünk a csodákban” – fogalmazott a 20. század egyik legnépszerűbb európai szociáldemokratája, Willy Brandt (1913-1992). Nyugat-Berlin hajdani főpolgármestere 1969-től irányította a bonni kormányt. Az NSZK egykori kancellárjára decemberben születése centenáriumán emlékeztek. Mogyorósi Géza (Berlin) írása.

Szerte Európában hallani panaszos hangokat, hogy a nagypolitikából hiányoznak a karizmatikus egyéniségek. Nincs ez másként az 1990 őszén újraegyesült Németországban sem. Milliók gondolnak nosztalgiával Willy Brandt alig négy és fél évnyi kancellárságára.
A Herbert Ernst Karl Frahmként 1913. december 18-án, Lübeckben világra jött szerelemgyerek már kamasz fejjel bekapcsolódott a szocialista ifjúsági mozgalomba, s 20 évesen vette fel a Brandt nevet. Évtizedekkel később, bonni politikus korában Konyakos Willy-nek is becézték, míg a berlini fal leomlása óta gyakorta Látnoknak hívják tisztelői.
Észak-német szülővárosában 1932-ben érettségizett: a barna pestis terjedésekor Dánián keresztül Norvégiába menekült. Skandináviában sem lett hűtlen a munkásmozgalomhoz: történészi tanulmányokat folytatott, s újságíróként felvilágosító propagandát folytatott a náci rezsimről, segítette a belső német ellenállást. 1936-ban titokban Berlinben járt, majd 1937-ben észak-európai újságok tudósítójaként kóstolót kapott a spanyolországi (polgár)háború poklából is Katalóniában.
A nyíltan antifasiszta Brandtot 1938-ban fosztotta meg német állampolgárságától a náci birodalmi kormány. Miután 1940-ben a Wehrmacht fegyveresek rátámadtak Norvégiára, Brandt – anélkül, hogy valódi személyazonosságát leleplezték volna – rövid időre német fogságba esett, majd Svédországba tette át a székhelyét. 1941-ben megnősült. Carlota Thorkildsen csupán egy „skandináv intermezzo” volt a jóképű, több nyelven beszélő és „nagy dumás” – akkor már norvég állampolgárságú – férfi életében, aki bátor politikájához a csinos nőkön kívül töménytelen mennyiségű cigarettából és sok pohárka töményből merítette az erőt.

Egy autóban a „berlinivel” Willy Brandt 1945-ben tért haza az emigrációból, mint a nürnbergi perről tudósító hírlapíró. Amíg 35 évesen, 1948-ban vissza nem kapta német okmányait, a berlini norvég katonai misszió sajtóattaséjaként kamatoztatta újságírói tapasztalatait. Később a Berliner Stadtblatt főszerkesztőjeként érkezett el sajtós pályafutása csúcsára, s tiszta múltja révén aranyat ért a Német Szociáldemokrata Párt számára. Öt esztendővel a háború után került be az SPD színeiben a nyugat-berlini képviselőházba, melynek elnöki posztját 1957-ben cserélte fel az amerikai-brit-francia zóna kormányzó főpolgármesteri tisztére. Azt, hogy Brandt gyorsan jutott magasra pártja hierarchiájában, jelzi, hogy 1960 nyarán a szocdemek már kancellárjelöltjükké emelték a jellegzetes szaggatottsággal beszélő, de rétori erényekkel felvértezett politikust. Annak, hogy 1961-ben nem lett az NSZK kancellárja, számos oka volt. Elég arra emlékeztetni, hogy Brandt polgármestersége alatt építette meg az NDK szovjet támogatással a berlini falat.
Az 1961 őszi szövetségi választáson, noha a CDU-CSU 5 százalékot veszített és az SPD 4,5 százalékot nyert, a mérleg nyelvét jelentő FDP a keresztény pártokhoz maradt hű. Az alig 48 éves Brandt komolyan konfrontálódott a 85(!) esztendős Konrad Adenauer-rel, aki 1963-ig még kancellár maradt. Willy Brandt úgy lépett ki a nemzetközi porondra, hogy ki sem kellett tennie a lábát Nyugat-Berlinből. A szigetváros vendége 1963 nyarán nem kisebb személyiség volt, mint John F. Kennedy. Popsztároknak járó lelkesedéssel fogadták a nyugat-berliniek a különleges státuszú metropolis biztonságát garantáló, 46 éves amerikai elnököt. A nyitott limuzinban Kennedy és Adenauer között Brandt, a házigazda állt. Egyértelmű volt, hogy az öreg bonni kancellár ideje lejárt: a két snájdig, „ifjú” politikus már megjelenésében is új stílust ígért. Összeszorul az ember torka, ha nézi a híradók korabeli tudósításait. Öt hónappal németországi látogatása után Dallasban, szintén állami kabrióval furikázott az integető tömegben Kennedy, amikor merényletet követtek el ellene… Szállóigévé lett a fiatal elnök „Ich bin ein Berliner” – „berlini vagyok” kijelentése, mely az amerikai nép szolidaritását fejezte ki a kettészelt világvárossal.

Az újrakezdés évei A főpolgármester kilencévi munka után költözött a „befalazott” Nyugat-Berlinből a provinciális Bonnba. Valamit valamiért. Az 1964-ben az SPD elnökévé választott Brandt az Adenauert követő (szintén kereszténydemokrata, ex-gazdasági miniszter) Ludwig Erhard kabinetjének összeroppanása nyomán jutott először főszerephez. Ha egykor antifasiszta hazafiatlansága miatt bírálták ellenfelei, 1966 végén túlzott kompromisszumkészségét kritizálták elvtársai. A szocdemek első embere ugyanis alkancellárként, külügyminiszterként másodhegedűs lett egy hajdani náci párttag mellett.
Az NSZK történetének addigi egyetlen nagykoalícióját az NSDAP-ból a CDU-ba „átigazolt”, Kurt Georg Kiesinger irányította kancellárként közel három évig. A CDU/CSU–SPD frigy sokkjáról árulkodik, hogy 24 órával a végleges nagykoalíciós döntés előtt a világhírű német író, Günter Grass levelet küldött a szocdemek vezérének. A baloldali érzelmű irodalmár „Ihre Vorstellung vom anderen Deutschland…” kezdetű, aggódó soraiból magyarul elegendő pár gondolatot idézni: „Az Ön másmilyen Németországról alkotott elképzelése bénító rezignációnak ad majd teret, s az SPD nagy és tragikus története évtizedekre bizonytalanságba torkollik. (…) Országunk ifjúsága balra és jobbra fog menekülni, mihelyt ez a rossz házasság megköttetik.”
Brandt válaszában egy új korszakot vázolt fel, midőn azt írta az SPD-tag Grass-nak:

„Senki sem törhet pálcát felettünk, amíg nem kaptunk esélyt arra, hogy bebizonyítsuk, mire vagyunk képesek. Számunkra ez az újrakezdést jelenti. A német történelem ezen fejezetét új elemekkel fogjuk gazdagítani.”

A bonni kereszténydemokrata–szociáldemokrata koalíció korszakára olyan események estek, mint a 91 éves ex-kancellár, Konrad Adenauer halála 1967 tavaszán, s a ’68-as diákmegmozdulásokat megelőző jugoszláv-nyugatnémet diplomáciai közeledés. Az 1969 őszi, hatodik Bundestag választások küszöbén Gustav Heinemann köztársasági elnöki beiktatása és a nyugatnémet Kommunista Párt (újra)megalakulása került az újságok címlapjára.
1969. szeptember 28-án a 39 millió szavazásra jogosult nyugatnémet választópolgár közül 86,7 százalék járult az urnákhoz. A két évtizede kormányzó uniós pártok a voksok 46,1 százalékát söpörték be. A szocdemek 42,7 százalékot kaptak, míg az FDP – zuhanó népszerűséggel – 5,8 százalékot koldult össze. Brandt kézfogása a liberális Walter Scheel-el történelminek bizonyult. „Konyakos Willy” révbe ért: 1969 őszén – kilenc évvel első kancellárjelöltsége után – a Közös Piac legnépesebb államának kormányfője lett, aki elődeihez képest nem csupán a francia-német, amerikai-német kapcsolatokat kezelte kiemelkedően, hanem a kelet-európai térségre is odafigyelt. Gyanakvás helyett praktikus szemlélettel…
Egon Bahr szocdem államtitkár 1970. januári moszkvai útja és Bonn varsói tapogatózása már előre vetítette a hidegháború „olvadását”. Brandt erfurti eszmecseréje 1970 tavaszán („y” nélküli druszájával) Willi Stoph keletnémet kormányfővel, hosszú idő óta az első NSZK–NDK csúcstalálkozó volt.
Kevésbé volt teátrális Stoph '70 májusi, kasseli találkozója Brandt-tal. De a nyugatnémet–keletnémet kapcsolatokban megkezdődött az „olvadás” és ugyanez volt jellemző Bonn és Moszkva, valamint az NSZK és Lengyelország kapcsolatára. A nyugatnémet kancellár (pocsolyába) térdeplő fotója a varsói gettó emlékművénél bejárta a világsajtót: a naptár 1970. decembert mutatott. Egy évvel később a bonni kormányfő – emigrációja hajdani helyszínén – Oslóban Béke Nobel-díjat vehetett át. Az év krónikájához tartozott a Nyugat-Berlin státuszát rendező négyhatalmi egyezmény aláírása és Brandt krími tanácskozása Leonyid Brezsnyevvel. A hetedik nyugatnémet szövetségi választásokon Willy Brandt újfent kancellár lett, s pár héttel később sor került az NSZK és az NDK közötti alapszerződés aláírására.

Búcsú egy kém miatt Eseménydús volt 1973, Brandt utolsó „teljes” kancellári éve. Azon a nyáron volt Helsinkiben az európai biztonsági és együttműködési konferencia nyitánya, melyen Észak-Amerika (USA, Kanada) is randevúzhatott a Varsói Szerződéshez tartozó ellenfelekkel. Szeptemberben mindkét Németországot felvették az ENSZ-be. Jött a nemzetközi olajválság, melynek hatása átgyűrűzött az akkor még pénzügyminiszter, későbbi kancellár Helmut Schmidt kormányzásának első időszakára is. Brandt 1973 karácsonyán aláírta az NSZK és Csehszlovákia kapcsolatát rendező szerződést. Magyarországgal is gyümölcsözőbbé vált Nyugat-Németország viszonya, hála az éveken keresztül előkészített diplomáciai kapcsolatfelvételnek.

A Látnok nem folytathatta sokáig áldásos tevékenységét: miután fény derült arra, hogy egyik, két évtizeddel korábban az NDK-ból az NSZK-ba emigrált munkatársa keletnémet kém volt, Brandt 1974 májusában lemondott, utódja a ma is élő, 95 éves Schmidt lett.

S mivel kárpótolta magát „konyakos Willy”, egy lány és három fiú édesapja? 1976-ban őt választották a Szocialista Internacionálé elnökévé, s újabb, az európai politikáról szóló könyvek megírására is jutott ideje. Második feleségétől, Rut Hansentől 1980-ban vált el, hogy 1983-ban elvegye a nála évtizedekkel ifjabb Brigitte Seebacher-t. A politikus harmadik hitvese, akárcsak Günter Grass, a 90-es évek elején kilépett a legnagyobb múltú német pártból. Willy Brandt 1989 novemberében még megélhette a berlini fal leomlását és az 1990 őszi újraegyesítést, élete talán legboldogabb napját, majd hat évtizeddel azután, hogy belépett az SPD-be, 1992. október 8-án távozott az élők sorából.