A váradi huszonhatok

2014. 10. 12. 13:51

Világ csodája: az aradi tizenhárom Nagyváradon huszonhat lett. Tizenhárom délután öttől a Szacsvay szobornál, még ennyi pedig hattól Nagysándor József emléktáblájánál. Vértanúkból úgy látszik, sosem elég. Tasnádi-Sáhy Péter október hatodiki beszámolója alulnézetből.

 

Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knézich Károly, Nagysándor József, Gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Gróf Vécsey Károly és persze Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök, őt Pesten végezték ki, a tizenhármakkal egy időben. Gondoltam, leírom a nevüket már az elején, ha később nem jutna méltó hely nekik a beszámolóban, amiért minden szereplő csak a magáét fújja.
Velem az élen: a konyhámban egy órával az EMNP-EMNT, és még ki tudja mi, szóval a Tőkés-féle rendezvény előtt leszakadt a redőny, és még csak meg sem tudtam javítani. Alapvetően nem lenne bonyolult művelet, a gurtnit simán vissza kéne szegelni a tárcsára, csakhogy a tok fedelét tartó csavarokat ügyes kezek befestették, eltűnt róluk a vájat, az idő sürgetett, így első körben belebuktam. Nem rángattam, nem csüngtem rajta, mégis sötétben kellett hagynom a konyhát. Azt hiszem, jogosan vagyok felháborodva.
Persze nem annyira, mint Tőkés László, aki a Szacsvay szoborhoz érkeztemkor éppen a hatalom kiszolgálóit ostorozza a kamerába, meg azt is elmondja – Bibót idézve – hogy a demokrata nem fél. Nem akarom zavarni kinyilatkoztatás közepette, de az ideiglenes standon eladásra kínált Wass Albert, meg Nyirő kötetek sem kötnek le hosszan, úgyhogy inkább elvegyülök (kb. 100 ember van jelen, de ebben nem vagyok jó).
Egy kisebb társaság (az egyikük feltehetően az ügyben érintett vállalkozó) afelett dühöng, hogy a Biharkeresztes-Nagyvárad buszjárattal kapcsolatos döntés a magyarországi önkormányzati választások miatt késik, a polgármester az újraválasztatásával van elfoglalva, egy tisztes hölgy pedig kicsit arrébb a férjét lecsittelve tesz tanúbizonyságot barátnőjének a ’48-as eseményekkel kapcsolatos ismereteiről.
Messze van még Világos, amikor megkezdődik a műsor. A konferanszié szerepét Nagy József Barna EMNT régióelnök, EMNP bihari alelnök vállalja magára, elsőként felkonferálva Takács Péter Attila kolozsvári konzult. A hajdani bíró, aki arról lett híres, hogy a Jobbikot nem engedte neonácinak minősíteni, némileg közhelyesen népek Krisztusát emleget, és töretlenül bízik a nemzet feltámadásában. Csak támogatni tudom, hisz tudjuk: lesz még magyar feltámadás, bár remélem, pártatlan bírákkal, s pártpolitizálástól mentes konzulátussal.

Sajnos nem derül ki, hogy konkrétan mit fogunk csinálni Orbán Viktor határtalan álmában román testvéreinkkel a közös prosperitás jegyében.

Jellemzően egy államfőjelölté szokott lenni a „főmeccs”, de ez esetben Szilágyi Zsoltnak, „mindannyiunk elnökjelöltje”-ként is csak a főfelvezető szerep jut (rögtön a Váradi Asszonykórus életvidám dalcsokra után), ehhez képest szépen kivágja a rezet. Az aradi vértanúkból, mint a „szabadság szentjeiből” kiindulva a szabadság fogalmát igyekszik körbejárni, alkalmanként kifejezetten éles meglátásokkal. Azt mondja, úgy lehetünk szabadok, ha a románok is szabadok a tőlünk való félelemtől. Sajnos a mikéntet már nem részletezi: ennek érdekében magyar kultúrát szeretne románul népszerűsíteni, vagy ingyen ölelést kínálna heti háromszor forgalmas kereszteződésekben. A feladat lényegét szabadságharcként jellemzi, de ahogy kiveszem, inkább amolyan békehadtestesen, mert „román testvéreink”-et emleget. A csúcspontot Martin Luther Kingnél éri el, akinek – mint tudjuk – volt egy álma, most meg Amerikának „színes bőrű” az elnöke. Obamáról a „nemzet miniszterelnökére”, Orbán Viktorra köt át, aki szerint az álmoknak nem lehet határt szabni. Ez a vége, sajnos nem derül ki, hogy konkrétan mit fogunk csinálni Orbán Viktor határtalan álmában román testvéreinkkel a közös prosperitás jegyében.
Pataki István költő szavalata után, az igazi attrakció felkonferálásánál kicsit leakadok, mert Nagy József Barna Tőkés Lászlót „Erdély európai parlamenti képviselője”-ként mutatja be. Szerencsére a hajdani püspök el is magyarázza, hogy miként van ez: ő a nemzet listáján jutott be, és ezért nem magyarországi (fideszes), hanem erdélyi képviselő. Ezután ügyes húzással –Szacsvayn keresztül – tágítja a vértanúk körét, a következő mondatban már ’56-nál, és Sass Kálmán érmihályfalvi mártír lelkésznél tart, akit az „Érmellék messiásának” nevez, amiből ugye könnyű otthonos terepre eveznie, jöhet Krisztus és Pál apostol. Természetesen a hallgatóság számára is megfogalmaz tanulságokat: ha a ’48-as, meg ’56-os vértanúk vállalták a mártíromságot, tőlünk a legkevesebb, hogy mindenáron kitartunk nemzeti ügyünk mellett. Új bekezdést nyitva ezt követően a tévékamerának már elmondott üzenetek következnek a hatalom kiszolgálóiról, a zsarnokságról, és a félelemről. Ha valaki nem értené az általánosságban mondottakat, a képviselő úr levezeti: régen a román párttitkártól féltek az emberek, ma már a magyartól. Végezetül visszaköt a messiás-vonalra: Krisztust saját vére árulta el a főpapok személyében, és szerinte ma is vannak olyan magyarok, akik saját testvéreiket szolgáltatják ki az elnyomóknak, és még csak a párbeszédre sem hajlandóak, helyette „Bukurestyiben” söröznek a posztkommunistákkal. Ezen a ponton megint összekavarodom: ha nem lehet „Bukurestyiben” sörözni, hogy valósítja meg Szilágyi a román-magyar szabadságharcos világbékét, telepátiával? Na de mire kitalálnám, az összes gondolatomat elnyomják a Nagyváradi Dalnokok „alkalomhoz illő” énekei.
Ezután néhány tiszta perc jut az aradi eseményeknek is, bejátszásról meghallgatjuk a vértanúk listáját, rövid jellemzéssel kiegészítve, végül pedig 13 fehér galambot engednek szabadon. Késésben vagyok, így a koszorúzás előtt elindulok az RMDSZ rendezvényére, fél füllel még hallom, ahogy Nagy József Barna bátran gerinctelenezi „a pártot, aminek nem mondjuk ki a nevét”, biztos a galád főpapokra (mínusz püspökök) gondol.

 

*

A jogokból lehet visszalépni, ezért október 6-a tanulsága az: csak az a miénk, amit „ha kell vérrel, ha kell békével” meg tudunk őrizni.

A másik ünnepségen hozzávetőleg kétszer annyi ember gyűlt össze. A látvány pazar, a táblánál huszársorfal, a pulpitus előtt angyali gyermekarcok, bár érthetetlen okból kifejezetten ízléstelen tarka nyakkendőben. A cserkészeket nem emlegetem, azok Tőkéséknél is tartották a zászlót, láthatóan pártatlan szervezet. Érkeztemkor a gyerekkar éppen azt énekli, hogy Kossuth Lajost az anyja / Keservesen siratja, ismerős dallam, 15 perccel korábban hallottam a Dalnokoktól.
A rendezvény nem csak szép, de hatékony is: csak egyetlen szónoklat van, Szabó Ödön képviselőé. A Bihar megyei ügyvezető elnök felütésként kifejezi örömét, amiért Nagyvárad közösségének tagjai ilyen szép számban emlékeznek együtt a hősökre (a külön emlékezőkre később kerül sor). Rövid történelmi áttekintésében felhívja a figyelmet: az első felelős magyar kormány tagjai széles bázist fedtek le a Kossuth-Széchenyi-Deák törésvonalak mentén, de ennek szét kellett hullania, mert mi magyarok túl sokat harcoltunk egymással, és túl keveset foglalkoztunk közös értékeinkkel, valamint azzal, ami körülöttünk zajlik. Könnyen követhető tanulsággal is szolgál: csak úgy lehet hatékonyan érdeket képviselni, ha egységesek maradunk. Következtetését nem hagyja a történelem homályában derengeni, ügyes analógiával átülteti a mába: míg egyesek, a négy történelmi egyház képviselőinek vezetésével a Szent László templomban imádkoztak a mártírokért, mások e szent teret sem tartották az egység kimutatásához megfelelő színtérnek (értsd: galambot eregettek a Szacsvay szobornál). Már imádkozni sem tudunk együtt? – teszi fel Szabó képviselő a dörgedelmes szónoki kérdést. Eztán hozzáteszi, mindezt csak a szétszakítottság felett érzett fájdalom mondatja vele, kizárólag jobbító szándékkal, hogy az „ősz hajú nagyatyáink, nagyanyáink álmodta szövetséget” ismét egységbe lehessen kovácsolni, merthogy a legnagyobb követ is kavicsonként össze lehet morzsolni. Mint mondja, mindnyájunk felelőssége, hogy a szikla megint szikla legyen, mert senki nem kérdezi, mi bajunk van egymással, amikor a kormányban magyar érdeket kell képviselni, vagy négy gyermek számára meg kell menteni a gyantai 1-4 osztályt. Utóbbival kapcsolatban a Nagysándor
József emléktábla felé mutatva közöli az örömhírt: „Tábornok úrnak jelentjük: megoldottuk.” Mint még egyszer hangsúlyozza, ehhez viszont ott kell lenni a tanfelügyelőségen, a prefektúrán és mindenhol, ahol csak lehet. Az erős képviselet hiányának veszélyeire kézenfekvő példával is szolgál: nincs Váradon magyar alpolgármester, az egyébként bejelentett, engedélyezett rendezvényt parkoló autók között kell megtartani, nincs a helyszín rendesen biztosítva, mert „eme város fura urai így azt gondolják, megtehetik”. Figyelmeztet, a jogokból lehet visszalépni, ezért október 6-a tanulsága az: csak az a miénk, amit „ha kell vérrel, ha kell békével” meg tudunk őrizni. Programadásul az ellenlábasai által Mohamedán Gábornak csúfolt Bethlen Gábor mondását idézi: nem mindig tehetjük meg, amit kell, de mindig tegyük meg, amit lehet.
A beszéd zárultával van még szavalat, népdal hegedűkísérettel, és persze hosszas koszorúzás tisztelgő huszárok közt.
Ez utóbbit nem állom végig, az értelmiség számára állítólag egyetlen járható úton a kocsma felé indulok. Aztán leteszek a tervről, rájövök, üres a zsebem, és a redőnyt is meg kéne javítani, csak még nem tudom, hígítóval vagy vésővel menjek rá a festékbe tokosodott csavarfejekre. Végül hagyom az egészet, ágyba bújok ruhástól.

Álmomban az összes felekezet kijön az áporodott templomokból, és szemrehányás nélkül térdel imára az eltévedt bárányok mellé, felettük megbékélt püspök repked 13 fehér galamb vontatta szekéren, a lelkekből sugárzó szeretet pedig a mennyek világosságával ragyogja be a szakadt redőny mögött rekedt konyhámat.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!