Tévedni állami dolog

Szerényen meghúzódó híre volt az elmúlt hét romániai médiatermésének, hogy egy, a hazai közszereplők népszerűségét mérő vizsgálatban Laura Codruta Kövesi, a Korrupcióellenes Ügyészség főügyésze megelőzte, igaz, egyelőre csupán egyetlen szerény százalékkal a Román Ortodox Egyház fejét, Daniel pátriárkát. Arról még nincs szó, hogy az exférje vezetéknevét viselő főügyész asszony lenne a legnépszerűbb, az első helyet, toronymagasan vezetve az új államfő foglalja el, míg a második Arafat örökös egészségügyi államtitkár. Persze, az elnök kiemelkedő kedveltsége nem független a DNA vezetőjének megítélésétől, hisz Iohannis megítélése részben összefügg első mandátuma fontos elemévé tett kérlelhetetlen korrupcióellenességével. Ez a lendület abban sem akadályozta meg, hogy a parlament dolgaiba illetéktelenül beleszóljon, nem tartva helyes döntésnek azt, hogy a szenátorok megakadályozták a liberális, ellenzéki Varujan Vosganian letartóztatásának az engedélyezését.

Közben letette hivatali esküjét a népszerűségi lista képzeletbeli dobogójának másik várományosa, a hírszerző szolgálat, a SRI új, közel egyhangúlag megválasztott igazgatója, aki első beszédében az erős állam szükségessége mellett érvelt az őt megválasztó törvényhozók előtt. Akár úgy is fogalmazhatott volna, hogy kellene egy markáns igazságszolgáltatás, erős szolgálatok, fölébük egy domináns államfő, a valamennyiük érdekeit kiszolgáló kormányocskával és parlamentecskével. Azt nem említette Eduard Hellvig, hogy a legfontosabbnak az állam jogerős polgárainak érdekeit tekinti. Márpedig azt közeli példák alapján látjuk, milyen az, amikor az egyre erősebb állam elkezd belekotyogni polgárai hétköznapjaiba, magándolgaiba. Félő, hogy a következő időszakban két hívószóval: korrupció és oroszok, bármit meg lehet tenni, bármit el lehet fogadtatni ebben az országban. Tegyük hozzá, tényleg, egyik sem veszélytelen, nem szélmalmokkal hadakoznak.

Iohannis és Kövesi népszerűsége azt jelzi, ma az ország polgárainak a többségét csöppet sem zavarja sem az igazságszolgáltatás túlhatalma, sem az ügyészek minden következmény nélküli, a „tévedéseket” természetesnek tekintő ténykedése. Ráadásul van okunk azt hinni, hogy a tévedések egy része szándékos volt, legalábbis nem mindig a tények befolyásolják az ügyészek munkáját, olykor inkább ők a tényeket. Azt, hogy sérül a demokrácia, az is jelzi, hogy a következményektől tartva még azok a választottak sem adnak hangot kételyeiknek, akiknek rég nem tetszenek a DNA módszerei, de ki akar népharagot a fejére. A román média is belebonyolódott a megfelelési kényszer kibogozhatatlan szálaiba.

Sajnos, a helyzet az, hogy a hazai politikai, gazdasági elit valóban tömegesen kínálja a korrupt, hatalmával, befolyásával visszaélő, űzérkedő öltönyös, kosztümös köztörvényeseket. Amíg a valóban magánzsebeket gazdagító közpénz-százezrek, milliók ügyei futószalagon érkezve tematizálják mindennapjainkat, nincs sok esély helyreállítani a hatalmi ágak megbillent egyensúlyát. Addig Daniel pátriárkának bizony szerényen meg kell elégednie a negyedik-ötödik hellyel azon a népszerűségi rangsorban.