A kárbaveszés diadala

Félelmetes, ugyanakkor nap mint nap a szemünk előtt lejátszódó jelenségről adott hírt a sokat idézett sajtó, mely gyakran csak a bulvárhírek iránti élénk érdeklődést elégíti ki, ám ezúttal mérvadó brit kutatókra hivatkozott: évente világszerte kétmilliárd tonna élelmiszer vész kárba. Magyarán elméletileg még egy Földnyi embertömeget el tudna tartani bolygónk, hiszen négymilliárd tonnányi élelmiszer ma a világ évi össztermése. Ez persze nem azt jelenti, hogy közvetlenül a fogyasztók kukájában végzi ez az irdatlan – háromszáz gízai nagy piramissal megegyező – mennyiség. A globális pazarlás már a nem megfelelő betakarítási, szállítási, tárolási módszerekkel elkezdődik, magyarul elvész, megrohad az élelem-alapanyag, mielőtt egyáltalán a feldolgozóhoz vagy a vásárlóhoz kerülne. Ugyanakkor jelentős a felelőssége a kereskedelemnek is; elsősorban a szupermarketek áruátvételi gyakorlata miatt el sem jut a fogyasztóig sok élelmiszer, de az eladatlan készletek is napi sok ezer tonna értékes hulladékot jelentenek. Végül a kör a fejlett országokban jellemző túlvásárlási szokásokkal zárul be; elég, ha arra gondolunk, mennyivel célirányosabban vásárolunk egy piacon, mint a színekkel, formákkal, zenével, kecsegtető ajánlatokkal az érzékeinket célba vevő nagyáruházakban, ahová hiába tolják be sokan cédulákra jegyzett pontos tervekkel a bevásárlókocsit, ezt-azt végül mindenki bepakol terven felül, szükségleten kívül. S végzi később a kukában a megszáradt kenyér, a fonnyadt zöldség, a színét vesztett felvágott, a megunt nasi. S hogy ne csak milliárd tonnákkal dobálózzak, a fejlett országokban havonta és fejenként tízkilónyi élelmiszer végzi a szemétben, ebben is az amerikaiak a világ urai, ők tizenöt kilónyi élelmet dobnak ki fejenként, átlagosan, tehát a csecsemők is. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy az ENSZ adatai szerint egymilliárd feletti azok száma, akik éheznek, ekkor válik igazán vérlázítóvá a kárba vesző mennyiség. Ismerjük el, a szolidaritás nem erős vonása fajunknak. S ez még akkor is igaz, amikor azzal nyugtatjuk magunkat, hogy „ugyan már, attól nem fog jóllakni egyetlen éhező szudáni kisgyerek sem, ha nem dobom ki a lábaskából a hűtőben több napja pihenő főzeléket”. Naivság lenne azt hinni, hogy a két véglet kiegyenlítődik, de azért lehetne egy kicsit igazságosabb, egy csipetnyivel – mondjuk, százmillió tonnával – ésszerűbb a globális működésünk.
Ugyan a brit kutatás csupán az élelmiszerekre vonatkozik, minden bizonnyal hasonló könnyelműséggel kezelünk magunk körül minden mást is: időt, barátságot, miegymást. Bosszantó pazarlás az is, még ha tonnában nem is mérhető, mikor a kulturális érték nem hasznosul, a könyv nem talál olvasóra, a jó előadás nézőre, a jó muzsika hallgatóra, a korszakos műalkotás szemlélőre. S ismerjük el, gondatlanul pazarló a társadalom abban a helyzetben is, amikor a fontos döntések meghozatalát, a politikai hatalmat azokra bízza, akik elégtelen hatásfokkal működtetik az országot. Akik nem alkalmasak arra, hogy a társadalmat racionális és szolidáris működésre bírják. A jó hír, hogy van még hely a kukákban.

Szűcs László