Részesei lehettünk a csodának
2016. 11. 08. 13:48Újabb kimagasló magyar művész távozott az élők sorából, 64 éves korában elhunyt elhunyt Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester. Szilágyi Aladár főhajtása.
Kocsis Zoltán utolsó, a Népszabadságnak adott interjúján Fotó: Reviczky Zsolt
Tizenegy évesen láttuk-hallottuk először zongorázni, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola frissen diplomázott hallgatóinak tanévzáró koncertjén. Nyolc évvel azelőtt, három évesen (!) ült először zongora elé, és mire tizennyolc évesen megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét, immár másfél évtizedes múlt állt mögötte… Azokban az, egyébként átkos, 60-as, 70-es években, a Kossuth Rádió, a Magyar Televízió egyaránt rendszeresen közvetítette a jelentős komolyzenei eseményeket, kellő és illő időt szentelt a szimfonikus muzsika ünnepnapjainak. És mi, innen, a gránicon túlról is részesei lehettünk annak a csodának, amikor egy dús-göndör hajú, a gyermekkort alig meghaladó, gyermekarcú ifjú világjáró mesterekhez illő komolysággal és áhítattal, precizitással és tisztasággal, virtuozitással és érzékenységgel szólaltatta meg Beethoven c-moll zongoraversenyét.
Mi is „jelen lehettünk” a Zeneakadémia nagytermében, szoríthattunk Zoltánnak, őszintén izgulhattunk érte, hogy ő nyerje meg az ifjú pianisták világra szóló vetélkedőjét. Később, immár világjáró művészként így nosztalgiázott: „Számomra mindig is a Zeneakadémia marad a zene szent csarnoka. Amikor először beléptem az aulába, úgy hétéves koromban, azt éreztem, hogy már akkor többet tudok, mint egy perccel azelőtt. Csodáltam a jugendstil díszítményeket, a gyönyörű ablakokat! Járt a szemem, mint az asztalfiók. Emlékszem, édesapám vitt el több koncertre is még kissrác koromban: Fischer Annie-t akkor hallottam először.” Ami pedig magát Ludwig van Beethovent illeti, az érett művész – az immár zeneszetétaként, zenei esszészerzőként is jeleskedő – Kocsis Zoltán, akár a saját művészi krédójaként is felfogható vallomásba foglalta össze a vele kapcsolatos nézeteit: „A legnemesebb értelemben vett zenei individuum Beethovennel kezdődik, bár sokak szerint épp, hogy ő rontotta el a zenét. Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy azért, mert Beethoven nem a kialakult világstílusok jól bevált csapásain haladt, hanem kimerészkedett »az ősvadonba«, ő a zeneművészet legnagyobb hőse.”
Egyébként Kocsis Zoltán már „kisinas korában” lépten-nyomon bizonyította, hogy nem hajlandó a „jól bevált” csapásokon haladni: „Nekem minden területen meg kellett küzdenem a magam igazságáért. Az egyik vizsgakoncertemen például kettest kaptam, mert úgy játszottam Bachot, ahogy előttem még soha senki.” Nála talán senki nem fogalmazta meg pontosabban annak az előadóművésznek az ars poeticáját, akinek könnyed, de hiteles előadásmódja mögött hihetetlenül sok munka rejlik: „Az örökérvényűségre kell törekedni, nem a véglegességre.” Néhány év alatt szinte berobbant a nemzetközi zenei világba, számos meghívást kapott Európa, Észak- és Dél-Amerika, valamint a Távol-Kelet meghatározó zenei központjaiba és fesztiváljaira. Közülük is a legjelentősebb Szvjatoszlav Richter felkérése franciaországi fesztiváljára, amelyet közös négykezes koncertek követtek. 1983-ban Fischer Ivánnal alapította meg a Budapesti Fesztiválzenekart, majd 1997 őszétől vezette a Nemzeti Filharmonikus Zenekart. Harmincéves korától, karmesteri pályája mellett, már komponált is. 1984-ben Érdemes Művész címet, 1990-ben Kiváló Művész címet kapott.
Élete végéig a születésnapi koncertjeinek bevételét minden évben a Gyermekmentő Szolgálatnak ajánlotta fel. Azt vallotta, hogy a szavak mára elvesztették súlyukat, és csak a tettekkel lehet példát mutatni, hogy aztán erőnktől és tehetségünktől függően javíthassunk a világon. Nem volt bezárkózott, csak a zenébe burkolózó művész. Közéleti nyitottsága kritikus szellemmel járt jegyben. Rendkívül szerteégazó tevékenysége mellett állandóan odafigyelt a nagyvilág, a szűkebb környezete dolgaira: „Hogy mi bántja az igazságérzetemet? Esetleg egy stadionnal kevesebbet lehetne építeni, és abból helyrehozni például a zeneiskolák, a zeneoktatás ügyét, visszahozni a Kodály-módszert a maga teljességében. Finnországban, Japánban, Kanadában remekül működik, akkor itt miért kellett ellehetetleníteni? A kultúrára kevés pénz jut, mert szükség esetén attól veszik el először, és ez csak keveseket zavar. Sokan minket, a kultúra munkásait ingyenélő naplopóknak tartanak.” „Ha nagyon előre nézek, azt gondolom, az emberiségnek egy útja van, az egyesülés. Ha ezt elmulasztja, romba döntheti mindazt, amit valaha fölépített. Pár évszázad múlva remélhetőleg nem lesz olyan, hogy fekete, fehér, sárga, cigány, zsidó. Olyasfajta keveredés fog létrejönni, ami természetszerűleg és az emberek gondolkodásában hozza létre a globalizációt. Ugyanakkor engedtessék meg, hogy a nemzetállamok organikus módon fussák ki magukat, hogy letehessék az asztalra azokat a produktumokat, amelyeket csak a nemzetállamok képesek létrehozni. Koránt sincs kimerítve a nemzetállamokban rejlő lehetőség.”
Élete utolsó interjúját négy hónapja adta az azóta elhallgattatott, megfojtott Népszabadságnak. Életpályája során ragyogó karrierje mellett, mögött sok mindent kellett átélnie, rengeteget kellett szenvednie, állandó készenlétben a távozásra: „Harminc-negyven éve fel vagyok készülve a halálra. Nem fog váratlanul érni. Sajnálom, hogy bizonyos elképzeléseimet nem tudtam korábban megvalósítani, de a jelentősebb terveimet valóra váltottam. Ha befejezném az új Bartók-sorozatot, akkor nyugodt lelkiismerettel tudnék a hátralévő éveimben malmozni. Bár valószínűleg nem bírnám ki munka nélkül. Azt hiszem, egész életemben dolgozni fogok, amíg bírom.” Eddig bírta…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
