Partinagyul

Veszélyes olvasmány Parti Nagy Lajos, mert hiába veszi a kezébe edzetten, az életműből felkészülve az olvasó a legújabb kötetét, a Mi történt avagy sem-et, ugyanaz a jelenség ismétlődik, ami már sokadszor megesett a szerző műveivel való találkozáskor. Parászka Boróka írása.

Ragyogó, frenetikus nyelv kerít hatalmába, és elég néhány passzus, hogy utána ne tudjunk másként, csak partinagyul olvasni. A sulykosabb stádiumban partinagyul beszélni, partinagyul gondolkodni. Nem kell sok idő ahhoz, hogy elkezdjenek szembejönni a Parti Nagy figurák, kialakuljon az a kényelmetlen érzet, hogy mindez tulajdonképpen velem esett meg, vagy én találtam ki, esetleg velem fog megtörténni. Mindenképpen az enyém, az olvasóé ez a szöveg. A világ, mint Parti Nagy világ tárul ki.
Így aztán a könyv tovább tart sokkal, mint az olvasás. Nem nagy kunszt ez, hiszen

a szerző hatvanadik születésnapjára megjelent kötet végül is tényleg annyira arról szól, ami körülvesz, és tényleg olyan mesterien úgy szól arról, ahogyan körülvesz, hogy felmerül a gyanú: a szerző plagizál.

Nem tesz mást, mint észrevétlenül meghúzódik a metrómegállóba, az aluljáróba, a vidéki iskolai ünnepségekre, a gangra, a strandra, a villamosra, a saját (közös) lázálmainkba, bekapcsolja a felvevőjét (hangot, képet, szagot is rögzít különös tekintettel a vaníliára), és mindent olyan kíméletlenül ad vissza, ahogyan az van, ahogyan az történik, vagy sem.
Nem azzal leplezzük le Parti Nagy Lajost, hogy bejelentjük: mégsem így történnek a dolgok, ahogyan azt a legújabb magyar rögvalóság szürreáliakban visszaadja. Mert keserű ez igaz, amit nyelünk, mi együtt olvasók és élők, de nem ennyire tömény, nem ennyire lényegi. Vagy saját érzékenységünk mégsem a Parti Nagyé. Nekünk nagyobb hígításban jönnek ugyanezek az élmények, esetek, mindezt eddig is tudtuk, láttuk, hallottuk, csak későn kapcsolunk. Nem értettük azt és így, hogyan alázzák meg, tartják rettegésben, hagyják cserben, csinálják ki szerelemből, utálatból és közönyből (ez így külön-külön és együtt) egymást ismerősök és ismeretlenek, felnőttek, gyerekek, nők és férfiak.
A Parti Nagy nyelv, történet, és karakterfűzér valóban, mindezt, a mi történeteinket, minket sűrít, és ennek a – saját – mocsárnak a mélye felé sodor. De a nyelv nem több, mint eszköz. Hasznos eszköz, ezért nem manír, nem egyszerű, több évtizedes írói pályafutás során begyakorolt, és születésnapi ajándékkötetben parádésan bemutatott ujjgyakorlat. Mert a mélyben, amelybe könnyedén, iróniával bevezet, nagyon is rendszerszerűen tárul fel, és válik érthetővé mi történik velünk, avagy sem. Hogy melyek a formái még az ellenállásnak, és melyek a stádiumai az önfeladásnak, a besorolásnak, a megszűnésnek.
Állandó párbeszédre épülő, felfüggeszthetetlen, tesközeli antropológia ez, amelyben mindig mindenki elmesél valakinek valamit. Vagy azért, hogy magyarázatot és értelmet adjon, vagy azért, hogy nagyon is megnehezítse az értést. Vagy azért, hogy fenyegessen, vagy ígérjen. Vagy csak úgy, a mesélés kedvéért, mert eljutottunk minden dolgok végére, és nem maradt más, csak az egymásnak mondás. A szavak.
Ez végül is, minden rettenetével együtt vigasztaló, reményt adó, továbbá mulatságos. Ennek a világnak a lakói kiharapnak valamit a nagy közös nyelvből, hangokat nyelnek el, szótagokat csavarnak ki, kicsinyítő képzőkkel próbálkoznak, töltelékszavakkal takaróznak abban a reményben, hogy szert tesznek valami sajátra, vagy megőriznek valami sajátot. A rutinszerűen használt szleng(ek), regiszterek sokrétűvé, árnyalttá válnak, különböző helyzetekben különböző értelmet nyernek. És így mindaz, ami elhangzik, a metrón, a villamoson, a strandon, a magányos lázálmokban, visszakerül a közösbe, a közösen érthető térbe. Amikor még van fogalmunk arról, hogy ki beszél és kihez beszél. Vagy ki-kinek int be.
Nem elveszett világ ez, és nem csak egy távoli, rémes ország, nevezzük Magyarországnak. A történetek határai tágak, bugyrai mélyebbek. Bárhol beléjük zuhanhatunk.

(Parti Nagy Lajos: Mi történt, avagy sem. Magvető 2013)