Nyitott nemzeti irodalom

ELEK TIBOR Irodalom és nemzeti közösség című kötetét mutatták be Marosvásárhelyen Gálfalvi György és Markó Béla közreműködésével. Parászka Boróka tudósítása.

„Jó emberünk” – így mutatja be Elek Tibort Markó Béla, akinek Irodalom és nemzeti közösség című kötetét kulturálisan „forró” hétvégén mutatják be Marosvásárhelyen. Színházi bemutató (a Tompa Miklós társulat Albert Camus Caliguláját vitte színpadra október 24-én), Bernády-napok: a szokásosnál is gazdagabb az amúgy is zsúfolt vásárhelyi kínálat. Kisvárosban biztos fogadásokat lehet kötni arról, hogy ki hova (nem) megy el, ki hol ül az első sorban reprezentálni, vagy ki húzódik meg szúrós tekintettel az utolsó székeken. Elek Tibor könyvbemutatója azonban „kiszámíthatatlan”. Azt gondolnám, az autonómia-tüntetések, az állandóvá váló (és gyakorta elviselhetetlen) magyar-magyar verseny helyszínén, hogy ezt a kötetbemutatót látogatják a legtöbben ezen a programokban gazdag hétvégén. Hol máshol lehetne tisztázni a félreértéseket, tájékozatlanságokat, mint egy ilyen eseményen? Mégsincs tülekedés. Fogalmazzunk empátiával: családias a könyvismertető. A versengők sehol, tanítványok, szerkesztőtársak, szerzők jönnek el meghallgatni Elek Tibort, valamint a vendéglátókat, Gálfalvi Györgyöt és Markó Bélát. Semmiképpen sem azok, akik a „nemzeti közösség” nevében jól hallhatóan felszólalnak. (Gyakorta olvasatlanul, átgondolatlanul és felkészületlenül).
Az est barátságosan kezdődik, a könyvbemutató helyszínén, a Művészeti Egyetem kertjének bokrai közül úgy bukkan fel Markó, Gálfalvi és Elek, mintha valamely itt felejtett évfolyam diákjai lennének. Inkább barátok, mintsem szerző-szerkesztő-kritikus-irodalomtörténész hármasa. Mégis, bármennyire is érezhető az egymásra találás és egymásra figyelés, ma még irodalmi téren sem lehet barátságos beszélgetést folytatni a nemzeti közösségről. Túl sok a felgyülemlett probléma, konfliktus. Túl közel a társadalmi viszály, a kulturkampf ahhoz, hogy ki lehessen zárni. Markó röviden és pragmatikusan vezeti fel az estét, és  „jó barátunkat”, Elek Tibort. A „jó barátság” itt a konfliktusokon túli, vagy éppen azok elleni közeledést, azokon való átlépést és átértést jelenti – ha jól értem Markót. Gálfalvi György más korokat idéz, egy olyan nemzedék hangján szól, akinek a „nemzetközösségről” való gondolkodás, írás még napi feladat és élmény volt. Nosztalgiázik, idéz, hivatkozik – nagyon figyelek, hogy követni tudjam, pedig azok, akiket említ, nekem még napi olvasmányélményeim. De közben nem tudom legyűrni  a kényszerképzetet, hogy a nemzet, mint irodalmi téma, alapanyag, mint kulturális környezet, így ma már nem létezik. Kényszeresen Bartók Imrére és a Patkány évére gondolok, a világvége keresztútjára ebben: New Yorkra. Vagy arra, ahogyan Szabó Róbert Csabával a megfilmesíthető szövegről beszélgetünk. Más szintű, textúrájú, merítésű irodalmak, jóformán meg sem fogalmazódik bennem a gondolat, a kifogás, amikor Gálfalvi kilép a nosztalgiából. Arról beszél Vári György Egy értelmiségi szerep nyugdíjazása című szövegére utalva, hogyan vált „korszerűtlenné” (többszörös idézőjelben) előbb Csoóri, majd Konrád. A lassú, kézzel írott, bizonytalan hangon felolvasott emlékezés besűrűsödik, váratlanul érünk a nemzeti közösség irodalmának legérzékenyebb pontjáig. Markó oldja, vagy feszíti tovább a helyzetet: mennyire reménytelen fenntartani itt az irodalmi közösségiséget? És mit jelent az?
Elek Tibor mintha olvasott volna a felidézett hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évektől elkalandozó gondolataimban. Tanítványairól, az általa követett szerzőkről, és az általa olvasott szövegekről kezd el beszélni. Bármennyire is szűkül a nemzeti irodalom körüli tér politikai és kulturális értelemben, azok, akik alkotnak, és azok, akik műalkotásokat fogadnak be: nyitott társadalmi térben élnek. Nincs spekulatív válasz Markó kérdésére, hogy lehet-e közös nevezőre hozni mindazt, ami szembenállónak tűnik. Egyetlen ismérv van, hangzik el ezen az estén: ne tűnjön el, ne kerülje el a kritika, az olvasó figyelmét az, ami jó. Nem igaz az, hogy a magyar irodalom a kilencvenes évek óta nem alkotott nagyszerű műveket – teszi hozzá magához képest indulatosan Elek Tibor. Röviden beszél, mosolyogva köszöni meg, hogy saját könyvbemutatóján neki is szó jutott. Figyelni és olvasni kell, ez a titok. Hátha elterjed Marosvásárhely árnyékos utcáin – reménykedve hagyom hátra az est három szereplőjét. Nem itt felejtették őket, hanem előre sietnek.