Nosztalgiaűr

2014. 10. 16. 10:08

Alaptalan bizonyosság, beváltatlan ígéret, kételynél erősebb nosztalgia – nagyon röviden ez Papp Attila Zsolt idén megjelent kötete, amely ringat, kecsegtet, és – cserben hagy. Parászka Boróka írása.

 

Filmes és irodalmi idézetek, referenciák gyűjteménye a Vízimozi, ilyen értelemben kortárs is, meg erdélyi. Egyrészt, mert ennyire fontos a textus és az intertextus, másrészt azért, mert kiemelten figyel az erdélyi szerzőkre, szerzőtársakra – Szőcs Gézára, Lövétei Lázár Lászlóra, Király Lászlóra, László Noémira. Harmadrészt azért, mert a „teljes Erdély” újratelepítését ígéri. (De mi a teljes Erdély?) Negyedrészt azért, mert… hosszan sorolhatnánk, miért az: az erdélyiség cél, és eszköz ebben a kötetben, védjegy, popkulturális readymade, retro, neo stb. Más értelemben pedig mégsem kortárs, és nem is erdélyi ez a versfüzér. Papp Attila Zsolt forma- és nyelvérzéke nosztalgikus, szecessziós elemekkel, irodalmi (és gondolati) konzervativizmussal, jól begyakorolt manírral. Bármely vershez fordulunk, újra és újra kialakul a feszültség: mi az, amit most első kézből olvashatunk, ami megadja a felfedezés, a felismerés örömét, és mi az, ami déja vu, ami már tudott helyzetek, válaszok prezentálása, konzerválása, megerősítése felülbírálat nélkül. „A bolygó nevet talál” – ez a kezdővers, modellezi az egész kötet működését. Persze, hogy „A bolygó neve halál” című filmre asszociálunk, itt azonban az ismert forgatókönyvhöz képest fordított a folyamat. Az űrből nem a halált hozó rémlény érkezését várják, hanem a nevetadó „ismeretlen gyermeket”, aki a „régi, elképzelt nevekre” emlékeztet. Egyszerű dolog ez, nyelvében él a nemzet, minden megvolt már egyszer, csak elfelejtettük, eszünkbe kell jusson, meg kell őrizni, vagy újra kitalálni. Valami ilyesmi a feladat, és nincs kétség, teljesíthető. „A bolygó nevet talál” – a címben az egész kötet, Wittgenstein is megkapja a magáét: „Arról, amiről kell, nem lehet beszélni” – ez a Papp Attila Zsolt féle parafrázis. Innentől kezdve csak a szép újra eljövő várása a dolga az olvasónak, egyértelmű a válasz, hogy milyen lesz ennek az ismert világnak az égi mása, a „teljes Erdély”. Ez a másik otthon, a régi elveszett helyett (ahol „élni érdemes”) pont olyan, mint a régi. Semmi se változik majd ott fent az „új bolygón, de régi kertjeinkben”. Mivégre a költözés? Honnan eredt a kényelmetlenség, az élhetetlenség? A kötet alig felel. A hiányzó állításokat nagyon erős hangulatok, atmoszféra pótolja, a „minden egész eltörött, de összeragasztható” meggyőződése, a víz alatti havazás varázsa, intimitás, szerelem, kedvesség, az otthontalanság otthonosságba fordulása. Ezekben a szövegekben az idegen, az alien az ismerős, és ebből az idegenségből családi meleg születik, nem félelem, szorongás, vagy bélyeg. Hogyan? Adós marad ezzel Papp Attila Zsolt. „A szertartásosságra való hajlam/egyre növekszik velem a korral” – szól a beismerés a Távolból valakik integetnek című versben. Nincs kockázat, nincs felfordulás, új rend, új világ, az új bolygról is kiderül, hogy a régi. A költői program ennyi: „Megírnivaló újabb fejezet:/ fehér lap, a tiszta arcnak vágya, világraszóló lázálmok helyett”. Vallomásos líra, vagy közéleti költészet ez a visszafogott, az apokalipszison túli újjászületés? Is-is. A szecessziós finomságok közé néhol szocreál program sorok-versek ékelődnek, nemzeti felhangokkal például a népek barátságáról, a lengyel-magyar összetartozásról: „A lengyel szívben van egy kis rekesz/ és benne egy baráti, árva nép, tárva-nyitva áll a pitvarajtó, / és mégis van egy titkos záradék” (A lengyel szív). A kritika szerzője néha visszahőköl, például a Szálinger Balázsnak ajánlott Csoportkép, királlyal helyzetjelentésén a „természet szerinti, láthatlatlan és új monarchián”, a betöltetlen trón „leporolt, még mindig kedves díszletén”. Aztán megnyugszik, és elringatózik a varázslatos vízimozi táján, a Papp Attila Zsolt által megverselt vidéken, ami kellően messze csillog, s ha mégis itt van, hát ím, szerzőnek, olvasónak egyaránt szembetűnnek a növekvő távolságok.

 

Papp Attila Zsolt: Vízimozi, Erdélyi Híradó Kiadó, Fisz, 2014, Kolozsvár



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!