Hű fiának hűtlen városa

2016. 04. 11. 14:36

Mostanában alaposan meggyűlt a fonnivalóm. A rutinszerű napi, betervezett heti munkám mellé fölvállaltam egy nem akármilyen kihívást: Maria Zintz, a jeles nagyváradi művészettörténész, nyugalmazott egyetemi tanár addig-addig járt a nyakamra, mígnem felvállaltam Tibor Ernőről (a múlt század elejétől, deportálásáig, elpusztulásáig Várad legkiválóbbnak tekintett festőművészéről és szerelmes fiáról) készülő monográfiája magyar nyelvre ültetését. Amikor rábólintottam, nem tudtam, mennyire nagy és nehéz munkába vágom a fejszémet, hiszen a lábjegyzetekkel, korabeli sajtóidézetekkel bőven megspékelt, kötetnyi terjedelmű tanulmány – már a szöveg terjedelme miatt is – jelentős feladat elé állított. De a legnagyobb kihívást a monográfia esszé jellegű fejezetei képezik, azok lefordításához meg kellett találnom a művészettörténeti, esztétikai, műelemzésben használatos szaknyelv – „tolvajnyelv” – minden román kifejezésének a magyar megfelelőjét. Olykor-olykor – a fogalmak körülírását kerülendő –, ha nem voltam elégedett a román műszavak fellelhető magyar testvérével, új szavakat alkotva, még nyelvújításra is vetemedtem…

Kezdeti csetléseimet-botlásaimat, kudarcaimat-bosszúságaimat meghaladva, egyre nagyobb élvezettel végeztem a munkát. Maria több évig tartó búvárlásainak hála, összeállt előttem a 20. század egyik – napjainkban kevésbé közismert, de a legfontosabbak közé sorolható – modern magyar képzőművészének ígéretesen induló, sikerekben gazdag, tragikusan végződő pályája.

Tibor Ernő festményén a váradi Kíshíd

 

De ki is volt valójában Tibor Ernő?

1885-ben született Nagyváradon, Fischer Tibor néven, neológ zsidó család sarjaként. A Premontrei Főgimnáziumban Hegedűs Nándor és Dutka Ákos osztálytársa volt. A budapesti Mintarajziskola elvégzése után szülővárosa ösztöndíjával 1906-ban Párizsba ment, a Julian Akadémia növendékeként képezte magát tovább, Az évzáró tárlaton II, díjat nyert, tanárai mellett a francia szaksajtó is felfigyelt Tibor tehetségére. Hazatérve 125(!) festményével és akvarelljével mutatkozott be Várad közönségének, így fejezve ki háláját – a város hű fiaként – a tanulmányaiban nyújtott támogatásért. A kiállított portrék között – nem véletlenül – egy Párizsban készült Ady Endre és egy idehaza festett Dutka Ákos arckép is szerepelt. Igen szerencsés időbeli konstellációt képeztek művészünk számára ezek az esztendők, hiszen a váradi, a budapesti, majd az egyre-másra következő, Európa szerte megismételt utazásainak és bemutatkozásainak hála, nem csupán hazájában, hanem nemzetközileg is számon tartott képzőművésszé nőtte ki magát.

Megszállottan dolgozott, ő volt a magyar piktúra egyik legszorgalmasabb munkása, és éppen ezekben az években a legideálisabb szellemi környezet is megteremtődött körülötte: alapítása pillanatától, 1908 őszétől tagja volt A Holnap Társaságnak, a holnaposokkal együtt járta be a történelmi Magyarország sok városát, ő kiállított, a költők pedig felolvastak a verseikből, a tárlatokkal egybekötött matinékon gyakran színészek, dalnokok is fölléptek. Egy szó, mint száz: Tibor Ernő a magyar kultúra, a magyar szellemi élet megújulásának egyik legtevékenyebb animátora lett. Alkotói lendületét az első világháború, a frontszolgálat se törte meg, és Trianon után sem torpant meg. Bevallatlanul is Kós Károly-i éthosszal és elkötelezettséggel tette a dolgát: Biharországon, Máramarosban, Erdélyen túl, Bukovinában, a román tengerparton is sokat portyázott, festett, és hamar a bukaresti Nemzeti Szalon egyik rendszeres, sokat méltatott kiállítója lett. Tovább folytatta hónapokig, akár másfél évig is tartó franciaországi és itáliai útjait, ahonnan mindig gazdag zsákmánnyal tért haza, szülővárosába. Nem csak kész festmények százaival, hanem számos vázlattal is, melyekből váradi műhelyében festette meg francia/olasz tengerparti legendáit. És szeretett városát, annak ma már részben eltűnt világát is, képek százain őrizte meg az utókor örömére.

A Szigligeti színház a Bémer téren

 

Az én szívemhez legközelebb nagyváradi városképei közül talán egy, a Szent László hidat, és a Városházát megörökítő vászna áll. Ahhoz, hogy a Városháza monumentális épületét egymást követő síkok mélységében mutassa be, a híd egy részletét is lefestette, az előtérben – néhány apró, gyorsan meghúzott, mozgást sugalló, szürke folt – néhány ember és töredezetten egy sárga villamos is látható. A kép szemlátomást egy téli napon, derengő kék fényben készült. A művész által kiválasztott látószög lehetővé tette, hogy erőteljes ritmust diktáljon, éppen a hídpillérek révén, melyek a Városháza magasba szökő tornyát, és a híd mellvédoszlopainak elnyújtott íveit erősítik. A primér színek uralkodnak: a Városháza falainak vöröse, a villamos apró, virító sárga foltja, az ég és a hó fehérségének kékes fényreflexei. Ez a festmény a Tibor Ernő és sok-sokezer sorstársa iránt vétlenségében is vétkes, hűtlenné vált város örök szépségű monumentumát varázsolja elénk.

 

1944. május 3-án deportálták. Dachau egyik külső táborában, Kaufering szögesdrótjai között halt meg, kilenc nappal annak felszabadulása előtt. Sorstársa, Rónai Ernő visszaemlékezése szerint a koncentrációs táborban is minden lehetőséget megragadva rajzolt. Az utolsó pillanatig…

Szilágyi Aladár



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!