Egy telefon, egy helyszín

2014. 10. 10. 12:20

Megszokhattuk, egy átlagos filmben több helyszínen zajlik a cselekmény, és el sem tudjuk képzelni, milyen lehet, ha „ki sem mozdulunk” másfél-két órán keresztül. Kustán Magyari Attila két olyan alkotást mutat be, amelyek fenntartják a néző érdeklődését annak ellenére, hogy mindvégig egy helyen játszódnak.

 

Egy autó, egy telefon: Locke

 

Steven Knight tavalyi filmje, a Locke az elmúlt évek egyik legerősebb drámája lehet. Főszereplője, Ivan Locke sikeres építész, megbízható családapa és férj hírében áll, az élte egy szerencsétlen estének köszönhetően azonban romokba dől. A film akkor indul, amikor Locke beül autójába, és elindul valahová. Szól a telefon, felveszi, és beszél. Aztán ismét csörren a telefon, és míg vezet, beszél. Mindez másfél órán át, úgy, hogy egy pillanatig sem unjuk meg a történéseket (illetve a párbeszédet).
Kiderül, megcsalta feleségét, hogy éppen ahhoz a nőhöz igyekszik, aki megszülni készül a törvénytelen gyereket, s másnap reggel egy hatalmas épület alapjának megöntésénél kellene jelen lennie, de nem fog.
A másfél óra annyira mozgalmas, mintha akciófilmet néznénk. Locke egy szimpatikus ember, akit félrelépése ellenére szerethetünk. Nem véletlen, hogy a cementtel foglalkozik: azt vallja, a stabilitás fontos, és – mint kiderül, apjával ellentétben – jó döntéseket akar hozni, amelyekkel minden problémát meg tud oldani. Ezt az álláspontját végig fenntartja, és láthatjuk, amint az autóban, a beszélgetések során összefüggő szálak kibogozódni látszanak…

 

Egy koporsó, egy telefon: Élve eltemetve

 

Azon túl, hogy egyetlen helyszínen játszódik a Rodrigo Cortés rendezte Élve eltemetve (Buried) is, csak nem autóban, hanem a föld alatt, egy koporsóban, ebben a filmben is megjelenik a telefon. A film főszereplője, Paul Conroy Irakban teljesít szolgálatot, egy támadás során azonban elveszíti eszméletét, és mikor visszanyeri, egy koporsóban találja magát.
A koporsóban talál egy öngyújtót, egy kis pálinkát, egy ceruzát, egy kést és a mobiltelefont. Amint szabaddá teszi bekötött kezeit, a telefont próbálja, de vagy üzenetrögzítőt tárcsáz, vagy olyan ismerőst, aki közömbösen áll a hallottak előtt, a hivatali emberek sem értik meg, mi is történt vele. Végül megcsörren a telefon, és elrablói közlik vele, másfél órája van arra, hogy összeszedje az ötmillió dolláros váltságdíját.
Conroy végül látszólag segítséget kap, megígérik neki, hogy megkeresik és kimentik. Azzal biztatják: más is járt így, és sikerült segíteniük rajta, bízzon hát bennük.
A film másfél óra körömrágás és kétségbeesett ötletek kitalálása a néző részéről. Klausztrofóbiát is okozhat, képes arra, hogy behúzzon minket a koporsóba, elhitesse velünk, hogy fogy a levegőnk, merül a mobilunk, lassan már a gyújtó sem ég, és itt maradunk.
A színész – ahogyan az előbb ismertetett filmben is – a hátán viszi az egész művet, hiszen mindvégig egy embert látunk, a történéseket, a telefonban megszólalókat csak halljuk, de soha nem látjuk. Mindkét alkotás bizonyítja, hogy alkotó és néző együttműködésével születik meg a mű, és nem kell hatalmas költségvetés, különleges helyszínek ahhoz, hogy együtt lélegezzünk a főhőssel.

(Erdélyi Riport 2014/38., október 3.)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!