Egy korty levegő a Parno Graszttal (Nem választási napló)

2016. 05. 25. 14:19

A Parno Graszt (jelentése: fehér ló, ami a tisztaság és a szabadság jelképe) roma népzenei együttes koncertezett Marosvásárhely központjában. Parászka Boróka írása.

 

A szerző felvételei

Olyan ez a kampány, mint az egyszeri leány meséje: „jöttem is, nem is, hoztam is, nem is”: a jogszabályok változása miatt a választási hajrában megszokott szavazó-korrumpáló akciók zöme megszűnt vagy átalakult. (Nyílt, látható módon) nincs voksoló etetés, ajándéktárgy-osztogatás, és a választási mulatós programokat is átalakították. Már nem tündököl a polgármester a megvehető előadók oldalán, nem fürdik a jó pénzért megvásárolt népszerűség fényében.

Ez a visszafogottság, megregulázás furcsa helyzetekhez vezet. Törvény ide vagy oda, a mulattatásról mégsem tudnak teljesen lemondani a mandátumért versengők. Marosvásárhelyen így nem volt a polgármesteri szék megtartásáért küzdő Dorin Florea kampányvendége Koncz Zsuzsa (Angela Simileaval és Ovidiu Komornyikkal együtt nem volt az). Koncz Zsuzsa annyira nem volt kampányvendég az önkormányzati választások előtt két héttel, önkormányzati költségvetésből finanszírozott rendezvényen, hogy a brutális famészárlásokról elhíresült polgármester városában elénekelte a „Ne vágj ki minden fát”.

A Múzeumok Éjszakája idén is gazdag programot kínált, és ez sem volt a kampány része két héttel az önkormányzati választások előtt, mivel hogy a nem RMDSZ jelölt független polgármester aspiráns Soós Zoltán történetesen a Maros Megyei Múzeum igazgatója. (Ennél egyszerűbb mondatszerkezeteket tekintettel a történelmi időkre, sajnos nem áll módomban összeállítani).

A Parno Graszt május végi fellépése Marosvásárhelyen aztán végképp nem volt kampányrendezvény, nem azért, mert nem illeszthető a kontextusba és a kampánynaptárba. Hanem mert nem. Nem olyan fellépők, nem olyan zene, nem az az élmény. A helyi hatóságok ugyan mindent megtettek azért, hogy a koncertet belerángassák a szutykos, ragadós marosvásárhelyi sárba. Valentin Bretfelean (az utcanévtábla botrányban elhíresült) közösségi rendőrség vezetője kezdés előtt még a helyszínen demonstrálta, hogy ki fújja a passzátszelet. (Utánozhatatlan modorában figyelmeztette a helyszínen lévőket a „rend” és a koncertidő betartásának fontosságára.)

De aztán színpadra állt a Parno Graszt, ez a szabolcsi cigányzenekar, amelyik úgy ragaszkodik a saját zenei alapjaihoz, és úgy vágtat bele a populáris regiszterekbe, hogy mindig tartja a szintet hitelesen és erővel. Néhány méterrel az Avram Iancu szobortól és a marosvásárhelyi főtér fölé emelkedő ortodox templomtól, a szocreál színháztéren, nem messze onnan, ahol annak idején felharsant a „ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok”, belecsaptak a húrokba.

A tér nem telt meg úgy, mint ahogy egyébként az ingyenes önkormányzati mulatós esteken meg szokott telni. De azért jöttek emberek, egyrészt azért, mert még itt, ebben a világvégi kisvárossá aszott Marosvásárhelyen is sokan tudják, hogy a Parno Graszt világszám. Másrészt azért, mert vonzotta az őgyelgőket az agyonközösségirendőrözött, telepiskótakövezett, rögeszmésen berózsázott és még rögeszmésebben fairtott utcákon végig hömpölygő zene. Az ember már-már kezdte azt hinni, ez olyan, mintha élnénk. Harmadrészt előmerészkedtek a hátsó sorokból a hátsó sorban állók, a gettólakók, az egész-, fél- és negyedgáborok. A pária kasztok kavalkádja.

Marosvásárhelyi magyarként van némi fogalmam, mit érezhetnek a marosvásárhelyi cigányok, amikor helyi szinten sem ismert, el nem ismert nyelvük-kultúrájuk hirtelen produkcióvá, teljesítménnyé válik, és színpadra kerül. Elvégre Marosvásárhely a magyar jogsérelmek és frusztrációk városa. De azért olyan mély jogsérelmeket és frusztrációkat, mint ezek az emberek, magyarként mégsem lehet átélni. A magyar közösség itt a már csak töredékesen, nyomokban látható közösség. A roma a jelenlévő, de intézményesen, szimbolikusan még nem látható. Az roma szavazatokban is joggal bízó önkormányzati politika időnként eddig is vetett a romáknak is egy-egy koncot, egy-egy protokoll gesztust.

De a Parno Graszt nem ez volt. Nem roma mutatványosokként, preparált nemzetiségi-etnikai adalékként léptek színpadra. Hanem olyan művészekként, akik élik, élvezik, értékelik és képviselik saját kultúrájukat. Akik tudják, hogyan kell beszélni a színpad előtt álló sokféle közönséghez, tudják kit kell onnan a színpadra, táncba hívni. Nem volt könnyű megmozgatni az embereket.

Érződött a közösségi rendőrség koncert előtti megjelenése miatti feszültség, a zavar, hogy mit is kezdjünk itt a betontömböket betöltő szabolcsi cigányzenével. Mit kezdjenek egymással a panellakó népzene rajongók, a vasárnap délután polgári sétálók, és a rokolya pörgetők. Időnként sikerült áttörni a falakat, sokszori nekifutásra végül elég sokan kiabálták bele a marosvásárhelyi levegőbe, hogy „nem tudjátok, hogy ki vagyok, a Mukinak, a Mukinak a fia vagyok”. Most sem derült ki, hogy kicsoda Muki, de ebben a városban elég sok Muki lakhat a Tudor negyedtől a Kövesdombig. És azt, hogy a „hosszú nyelű késsel” mi mindenre lehet képes a dühös ember, az itt élők alaposan megtanulhatták.

A düh, a félelem, meg az öröm is kiénekelhető, kitáncolható – ezen a májusi vasárnapon végül is bebizonyította ezt a Parno Graszttal öröméneklők, örömtáncolók sokasága. A nyugdíjas hölgyek, akik összekapaszkodtak a hidegvölgyi cicanadrágos cigánylányokkal. Az a kis tornacipős-mackónadrágos kamasz fiú, aki úgy pörgette meg a koszorúban felvonuló egyetemista hölgyeket, hogy olyat még nem láttak, és valószínűleg nem is sokszor láthatnak. Az ismert és ismeretlen emberek, akik egymásnak dőlve danoltak.

Rendbontás nem volt, a koncertet időben befejezte a Parno Graszt (többszöri visszatapsolással együtt), a betonfalak még sokáig visszhangoztak. Nem tudni, mit hoz majd, s kinek a konyhájára ez a nem kampány rendezvény. Valószínűleg a legtöbbet a legtöbbnek: egy estényi szabad lélegzetet Marosvásárhelynek.

 

A Parno Graszt együttest 1987-ben alapították. Magyarul és romani nyelven énekelnek, egy dalon belül is cserélik a nyelvet, illetve egyszerre énekelnek mindkét nyelven. A zenekar alapfelállása szűken tíz tag, de zenélnek húszan is, néha egy tíztagú tánccsoporttal. Zenei anyagaik alapjait a közvetlen környezetükben gyűjtötték, a szabolcs-szatmári Paszabról és környékéről, ahol többségében most is élnek. Egy svájci zenei szakfolyóirat, a Vibrations 2005-ben Parno a Grasztot a műfaj tíz legjobb zenekara közé sorolta. Rávágok az zongorára című lemezük 2002-ben a 7. helyen végzett az Európai Világzenei Ranglistán (World Music Charts Europe)

Fotó: Transindex.ro

A zenekar tagjai: Oláh József (ének, gitár, tambura), Balogh Géza (ének, gitár, tánc), Jakocska János (ének, gitár), Oláh János (nagybőgő), Oláh Krisztián (tangóharmonika), Németh István (szájbőgő, kanna), Horváth Sándor (ének, kanál, tánc), Balogh Mária (ének, tánc), Váradi Mária (ének, tánc). Albumok: Rávágok a zongorára (2002),  Járom az utam (2004), Ez a világ nekem való (2007), Reggelig mulatok (2011)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!