Berekméri Katalin UNITER-díjas

2015. 05. 26. 10:13

A legjobb mellékszereplőnek járó UNITER-díjat vehette át BEREKMÉRI KATALIN, Radu Afrim Az ördög próbája című rendezésében nyújtott alakításáért. Két évvel ezelőtt készült portrénkkal gratulálunk neki. Parászka Boróka írása.

 

 

Dáma vagy punklány: előre sosem tudni, hogy kivel találja szembe magát a néző, ha Berekméri Katalinra osztanak szerepet a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának előadásaiban. Megvillantotta már földön túli eleganciáját Kalapos Hölgyként a Kövesdy István rendezte Csontváryban, kérlelhetetlen energiákat mozgatott meg a Sorin Militaru által színpadra vitt Makrancos hölgyben vagy a Porogi Dorka rendezte Rómeó és Júliában, néhány hanglejtésből is pontosan rajzolta meg a marosvásárhelyiek örömére a Maros és Nyárád-menti atmoszférát a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Kisvicáknéjeként. Nehéz színészportrét rajzolni róla, és azt taglalni, miért nagyon fontos része Berekméri a kortárs erdélyi színjátszásnak. Nem azért, mert valóban eszközgazdag, szakmailag művelt alkotóról van szó, akinek megannyi arcát, alakítását nehéz összefoglalni. Szakmai műveltséghez most ide értjük a mozgás- és hangtechnikán túl a stílusérzéket, a dráma- és színháztörténeti otthonosságot, továbbá és leginkább azt, hogy valódi társulat-ember, társulat-nő, aki mellékszerepeiben is kulcsfontosságúvá tud válni, aki érti, követi vagy ellenpontozza a rendezőt, attól függően, hogy milyen állapotban van, meddig jut el a produkció, amelynek részese.
A „portré-rajzolás” nehézségét az is magyarázza, hogy milyen helye, esélye van a nőknek az erdélyi férfi-színházi világban. Az utóbbi években – méltán – a tenyerén hordozta a szakma a (férfi) alkotóinkat. Bogdán Zsolt, Bányai Kelemen Barna, Hatházi András, Sebestyén Aba – csak néhány név azok közül, akik újra és újra szakmai elismerést kaptak. Ha csak a díjak alapján mérjük az erdélyi színház női felét, akkor a Jászai Mari- (és Bubik István, és Uniter stb.) díjas Kézdi Imola az, akiről elmondhatjuk: valóban látható, és látják.
Válságban van-e a női színjátszás Erdélyben? Ha Marosvásárhely felől (és a szakmai elismerések felől) nézzük, azt kell mondanunk: igen. Berekméri Katalin pályája, teljesítménye lehet a kulcsa annak, hogy mi történik, hogyan alakul ki ez az egyensúlytalanság, és mi felé vezet ez az állapot. Miközben a férfi-színházi nyelv alakítja formáit, hangsúlyait, és olyan alkotók esetében, mint Bogdán Zsolt és Bányai Kelemen Barna egészen biztosan szert tett valamiféle autenticitásra és autoritásra is (nevük védjeggyé vált), a női partnerek belekényszerülnek abba a szerepbe, amit a rendezői koncepciók, a nézői elvárások lehetővé tesznek: kiegészítői a produkciók többségének.
A legnyilvánvalóbb példája ennek a frissen, Marosvásárhelyen bemutatott, újra írt Alkésztisz, amelyet szintén Sorin Militaru rendezett. Az a Sorin Militaru, akivel Berekméri a Makrancos hölgyben olyan elszántan küzdött, és hozott létre rendkívül erős (autentikus és autoriter!) karaktert. Euripidész története a női áldozathozatalról átalakult. A marosvásárhelyi színpadon a férfi teljesítményről, vagy éppen teljesítményképtelenségről láthattunk képes beszédet. Hiába dolgozott fegyelmezetten és pontosan a címszereplő, Tompa Klára: a nő itt is a szükséges minimum, a beszélő, mozgó, jól instruált kellék maradt. Rövid távon van eredménye ennek a félárbocos színházi működésnek, mert a színészek (az Alkésztisz esetében Bányai Kelemen Barna, Bokor Barna és a szenior generációt képviselő Szélyes Ferenc) befutják a számukra felkínált pályát. De a hiányérzet ezzel együtt marad. Hiába teljesít szakmailag meggyőző módon a nagy ívű pályát maga mögött tudó Lőrincz Ágnes, a pedagógusként és színésznőként is tapasztat Tompa Klára, hiányzik mögülük a nőket értékelő és értő koncepció.
Az a színházi világ, amely túllép a nemi kliséken, és alkotótársként biztosít esélyegyenlőséget a színésznőknek. Berekméri Katalin pedig – ha pontos nevet akarunk keresni annak, mit is képvisel ő a kortárs erdélyi színjátszásban, akkor ilyen, teljes értékű alkotótárs. Fizikai, szellemi és érzelmi szempontból is kiveszi a részét a színházból, vagy inkább beviszi mindazt, amit bevihet: amivel hozzájárulhat az előadás működéséhez. És ez nem jelenti azt, hogy könnyen adná magát, hogy ez a részvétel egyenlő lenne az édelgéssel, a szépelgéssel, a mellőzhetőséggel és letudhatósággal. Kemény fizikumú színésznő, egyike azon keveseknek, akik tudják, hogy a színház első-, másod- és harmadsorban erőnlét, állóképesség, teljesítmény. Olyan nőiesség, amely ledobja magáról a kliséket. A szépség, a rútság, a keménység, az erotika nála mind tartam, mondanivaló, üzenet, helyzet. Irányított, értett folyamat. Egyetlen szemvillantás elég az átváltozáshoz, egyetlen kézmozdulat a viszonyok jelzéséhez. Permanens a jelenléte, és nem is képes másra, mint állandóan, könyörtelenül, kedvesen, diszkréten vagy harsányan, de jelen lenni. Ha Berekméri a színpadon van, akkor a színpadon van.
Sokszor írtam le róla különböző kritikákban, hogy modoros. És valóban van hangja, gesztusa, ami kiszámítható, ami ismétlődik: de ezek mindig akkor mutatkoznak meg, ha jelzi, hogy valami hiányzik, a rendező színész és színésznő összjátéka nem működik. Olyanná válik ilyenkor, mint a küllők közé ékelődött kavics, érces, csikorgó. Nem lehet nem észrevenni, hogy valami baj van.
Márpedig valami baj van, ha újra és újra felmerül, hogy „nincsenek elég jó színésznőink”, hogy „nehéz a nőket kiosztani”. A tehetség, a rátermettség, az értelem arányosan oszlik meg, a színészképzés kezdetén ugyanazokkal a reményekkel indulnak ezen a pályán nők és férfiak. Aztán valami történik, elvesznek a női energiák, erőtlenné válnak a mégoly erős női hangok, és mégoly sodró női gesztusok. A férfiak pedig, remek színészeink, magányossá válnak.
Így működik a féllábú erdélyi színház, amely ha új kapaszkodókat, új témákat, új ihletet keres, akkor nem feledkezhet el arról, hogy nézőterein sok-sok nő ül, színpadain kellő figyelemre és érzékenységre sok-sok nő vár, és drámáink is csak úgy teljesek, ha láthatóvá válnak a nőtörténetek is. Egyszerű ez, és kicsit szégyellem is, hogy ezt 2013 őszén Erdélyben így le kell írni.
Itt van ez a csontos arcú, hosszú lábú, erős karú nő. Akárhányszor színpadra lép, megérint az ereje. Nézők, kollégák, ismerősök és ismertlenek csak úgy ismerik, becézik, Katus. És én annyira drukkolok, hogy jusson esély a becézésen túl. Jusson esély az alkotó-társiasságra neki, a színésznőnek, és a megszólítottságra nekem, a néző-nőnek.

 

Névjegy

 

Berekméri Katalin 2001-ben végez a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen, Marosvásárhelyen. 2003-tól tagja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának. Fontosabb szerepei az utóbbi három évadban: Kalapos Hölgy – Kovásznai György: Csontváry, rendező: Kövesdy István, Lady Montague – William Shakespeare: Rómeó és Júlia, rendező: Porogi Dorka, Anca – I.L. Caragiale: Megtorlás, rendező: Kincses Elemér, Dajka– Gotthold Ephraim Lessing: Bölcs Náthán, rendező: Harsányi Zsolt, Rózsika néni – Háy János: A Gézagyerek, rendező: Rusznyák Gábor, Kisvicákné– Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül, rendező: Parászka Miklós, Minola Katalin – William Shakespeare: A makrancos hölgy avagy a hárpia megzabolázása, rendező: Sorin Militaru;Anna Petrovna– A. P. Csehov: Platonov, rendező: Harsányi Zsolt. Díjak: 2011 – Vastaps-díj, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Tásulatának érdemdíja, 2011 – Vásárhelyi Hírlap díja, Nemzetiségi Színházi Kollokvium, Gyergyószentmiklós (Tamara – Vaszilij Szigarjev: Guppi, rendező: Harsányi Zsolt), 2010 – Bioeel Színészi Nívódíj, 2008 – Erdős Irma ösztöndíj, 2008 – Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza Női Alakítási Díja, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (Romy Vogtländer – Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból, rendező: Harsányi Zsolt)

 

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!