Az ördög fája

„Bukások sorozata ez a regény, amely a magyar felvilágosodás alaptörténeteit foglalja össze.” Péterfy Gergely: Kitömött barbár című új regényét Parászka Boróka ajánlja az olvasó figyelmébe.

Kazinczy Ferenc mániája egy magnóliafa ültetése volt – a Pétefy Gergely által írt regény mellékesnek látszó, mégis kulcsfontosságú életrajzi ténnyel szembesít. Furcsa rögeszme a költõtõl, nyelvújítótól, kora válságának értőjétől és krónikásától, hogy kertjébe mindenképpen egy olyan növényt szeretne telepíteni, ami nem honos azon a tájon, és amely színes virágaival, bársonyos bimbóival messzire virít, hivalkodóan idegen környezetétől.
Az első csemete elszárad, talán nem jól ápolják, talán nem a megfelelő helyre ültetik, ki tudja, mi a kudarc oka. A második csemete azonban a körültekintő ápolásnak és gondozásnak köszönhetően megfogan. Mégsem nőhet virágzó fává. Hogy miért nem? Ennek a szimbolikus kérdésnek a magyarázata Péterfy Gergely irodalomtörténeti és társadalomtörténeti szempontból is fontos műve, amely Kazinczy Ferenc és az Afrikából Európába hurcolt rabszolga, majd hercegi komornyik, Angelo Soliman barátságát foglalja össze.
Az előbb Marseillesben, majd Bécsben élő Soliman kora művelt, elismert szereplője volt, aki szabadkőművesként hitte és hirdette az emberek szabadságát. Hiába vált azonban rabszolgából szabad emberré, hiába élt sötét bőrrel is méltósággal, tehát fehér emberként, egyéni szabadságharca nem érhetett be, nem végződhetett jól, csak kudarccal. A társadalom, amelyik „fehér” szellemét tisztelte és a maga hasznára használta, halála után testét, nem fehér testét „helyére rakta”. Bőrét lenyúzták, kitömték, Kazinczy barátját preparált állatokkal együtt mutogatták a bécsi természettudományi múzeumban.
A magyar nyelvújító Soliman életét és halálát is sajátjának érezhette. Életét azért, mert ugyanolyan idegenekként érkeztek és éltek a birodalmi fővárosban: a pusztai magyar és a színesbőrű afrikai. És ugyanolyan erőfeszítéseket tettek, hogy tudásuk, ismereteik révén elfogadják őket, maguk mögött hagyhassák idegenségüket. Soliman már életében szembesült azzal, hogy mennyit ér a szellem kifehérítése, és mi lesz a fekete test sorsa. Azzal, hogy a „faj-kérdést”, a hierarchiát egyedül nem lehet elkerülni, a hatalommal nem lehet szembeszállni. Bőrét ezért örökségként barátjára, Kazinczyra testálta, bízva abban, hogy történetét a magyar író érti és mondja tovább. Végül mégis elkészül az ember-preparátum, tanulságul, hogy nincs ellenállás, nincs faj-rendből kiszakadás. Kinek a kudarca ez? Solimané, aki bízik Kazinczyban? Vagy Kazinczyé, aki egész életében hiába ír, körmöl, immár örök kárhozatként retteghet attól, hogy az ő szellemi erőfeszítései is hiábavalóak, jelentéktelenek, mellőzhetőek, végső soron éppoly barbárak, mint amilyen barbár a vitrinbe zárt test?
Kudarc-e ez egyáltalán? Kazinczy a kudarcok, csalódások ellenére hitte, hogy valami megmenthető. Valami átültethető, nemesíthető, megváltoztatható, virágba borítható. Ez hát a titka a magnólia-csemetéhez való ragaszkodásnak. Hogy mi lett a sorsa a második, szerencsésebb fácskáknak? Az, hogy a barbár vidéken élők, akik nem szoktak hozzá ehhez a virágzáshoz, fejszét ragadtak, és Kazinczy feleségét, történeteinek tovább éltetőjét és mesélőjét arra kényszerítették: vágja ki az idegen fát, mert az az ördög fája.
Bukások sorozata ez a regény, amely a magyar felvilágosodás alaptörténeteit foglalja össze. Tétje, hogy valóban választ ad-e arra a kérdésre, miért nem lehetett máig sikeres ez a szabadság-program? Péterfy a kétszáz évvel ezelőtti történések máig ható következményeit is láttatja. „A parasztok úgy cselekedtek, amilyenné tettük őket” – hangzik a regény elején a kulcsmondat, mely a magyar társadalom sok-sok fejezetében ismételhető. De miféle erők hatnak? Kié a felelősség? Ez az a kérdés, amely megválaszolatlan marad, a felkínált válasz pedig ellentmond a regény logikájának. „A romlás magnetikus ereje talán nem is közvetlenül bennünk, hanem magában a tájban és az időben gyökerezett, vagy egészen durván: a vérben magában. A barbár vidéken, ahol élnünk adatott” – így látja és érti Török Sophie, Kazinczy és közvetve Angelo Soliman hagyatékának örököse a miérteket. Ha valóban a „vérben” van baj, ki dönt arról, kinek a vére fertőzött, lecsapolandó? Gyötrő dilemmával marad az olvasó, és az élménnyel, amit Péterfy fájdalmasan gyönyörű történetei nyújtanak: a magnólia-csemetében reménykedő magyar ellenállóról, a fehérek között európai szabad-rabszolgáról.