A sosem volt otthon
2014. 12. 29. 15:52„A Medgidia kézbe vehető, végigolvasható, alkalmas arra, hogy felkeltse a sosem volt otthon utáni vágyakozást. ” Cristian Teodorescu: Medgidia, a hajdani város című regényét Parászka Boróka méltatja.
|
|
Csoportkép férfiakkal: az erős, a sármos, a kamerába néző, a kamerából kileső – Cristian Teodorescu regénye, a Medgidia, a hajdani város magyar nyelven most jelent meg a marosvásárhelyi Lector kiadónál, borítóján egy ilyen „férfias” életkép látható. Egyszerre kordokumentum ez a kép, egy letűnt világ lenyomata, és egyszerre időtlen-állandó tabló a mindenkori helyekről, a mindenkori helyek mindenkori lakóiról. Ezeket az otthonokat oly öröknek hiszik az ott élők, és oly könnyen kiderül ezekről: illékony, eltűnő vágyképek, kísértő álmok, vibráló pillanatok. Az ismert román prózaíró, az Academia Catavencu szerkesztője arra tett kísérletet regénnyé fűzött rövid szövegeiben, hogy ezt az állandó illékonyságot megörökítse, egy nagyon távoli, és mégis nagyon közeli városban, valahol Kelet-Európában. Legyen a város neve Medgidia. Csak félig játék ez a helyválasztás, mert Teodorescu rövidprózái azért körültekintőek, adatgazdagok, még akkor is, ha a karakterrajzok, a történetmesélés lekerekített, és nagyon pontosan célozzák a kívánt hatást: a szórakoztatást, a megrendítést, az iróniát, a melankóliát és a nosztalgiát. (Valamint mindezek pontosan kiszámított vegyületét). Félig komoly esettanulmány arról, hogyan rendeződik át a politikai rendszerek változása révén (az 1940-es évektől a diktatúra kiépüléséig) egy társadalom, egy kisebb (városi) és egy nagyobb (országos) közösség. Hogyan változik egy-egy karakter ömagában, hogyan hatnak egymásra ezek a történelembe vetett személyiségek, kiknek és milyen esélyük van az ellenállásra, és mit jelent a konformizmus, a kiegyezés, a “rendszerváltás” egy-egy ember, család, baráti közösség, vagy éppen egy szerelem életében. Nagyon sok minden megérthető így, Medgidiától távol is, azokon a helyeken, ahol egzotikusnak tűnik ez a románok, oroszok, törökök lakta világ. A “hajdanivá” válás elkerülhetetlen, előre tudott. Kissé el is bizonytalanít, hogy mennyire nyomasztó-meghatározó a nosztalgia. Az, ami így, a nosztalgikus-ironikus múltidézésben megjelenik, az valóban a múlt-e, vagy az elvárás a múlttal szemben? Valami utólag elrendezett, ami csak a saját premisszáit engedi igazolódni? Teodorescu regényének is megvannak ezek a múlt-csapdái, előítéletei, időnként bele is sétál ezekbe, de sok mindent old az irónia, a mesélni vágyás. Az, ahogyan a szerző belefeledkezik saját világába, a hajdani városba, ami vagy úgy volt, vagy nem úgy volt, de így a történelmi csacsogás, adomázás sodrásában mindenképp élvezhető, vonzó. Az erdélyi magyar olvasót két kérdés biztosan kínozni fogja: hogyan dolgozza fel azt, hogy a politikai kitelepítések helyszíne a maga családiasságában, sokszínűségében, szerethetőségében mutatkozik meg? Hogyan egyeztessük mindezt össze? A másik kérdés pedig az: lehetne-e “hajdani város-regényt” írni az erdélyi városokról, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról vagy Nagyváradról? Ami a történelmi rettenet és idill találkozását illeti: ez egy nagyon nagy, és megkerülhetetlen munka. Az, hogy a Duna-csatorna és vidéke azzá válhatott, ami a rendszerszerűen eltervezett, kivitelezett erőszak volt. Megvolt annak az ára, a maga vesztesége, és Teodorescu ezzel segít számot vetni. Észrevenni egy eddig nem ismert perspektívát.
A másik kérdésre nehezebb a válasz. Az etnikumok, vallási közösségek együttélésének megvannak a maguk szabályszerűségei. Vannak ismétlődő konfliktusok, vannak típuskooperációk - sok feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy az ilyen környezetben élők felülírják a szabályokat.
Erdély, a nyitott Erdély ilyen értelemben zárt, túlontúl szabályozott tér, amelyben a közösségeknek sem módjuk, sem erejük nem volt az előre rögzített játszmákból kilépni. Medgidia kisközössége az erdélyi városokhoz képest periféria, nem volt akkora tétje, hogyan alakuljanak a viszonyok. Szabadabb, képlékenyebb, illékonyabb világnak bizonyult. Lehetett belőle hajdani város, amire emlékezni jó, amelynek emléket teremteni szórakoztató, tanulságos, még akkor is, ha fájó. Erdélyben ez az emlékezetmunka keményebb kihívás, nem oldható a csevegésben, s csak nehezen mutatható meg egyetlen tablón. Ha egyáltalán megmutatható. De ím, Medgidia kézbe vehető, végigolvasható, alkalmas arra, hogy felkeltse a sosem volt otthon utáni vágyakozást.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
