A lepkefogó – Sylvia Plachy fotográfiái

2016. 03. 03. 19:41

A budapesti születésű, New Yorkban élő Sylvia Plachy fotóiból nyitottak kiállítást a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban. A látottakat Fám Erika írása értékeli.

Sylvia Plachy fotóművész, az Oscar-díjas Adrien Brody filmszínész édesanyja a sepsiszentgyörgyi megnyitón

 

Sepsiszentgyörgyön a 2016-os év a Kép éve, sajátos tematikus kultúrprogramot kínálnak a helyi kulturális intézmények a Városimázs iroda koordonálása alatt, a vizualitásra fókuszálva és a képélmény sokféle formáját mutatva meg az érdeklődőknek, számos rendezvény, esemény közvetítésével. A Kép éve Sylvia Plachy magyar származású New York-i, fotográfus kettős kiállításával indult az Erdélyi Művészeti Központban (EMÜK). Az anyag egyrészt a budapesti Mai Manó Házban korábban kiállított Mikor lesz holnap? képeit, illetve a művész 1990 óta Erdélyben készített fotóinak első alkalommal kiállított gyűjteményét tartalmazza, Remény és álmodozás Erdélyben címmel.

A Mikor lesz holnap? című kiállítás (Mai Manó Galéria) egyik képe

 

Magányos műfaj

A kiállítás megnyitóján 2016. február 20-án az alkotó is jelen volt, másnap a látogatók népes táborának tartott magyarázatokkal és személyes élménybeszámolóval egybekötött tárlatvezetést. Sylvia Plachy személye legalább annyira vonzó, mint munkái. A hetvenhárom éves fotográfus törékeny alkata, gyermekien kíváncsi tekintete, fiatalos gesztusai és mozdulatai mintha függvényszerűen kapcsolódnának alkotásaihoz, azokhoz a kivétel nélkül fekete-fehér fényképekhez, amelyek a láthatón keresztül próbálnak elvezetni az érzelmek, érzések, hangulatok, lelkiállapotok belső, láthatatlan világához. Plachy úgy dokumentálja a valóságot fotóin keresztül, hogy nem áll meg a tárgyak világánál, hanem az emberhez, a lélekhez akar eljutni a pillanat erején keresztül. Vallomásos tárlatvezetése alatt beavatta a jelenlévőket ars poeticájába is, miszerint soha nem komponálja meg a képeit, nincs soha előre tervezett vagy elképzelt struktúrája az éppen készülő fotónak, mert úgy közelít a lefényképezendőhöz, mint talált tárgyhoz, mint talált kincshez, amely tünékeny, múlékony és csak abban a pillanatban van jelen. Semmi mást nem kell tenni, ha már észrevette és megérintette az, amit látott, hogy fényképpé alakítsa át, amelynek nem az a célja, hogy az igazságot fogalmazza meg, amely úgy tud hiteles lenni, hogy azt az érzést, belső történést közvetíti, amely benne, az alkotóban éppen megszületett. Többször hangsúlyozta, mindig egyedül jár fotózni, mert csak így tud igazán figyelni a külvilágra, csak így tud képekben gondolkodni, szüksége van arra a más típusú figyelemre, amely ahhoz kell, hogy a képei megszülethessenek. Meggyőződése szerint a fotós szemlélethez, kereséshez nem kapcsolható hozzá a közös utazás, a verbális kommunikáció, alapfeltétele a fotós világlátásnak a belefé fordulás is, amelynek során másként tekinthet az alkotó a környezetére, a külső tartalmakra és a kettő közötti kapcsolódási pontokat így találhatja meg leginkább. A fotótémát Sylvia Plachy pillangóhoz hasonlította, amely hirtelen közel repül, aztán meg eltűnik, a fotóst pedig a lepkehálóval szaladgáló, keresgélő gyermek metaforjával jellemezhetjük. A Susan Sonntag által vadászatnak nevezett fotózási aktus ezáltal kicsit átminősül szelíd lepkefogássá, ahonnan a lepkék akár ki is repülhetnek és az élmény rögzül, nem a vad birtoklása lesz a legfontosabb.

Sylvia Plachy: Nagyapa és nagyanya 1979

 

A kép kifejező nyelvén

Az EMÜK kiállítótermeiben látható Sylvia Plachy képek többnyire életképek. Az Erdélyben készített fotók olyan életérzéseket ragadnak meg, amelyek a hely szellemével hozhatóak elsősorban kapcsolatba. Az emberi jelenlét alapvető fontosságú majd minden fotó esetében, hiszen a humanista fotózás elkötelezettjeként leginkább a sokféle lehetséges emberi lét- és érzésformára csodálkozik rá, nem kérdez, nem állít semmit, csupán megmutat. Erős kulturális kapcsolódási felület alakulhat ki a kiállított fotók és a tárlatlátogatók között, hiszen a tárlat anyaga közelmúltunk helyszíneit idézi fel, olyan szeletkéit láttatja megélt életünknek, amelyekkel nem a történelemkönyvek dokumentarizmusával akar visszautazni az időben, hanem az emlékek örömét, félelmeit, szomorúságát szeretné feleleveníteni, az újra rátalálás alázatával.

Saját élettörténete is átvillan alkotásain, hiszen az emigráns létből fakadó érzékenység megsokszorozásaként is értelmezhetőek a fényképek, amelyek a szó konkrét értelmében a fény, a belső fény keresésére irányulnak, a látványvilágban is felbukkanó lelki tartalmak nyomába erednek. Az alkotó maga fogalmazta meg, hogy minden bizonnyal azért is lett fotós belőle, mert a képek nyelvén sokkal inkább ki tudta fejezni gondolatait, hiszen tinédzserként került idegen nyelvi környezetbe, először Ausztriába, majd Amerikába és megélte a kiszolgáltatottság kínjait, a szóbeli kifejezés nehézségeivel.

Sylvia Plachy fotói olyan képnyelvi kísérletek, amelyek úgy beszélnek a világról, hogy megpróbálnak nem elhallgatni semmit a világhoz való viszonyukról, legyen az nagyszerű érzés vagy keserves felismerés. Olyan fotókkal találkozhatunk Plachy munkáit szemlélve, amelyek többszörösen is megérintenek, nemcsak rólunk szólnak, hanem megszólítanak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!