A jazz színe: vörös

A partiumi New Orleans – mit szólnának hozzá, ha a Pece-parti Párizs vagy a Szecesszió városa mellé ez is felsorakozna Nagyvárad ragadványnevei közé? Honnan jut ilyesmi az eszembe? A Red Fiction nevű, alig létező zenekar egy órácskára elhitette velem, hogy lehet még a Körös a Balkán Mississippije, de sajnos, mint kiderült, a folytatás messze nem biztos. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Red Fiction – vörös képzelgés, a név nem feltétlenül ártatlan szórakozást ígér, főleg ha tudni, jazzről, bluesról van szó: harcedzett éjszakai pillangóra asszociálna az ember érdesre dohányozott hanggal, mögötte inas, sebhelyes arcú férfiak a hangszereknél.
Hamar kiderül, ez most nem az koncert: ártatlan arcú fiúk, lányok izgulnak a színpadon, már amennyi látszik belőlük, hiszen ügyesen elbújtak az indokolatlanul magasra állított kottaállványok mögött. Nem igazán érzik otthon magukat rivaldafényben, biztos, ami biztos, meghúzódnak inkább egy-egy lőállásban.
Aztán elkezdenek zenélni, és az ember nem érti, mi a fene történik. Jazz covereket (ismert jazz, blues, funk számokat saját, jazzes feldolgozásban) játszanak, nem is akárhogy. Senki sem gondolná, hogy először lépnek közönség elé ebben a felállásban. Pontosabban senki sem gondolkodik ilyesmin, mindenki élvezi a zenét, és a kontrasztot, amit a színpadképpel együtt kiad: gonosz manók porlasztott jazz band-et kevertek egy kezdő iskolazenekar zabpelyhébe, azok pedig megtáltosodtak tőle. A két lány, Szabó Éva és Nagy Babos Rebeka végig váltogatják egymást, hol egyik, hol másik énekel, kár, hogy csak a ráadás Pocsolyába léptem alatt mutatják meg, mit tudnak együtt, hiszen ez ám a vircsaft. Ekkorra már a gitáros Ungvári Oszkár is feláll a székről, ha a Moszkva Kávézót sújtó este tízes csendrendelet nem fogja meg őket, még két szám, és talán a lőállásokat is szépen lehajigálják a színpadról… Mondjuk, ha én lennék a szomszéd, kivételesen azért tennék feljelentést, hogy idejekorán abbahagyták.

A taps elültével azonnal rohanok a V.I.P szobába, hogy meginterjúvoljam őket, de senkit nem találok. Már kint kortyolják az első sört a haverokkal a pultnál, azonnal elfelejtik, hogy ma este igenis ők a sztárok. Aztán valahogy négyet mégis sikerül elkapnom a hétből: a két énekes lányt, Évit és Rebit, valamint két fiút, Jonathánt (fotó), aki a klarinét, illetve szaxi mögül folyton sutyorgott a többieknek, illetve a már említett gitárost, Oszkárt. Mondjuk úgy, nem gyakorlott alanyok, azonnal elfelejtik a diktafont, nem interjút adnak, hanem beszélgetnek, olykor egy-egy kérdésnél még vitáznak is kicsit. Visszahallgatva elgondolkodom, hogy kéne ebben rendet vágni, aztán rájövök: minek is kéne?

Red Fiction

Miért éppen a jazz? Először a kezdetekről kérdezek. „Igazából úgy indult, hogy az egyetemen, kábé három éve, kellett valamit csinálni jazz vizsgára, és akkor mi elkezdtünk együtt dolgozni az Évivel, ő kántón volt, én meg klarinéton, – kezd bele Jonathán. – A bőgős sráccal, Flaviuval pedig utcazenéltem, itt Váradon, egy évet meg Félixen is, hogy egy kis zsebpénzhez jussunk. De Red Fiction, ezen a néven egy éve van, első körben hármunkból állt.”
„Igen, mi pedig a Rebivel lakótársak vagyunk – veszi át a szót Évi – ő mondjuk, reklámszakon van, de otthon Kézdivásárhelyen a Silver Proof nevű zenekarban énekel, neki pedig Oszkár évfolyamtársa, és dolgozgattak már együtt, így jött össze az egész.”

„Rebivel sajnos nem a zene irányába mentünk, hanem csak úgy otthon maguknak kezdtük el. Én például életemben először énekeltem közönség előtt,” – szabadkozik Oszkár, de Jonathán azonnal megnyugtatja, a fentiekből ma este semmi sem érződött.

Mint kiderül, a tulajdonképpen nem is létező együttes nevét Jonathán adta, ő egyébként is hangadónak tűnik a csapatban: „A fikciót mindenképpen akartam, hogy benne legyen, mert ugye legtöbbször jazz coverekből indulunk ki, de aztán telepakoljuk őket mindenféle mással is. A red az meg csak jött, egyrészt valahogy illett Évihez, meg azt hiszem a jazznek is talán ez a színe.”

Ekkor jövök rá, hogy mit furcsállok a kezdetektől fogva: itt van hét, Váradon összekuszálódott huszonéves kölök, és pont jazzt kezdenek játszani. Miért ez érdekli őket, és nem a rock, a pop vagy a rap? Évi, akit mondjuk tény, hogy a hangja is erre predesztinál, messze nem csodálkozik ezen: „Nem tudom, én amióta az eszemet tudom, ezt hallgatom, egészen kicsi korom óta, teljesen egyértelműen ebbe az irányba megyek.”

„Talán észrevetted, hogy igazából két részből áll össze a zenei világunk, az egyik az valóban a jazz, és a sanzon, ami egyértelműen Évi világa, a hangjához is ez illik a legjobban, a másik viszont kicsit funkysabb, uptempós történet, amit azt hiszem inkább mi hoztunk Rebivel. Viszont ez a két világ úgy tűnik, szépen tud keveredni.” – teszi hozzá Oszkár, némileg hazabeszélve.

Oszkár az egyetlen váradi a bandából, ezért elsősorban őt kérdezem, hogy látja a váradi zenei életet, mivel én személy szerint nem tudok nagy pezsgésről, de lehet, csak nem mozgok megfelelő körökben. „Tényleg nehézkesesen indul itt minden, kicsi is a város ahhoz, hogy állandó közönség legyen. Ennek ellenére egyre több a fiatal együttes. Én mondjuk, nagyon szeretném, ha beindulna valami, mert az az álmom, hogy zenélhessek. De van nagyjából a Moszkva, meg fesztiválok esetén néha máshol is valami,” – igazolja gyanúmat az ifjú gitáros.

Mindenki szétszéled „Ugye volt egy ideig a Posticumnak a Jazz fesztiválja, oda minden évben elmentünk, jókat buliztunk, de azon kívül semmi, – erősít rá a hallottakra Jonathán. – Ha Adélka (a Moszkva eseményszervezője – a szerk.) nem zaklat, hogy ha már itt évek óta kerülgetjük egymást, hozzunk is össze valamit, akkor ez a formáció sem született volna meg.

Mikor a jövőről kérdezem őket, csak hümmögnek. Évi szerint arra volt elég az eddig eltelt idő, hogy éppen csak valami elinduljon, Oszkár pedig morog, hogy tervek bizony lennének, de mindenki szétszéled. Évi és Jonathán végeztek, előbbi Pest felé veszi az irányt. „Egyelőre dolgozni szeretnék, mindegy, hogy mit, aztán meg valahogy be szeretnék jutni jazz tanszakra.”
Jonathán előtt pillanatnyilag elég jól látszik a pálya következő szakasza, októbertől Erasmus-ösztöndíjjal Pármába megy, egy jó nevű konzervatóriumba, tehát a Red Fiction emiatt 10 hónapot mindenképpen szünetel, de mint mondják, addig még pár koncert összejöhet, aztán pedig ki tudja.

Eszembe jut, hogy néhány héttel korábban egy Nat Osborn nevű newyorki sráccal beszélgettem ugyanitt, aki hihetetlenül tudatosan tudta vázolni, miként lehet eljutni a csúcsra ebben a szakmában. Érdekesnek tartom megkérdezni: láthat-e jövőt egy romániai fiatal a zenélésben?
„Igen persze, a lényeg, hogy el tudd adni magad” – vágja rá Jonathán, némileg az osborni tanokat visszhangozva, de Oszkár, a beszélgetés során immár megszokott módon pesszimistább: „Azért nem csak ezen múlik, rétegzenét játszunk egy kis országban, nem igazán van piac, főleg, ha összehasonlítod az angol nyelvterületekkel. Mondom ezt úgy, hogy nem szeretem a nagy változásokat, nem akarok messzire menni, jó lenne Romániában vagy Magyarországon is érvényesülni valahogy. Én szeretem az itteni életet, de azt látom, ha meg akarok valósítani valamit, valószínűleg ki kell lépnem a komfortzónámból.”

Jonathán erre kifejti, hogy Temesváron, Kolozsváron, Bukarestben igenis van piaca annak, amit csinálnak, de láthatóan nem győzi meg teljesen a kollégát.