A fotók szabaddá tették a fantáziámat

2014. 10. 19. 15:31

 

2007 januárjában az ő szereplésével indult a Várad folyóirat immár közel hetven estet számláló Törzsasztal sorozata. ZÁVADA PÁL azóta öt könyvet írt, köztük két nagysikerű regényt. Szilágyi Aladár utóbbiakról, s prózaművessége műhelytitkairól beszélgetett az egy újabb sikeres estre visszatérő szerzővel.

 

 

Az első Törzsasztal-vendégséged óta eltelt esztendőket két regény határolja: 2008-ban az Idegen testünk, 2014-ben a Természetes fény. Ami az alapszituációkat illeti – ezt olvasóinknak mondom –, az elsőben Budapesten, egy fényképésznő műtermében jönnek össze a szereplők, elkezdenek beszélgetni, majd továbbfűződnek a történetek. A másik könyvedben a Tótkomlósról Szlovákiába látogatók csoportja összejön egy onnan elszármazott idős emberrel és lányával, akinek a fényképes ládikójából előkerülnek régi fotográfiák, azok adják az első impulzust ahhoz, hogy több szálon kibomoljon a cselekmény. Ez mindkét regény esetében több egyszerű írói leleménynél. Nemde, hosszabb munkálkodásnak, töprengésnek az eredménye?

 

Ez egy szerkezeti eljárás. Az Idegen testünknél az, hogy van ez a fényképésznő, Janka, akinek van egy erre alkalmas életformája, és egy erre alkalmas műterme, ahol a barátait bármikor vendégül láthatja. Egy jó hely arra, hogy találkozzanak azok a figurák, akik aztán a regényben szerepelnek. Végül is egyetlen éjszaka zajlik le ott egy ilyen nagy összejövetel, jönnek-mennek az emberek, persze kiágazunk, a jövőbe is előretekintünk, meg vissza a múltba is. A történetek lebonyolításához, elmeséléséhez, a figurák egymáshoz való viszonyának a bemutatásához alkalmasnak látszott ez a keretjáték: ők maguk ott jönnek össze, és a történeteik is ott sűrűsödnek, időben egy éjszakában és térben ebben a budapesti műteremben. A történet térben kiágazik Erdélybe, Észak-Erdély 1940-es visszakerülésével indul. Egyik hősünk az 1940. szeptember 15-i kolozsvári bevonulásról tudósít. Másik pedig, mint katonai diplomata, vastagon benne van a visszacsatolás lebonyolításában. Hőseim ezer szálon kapcsolódnak a makrotörténethez, miközben mindnyájuknak megvan a maga kis magántörténete. Hogy mindezt be lehessen jól mutatni, erre alkalmasnak látszott az effajta sűrítés. Az új regényemben, a Természetes fényben a keretjáték két helyszínre nyílik ki. Időben pedig évtizedekre követi magát a főtörténetet, mert idősebb kori visszaemlékezéseket sző egybe, a rendszerváltás utáni években. Bizonyos elbeszélők nem tudják tisztázni pontosan az időpontokat, hogy mikor zajlanak le ezek a regénybe foglalt beszélgetések. Az egyik valóban ez: a Tótkomlósról – a regényben T.-nek nevezett dél-alföldi településről – 47-ben a Felvidékre visszatelepült, valamikori T.-beli községi szlovák bíróval és az ő lányával készül beszélgetés. Mondhatnánk interjúnak is, de hát ez tisztelgő látogatással indul, az elbeszélő azután többször visszatér, végül is valóban interjúkat készít. Botcsinálta interjúvozó és fényképnézegető. A másik, ettől függetlennek látszó vonulat a munkájához kapcsolódó beszélgetések sora. Szegeden keres meg egy embert, aki magyarosította a nevét, és az elbeszélő csak később jön rá, hogy tulajdonképpen ennek az asszonynak az öccse, hogy ugyannak a családnak a két ágáról kezdenek beszélni. Persze, később kiderül, hogy ez ugyanaz a történet. Mind a kettő egy-egy interjú, egyikből se derül ki túl sok minden, de ahhoz elég, hogy a motivációt megadja, és beindítsa több elbeszélőnek a szólamát.

 

Eddigi munkásságodat ismerve, gondolom, egyik könyved se úgy készült, hogy „most fogom magam, és elkezdek regényt írni”, hanem egy hosszabb folyamatnak a része volt…

 

Igen, azon sokat spekulálok, hogy mi legyen a téma. Általában – utóbb úgy szoktam rekonstruálni – ha valami olyan forrásra akadok rá, lehet akár egy interjúrészlet, egy elhangzott történet…

Most már kezdek kifogyni a tótkomlósi öregekkel készített interjúimból. Újakat nem nagyon tudok, meghaltak azok az emberek, akikkel annak idején beszélgettem, amikor a szociográfiát, a Komlós-monográfiát írtam.

Azért maradt meg ez a történet, mert ezt tartogattam egy olyan könyvre, ahol majd a fotográfiákat is közölni fogom. Igaz, a szociográfiában egy részük megjelent, de ott más szerepük volt, mint a prózakötetben. Adottak ilyen források, naplóföljegyzések, naplótöredékek, amelyekből aztán van, hogy alig marad valami. Nem maradnak változatlanul, mert átírja az ember őket, még akkor is, ha látszólag dokumentumként vannak szerepeltetve. Ezek kvázi-dokumentumként vagy áldokumentumként szoktak megjelenni a regényben. Időnként lehet ilyeneket koholni, mintha találtuk volna. Ezt a játékot nyíltan is lehet űzni, tehát nem csalunk.

 

Elvégre erre az alkotói szabadság feljogosít…

 

Az író megteheti, hogyha elhelyezi azokat a jelzéseket, amikből kiderül, hogy ezek mind a fikció termékei. Még azok is, amelyek dokumentumoknak látszanak. Sőt, az olyan fotók is, amelyek valóságosaknak tűnnek. Tudjuk, hogy fotót is lehet manipulálni vagy félremagyarázni, de bele lehet nyúlni vizuálisan is. Hogy aztán ezek a források milyen szerephez jutnak a könyvben? Élesztőként hatnak. Valami ötlet, csíra jobb esetben bemozdul általuk. És akkor az ember elkezdi lépésről lépésre felfűzni a történeteket, figurákat tesz egymás mellé, megpróbálja őket elképzelni egymáshoz való viszonyukban. Mindenféle viszonyok keletkeznek, baráti, bajtársi, lakóközösségi, persze rokoni, szerelmi viszonyok is. Van olyan, hogy az ember egy történetet külön tartott eredetileg, aztán rájön, hogy belepászol. Volt egy munkám egy rendező barátommal, dokumentumfilmet csináltunk egy fényképészcsaládról, a Weiszékről. Amikor kész lett a film, az egyik tótkomlósi barátom – aki a fotókat gyűjti, magánarchívumot működtet –, azt mondja: ebből is regényt írsz? Addig eszembe se jutott, mert ez olyan volt, mint egy szociográfiai vonal. És rájöttem, illene ahhoz a regényhez, amit már elkezdtem írni, hogy ez jó volna egy szálának. Így került bele a Weisz Kóbi – saját nevén egyébként, mert annyira tetszett nekem.

 

Térjünk még vissza az Idegen testünkre. Emlékszem, annak idején a Holmiban az első fejezeteknek még nem ez volt a címe, hanem „Idegen test”. Remélem, nem magyarázom bele: az, hogy így megváltozott, eléggé sokat mondó. Így, hogy „Idegen testünk”, egyfajta oximoronná, önmagának ellentmondó alakzattá vált, hiszen ha „idegen”, akkor nem a „mi testünk”, ha a „mi testünk”, akkor nem „idegen”. Miért történt ez a nagy, metafora értékű címváltás?

 

Ez a súlyos ellentmondás, hogy a testünk, országunk teste, társadalmunk teste a sajátunk, mégis vagy lecsonkolják, ledarabolják rólunk, és idegenné teszik, vagy mi magunk tesszük meg ezt az önsors- és nemzetsors-rontó megtagadást, elpusztítást.

Egyrészt területileg az ország szétdarabolása következik be Trianonban, majd a hatalmas nemzeti veszteség után, a sérelmek szerencsétlen jóvátételi kísérlete, ami katasztrófába torkollik. A regény ezt a történetet meséli el, a mi két világháború közötti, illetve a második világháborús történetünket. Hiszen az ország megcsonkításával párhuzamosan – nem területi, hanem a társadalmi „test” értelmében – a zsidóság amputálása következik be a nemzet testéről. Ha durván akarunk fogalmazni: ez az utóbbi volt az előbbinek az ára. Azt képzelték, hogy ezt az árat meg kell fizetni azért, hogy elfogadtassék a méltatlanul rajtunk esett trianoni sérelemnek a kiigazítása. Ha ezt el akarjuk fogadtatni a szövetségeseinkkel, akkor ezt az áldozatot meg kell hozni. Az, hogy az amputálás során idegenné lett téve az, ami a miénk volt, Erdély, és hogy lehet-e újra a sajátunk, tartozhat-e változatlanul, mindenki számára elfogadhatóan, az igazságtétel során újra egybe – ez a nagy dilemma. A sajátnak és az idegennek a viszonya, az elfogadás és el nem fogadás, a kitaszítás és kitaszítottság. Másrészt a nemzet tényleg saját kezűleg követi el, saját magán az öncsonkítást a vészkorszakban, és ennek a bűnével él együtt. Mindez egyszerre zajlik, a kettő akkor, számomra összetartozott. Egyébként tényleg mindig külön szokták emlegetni. Úgy is szokták mondani, az előbbi, Trianon a nemzeti érzelműeknek a vesztesége, a másik pedig a zsidóké, a „mi idegen testünké”, „szomorú, de az ő veszteségük – az már nem magyar ügy” – sokan így gondolkodnak erről. Számomra ez a kettő mindig összefüggött, és csak egymástól elválaszthatatlanul volt tárgyalható. A két kérdés szimbolikusan is összefügg, hiszen Teleki Pál miniszterelnök ténykedései között szimbolikusan csupán néhány nap, néhány lépés választotta el Észak-Erdély visszatérését a második zsidótörvény elfogadtatásától.

 

Gyakran használt eszközöd a mikrorealista ábrázolás. Élvezetes olvasmány, ahogy a kolozsvári bevonulást megjelenítetted. Annak a leírása, a „nemzeti üzekedhetnék” hangulata, az olyan apró részletek is, mint az egymással enyelgő baka meg a honleány ruházata – alapos dokumentálódást igényelnek.

 

Persze, amihez hozzáférek, azt megnézem. Fotókat, korabeli híradófilmeket, nem csak azért, hogy pontos legyek, bár az sem árt, hanem el tudjam kapni egy-egy jelenet hangulatát. Az ember nézeget egy korabeli képeslapot vagy sajtóközleményt, szubjektív naplórészletet, akár a hivatalos távirati iroda által készített jelentéseket is, meg az izgalmas fotókon megjelenített gazdag tárgyi kultúrát. Azokon látni, milyen volt a viselet, hogyan öltöztek az asszonyok, lányok. Olyan is volt, hogy Bodor Ádámnál látogatóban, egyik este a felesége mutogatta, Ádám hogyan nézett ki kisfiú korában. Gyönyörű bocskaiba volt beöltöztetve ötévesen. Mondta, ezt az anyja varrta, a bevonulásra, arra a napra. Kimentek integetni, és a gyereket is szépen beöltözették. Bele is írtam a regényembe. Azt is megfigyeltem, hogy a nemzeti színek hogyan domináltak a nők ruházatán. Ez az általános felfűtöttség valamiféle szexuális felfűtöttséggel is egybeesett, ami néhány interjúból is kiderült.

 

Főleg a Természetes fényben, de az előző könyveidben is fontos szerepe volt a fotónak. E legutóbbi regényben teljesen újszerű szerepet kapott, egyenrangúvá vált a kép és a szöveg. A képnek is egyfajta szövegfunkciója lett, többlet lehetőséget biztosítottál a fotónak. Milyen meggondolásból tetted ezt?

 

Ez oda gyökerezik, hogy több mint húsz évvel ezelőtt – még szociográfusként – elkezdtem ezeket a forrásaimat közzétenni. A szöveget és a fotókat egy alapinterjúban hasznosítottam, de aztán használtam bőven ebben a regényben Semetka István figurájában is az alapinterjú kínálta helyzetet. Abból bontottam ki a regénynek ezt a szálát: leültem beszélgetni egy idős emberrel, aki valamikor az Ukrajnát megszálló sereg szakaszparancsnoka volt. Hosszan mesélte a megszállás történetét, aztán hazajöhetett szabadságra, ismét bevonult, majd fogságba esett, és így tovább. Kiderült, amikor fogságba esett, jegyzeteket készített, azokat lefénymásolhattam, az is, hogy még a fogság előtt fényképezőgép is volt nála. Szakaszparancsnokként, amikor a megszállás nem volt annyira eseménydús, sokat fényképezett, a tisztiszolgája vitte utána a cuccot. Ebből rengeteg képe megmaradt. Úgy interjúztunk, hogy ő közben lapozgatta az albumot, mutogatta a képeket. A regénynek vannak olyan részletei, olyan helyzetek, amikor az infernó a szemünk előtt zajlik le, amikor csak képzeletben kattinthatjuk el azt a fényképezőgépet, valójában olyankor nem fotózhatott. Sok érdekes történetet mesélt, és sok jó fényképe volt.

 

Az író számára nem jelentett korlátozást a fotók alkalmazása?

 

Éppen ellenkezőleg, szabaddá tette a fantáziámat, mert azt gondoltam, nem tautologikusan fogom ezt a helyzetet fölépíteni, nem azt fogom elmesélni, ami a fotón látszik, és nem ahhoz keresek fotót, amit amúgy is elmondtam, hanem ezek egyrészt kiegészítik egymást, másrészt ellent is mondanak egymásnak, de termékeny felszültség keletkezik közöttük. Hogy egész durván fogalmazzak, egyszerű a helyzet: ír haza levelet, de hazudik. Nem akarja elmesélni a menyasszonyának azt, hogy ő milyen borzalmakat él át, viszont árulkodik egy fénykép, amelyet én odateszek. Anélkül, hogy magyarázni kéne, most mi van, kiderül, hogy mindaz, amit mesél, nem egészen úgy van. Persze, ez manipulatív eljárás, durva leleplezése egyfajta hazugságnak, de a fikcióban azt az eljárást, hogy egy szépítés vagy egy elhallgatás vagy egy hazugság hogyan történik meg, szemléletesen tudja ábrázolni.

 

Beszélgessünk a könyveid recepciójáról. Nem annyira a kritikák érdekelnek, hanem az, hogy az olvasók hogyan viszonyulnak hozzájuk. Valaki fel is tette a kérdést: hogyan kell Závadát olvasni? Mennyire figyeled az olvasói reakciókat, hisz terjedelmük, összetettségük miatt a szövegeid nem könnyű olvasmányok?

 

Szoktam erre figyelni, belegondolok néha, hogy mit mondanak az olvasók, mit a hivatásos olvasók, a recenzensek és kritikusok: de őszintén szólva, az ilyen poétikai választásaimat, hogy így írjam vagy úgy, nem szoktam ettől függővé tenni. Nem azért, mert annyira el lennék telve a saját elképzeléseim helyességével.

Teli vagyok kétséggel, de rájöttem: mindahányszor közvetlenebbül akarom képviselni az úgynevezett vélt olvasói érdeket, akkor tévútra szoktam kerülni, elhamisodik, elkeseredik az a szövegrész.

És akkor maradok az eredeti elképzelésemnél, vagy annál, amire a magam eszéből éppen rábukkanok. Ami lehet, hogy bizonyos tekintetben valóban megnehezíti az olvasó dolgát, az is lehet, hogy helytelen, önismétlés vagy jó ötletnek tűnt, de nincs akkora hozadéka, mint amekkorát reméltem tőle. Ilyesmi előfordul, és ha magam is rájövök, akkor igyekszem a következő munkákban ezt figyelembe venni.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!