Türelmesen, mint az aranyásók

2015. 07. 02. 17:40

A Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadásait egyre kedvezőbb fogadtatásban részesíti mind a szakma, mind a közönség. GÁSPÁRIK ATTILA, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatója úgy véli, nem elefántcsonttoronyban alkotnak, a színpadon az életnek kell megjelennie. A főigazgatót Simon Judit kérdezte.

 

Gáspárik Attila a vásárhelyi színházban otthonra talált könyvvásáron 2011-ben, a Riport Kiadó standjánál

 

Ön a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatója, tehát a hatáskörébe tartozik mind a Tompa Miklós, mind a Liviu Rebreanu társulat. Milyen évadot zárt a színház és ezen belül a magyar trupp? 

 

Színházunk ott tart, ahová szerettük volna juttatni négy évvel ezelőtt. Helyi, országos szakmai és közönség-megbecsülés, valamint az európai prérire való kikacsintás. Ebben az évadban a színháznak 300 előadása és 65 ezer nézője volt. A Tompa Miklós Társulat produkcióit 41 ezer néző látta 167 előadáson.

 

Milyen elgondolások mentén épült fel az elmúlt évad?

 

A Tompa Miklós Társulat programját Keresztes Attila állítja össze, dolgozza ki, és a döntéseket is vállalja. Természetesen egy nagyobb csapatban dolgozunk, és abban nekem is van véleményem, de a döntés az övé. Az alapelvünk: ez egy olyan művészszínház, amelyik széles közönség-alapokon helyezkedik el.

 

A Tompa Miklós Társulat az elmúlt szezonban is bemutatott magyar-román „kétnyelvű” előadást. Az ilyen produkciók hozzátartoznak a színházi koncepcióhoz?

 

A kétnyelvű előadást nem a Tompa Társulat mutatta be egyedül, közös volt a Liviu Rebreanu Társulattal. Amúgy pedig, ha van mondanivalónk a román-magyar együttélés kérdéseiről, akkor azt meg is fogalmazzuk.

 

A két társulat közös, kétnyelvű tavalyi előadása, a Double Bind, Kincses Réka és Alina Nelega rendezése

 

Radu Afrim csak egy a neves rendezők sorából. Mennyire mutatja egy társulat rangját, hogy ilyen kaliberű művészek fogadják el a meghívását?

 

Nagy öröm számunkra alkotó, útkereső művészekkel dolgozni. Jelenleg több ajánlatot kell elutasítanunk, hely- és időhiány miatt. Szeretnénk egyéni hangú színházat felépíteni. Nem elég egy-két neves embert megfizetni, hogy garantált legyen a siker. Hosszú a mi utunk, a munkánk kicsit hasonlít az aranymosókéhoz.

 

A marosvásárhelyi magyar társulat – talán egyetlenként a romániai magyar színházak közül – olyan neves drámaírókat nevezhet „házi szerzőnek”, mint Székely Csaba, Alina Nelega vagy akár Gianina Cărbunaru. Hogyan sikerült őket a színházhoz, a társulathoz kötni?

 

Mint nemzeti színház, számunkra fontosak az új szövegek, az új fordítások, régi szerzők felfedezése, az újraértelmezés. Mi mutattuk be először a fiatal Lovassy Cseh Tamás szöveget, évtizedes hallgatás után Páskándi Gézát, Molter Károlyt olvastuk újra. Színpadra segítettük Kenéz Ferenc, Szávai Géza szövegeit. Ugye, már említettem az aranymosás kifejezést… 

 

Melyik produkciót tartja az elmúlt szezon legsikeresebb előadásának szakmai fogadtatás, illetve közönségsiker szempontjából?

 

A két gyerekem közül sem tudom eldönteni, melyik szebb és melyik okosabb, hát a sok előadás közül? A számok a Pál utcai fiúkat hozzák ki a legnépszerűbbnek a Nagyszínpadon, a Kisteremben pedig az Ördög próbáját.

 

A Pál utcai fiúk volt a legutóbbi évad legnépszerűbb előadása

 

Továbbra is vita folyik arról, hogy a közönséget kell kiszolgálni, vagy úgynevezett művészszínházi előadásokat alkotni, amelyek a mai társadalmi, emberi viszonyokat mutatják meg, s ezek által közönséget „nevelni”. Ez a vita miként dől el önöknél?

 

Mi nem vitatkozunk ezeken a kérdéseken. Az adófizető pénzén nem elégedhetünk meg a szakma „szórakoztatásával”. Feladatunk a színház eszközeivel kérdéseket feltenni, és válaszokat megfogalmazni az életről. Kötelességünk továbbá a nevelés. Több mint 70 önkéntesünk van, akiket megismertetünk a színházzal. Az Iskola másként hetében mintegy négyezer látogatónk volt. Közösen szervezünk könyvkiállítást, képzőművészeti eseményeket, koncerteket más kulturális intézményekkel…

 

Tapasztalni újabban, hogy visszakerül a politika a színpadra. Marosvásárhelyen politizált a múlt évadban a magyar színház?

 

Egy hiteles művészeti aktus igenis politizál. Nem elefántcsonttoronyban alkotunk. Minket az élet teljességében érdekel.

 

A Kisteremben Az ördög próbáját tekintették meg a legtöbben (Előtérben B. Fülöp Erzsébet.)

 

A tavalyi évad rangos eseménye volt, hogy Vásárhelyen tartották az UNITER díjátadó gálaműsorát. Mit jelent ez a direktor és mit a színház számára?

 

Mit is? A legnagyobb romániai szakmai szövetség gáláján Tompa Gábor, Kelemen Hunor állt a tapsorkánban… egy kicsi ideig otthon-itthon éreztem magam…

 

A román színházi szakma UNITER-díjjal jutalmazta Berekméri Katalin színművészt, de más művészek is jelöltek között voltak idén és az előző években is. Az utóbbi időben a magyarországi szakma is díjakkal ismerte el a Tompa Miklós Társulat munkáját.

 

Művészeink közül az idén négyen nyertek egyéni díjat. Berekméri Katuson kívül B. Fülöp Erzsébet, Galló Ernő és László Csaba. Azt hiszem, erős társulatunk van, jó formában, és igen jó a hangulat a társulaton belül. Serkentőleg hat a termek több mint nyolcvan százalékos lefedettsége. A hosszú böjt után sokan „éhesek”.

 

Berekméri Katalin művészetét ismerték el díjjal a legutóbbi UNITER-gálán

 

Amikor átvette a színház vezetését, azt mondta, célja megújítani a Tompa Miklós Társulatot, hogy a magyar együttes bekerüljön a színházi körforgásba, korszerű színházi nyelven fogalmazódjanak meg az előadások, a fiatalokat is be kell vonzani a színházba. Közel a cél?

 

Ott tartunk, ahol tartani akartunk erre a periódusra. Célról-célra haladunk.

 

Sikerült a fiatalokat is bevonzani a színházba?

 

A fiatalok pontosan olyanok, mint tíz, húsz vagy harminc éve. Nyitottak, kíváncsiak, dinamikusak, türelmetlenek. Abban az esetben, ha felvesszük velük a ritmust, nagy öröm a találkozás. Sok fiatal nézőnk van, számos segítőnk, és igen aktívak vagyunk a közösségi oldalakon is.

 

Mennyire fontos a színháznak a kritika, személy szerint mennyire kíséri figyelemmel, hogy mit írnak az előadásaikról?

 

A színház része a kritika. Minden színháznak olyan sajtója van, amilyet megérdemel. Szeretem azt a kritikust, aki kézen fogja a nézőt és elvezeti a színházhoz, illetve kézen fogja a színházat és elvezeti a nézőhöz. Számomra az ideális kritika összekapcsolja a színház alapvető két elemét, a színészt és a nézőt. Elolvasok persze mindent, ami a színházról megjelenik, sőt, néha még vitába is szállok, de csak akkor, mikor úgy érzem, hogy művésztársaimat bántják. Mikor egy kritikust fognak bántani, természetesnek veszem a mellette való kiállást is.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!