Történetek egy fiktív térben

2015. 01. 24. 15:39

 

Sok műfajú szerző volt decemberben a váradi Törzsasztal vendége, aki versei, novellái, regényei mellett paródiáiról is ismert. A szegedi születésű KIRÁLY LEVENTÉVEL, a Sárkányfű folyóirat egyik alapítójával, a Magvető kiadó szerkesztőjével Szűcs László beszélgetett.

 

Akasztották-e a hóhért, azaz téged parodizáltak-e már?

 

Varró Dani írt egyet, van egy lemeze, arra is felkerült, a megzenésített paródiák közé. Úgyhogy igen, engem is felakasztottak. Persze én is parodizáltam őt.

 

Így más, mintha egy idegen csinálná?

 

Ilyenkor az a jó, hogy az ember örül, hogy parodizálták, persze akár bosszankodhat is. Lehet, az én paródiáimra is mondhatta az érintett, hogy nem is ilyen vagyok. Esetleg kiragad valamit az ember, s megeshet, hogy az igazságtalan. A paródia soha nem arról szól, hogy valakinek az életművét teljes mélységében megmutassuk. Csak egy poén. Amikor elolvastam Dani paródiáját, én is gondoltam arra, hogy nem ilyen vagyok.

 

A Törzsasztal esten említetted, van, aki azért sértődik meg, mert parodizálják, más pedig azért, mert nem tartják a műveit parodizálhatónak. Feltételezem, azt könnyebb parodizálni, aki nyelvileg többnyire ugyanúgy ír.

 

Azt könnyű, akinek nagyon markáns nyelvi ereje van. Például vannak, akik hangja elég hasonló.

A mostani harmincasok között sok olyan szerző akad, akiket szinte nem is tudok megkülönböztetni. De mondjuk Orbán Ottónak, Térey Jánosnak vagy Tandorinak a nyelve erős, könnyen belőhető, s azt parodizálni sem nehéz.

 

Kicsit hasonló lehet a módszer az Énekek éneke című könyved esetében, ahol belebújsz egy nyelvbe.

 

Csakhogy más a cél. A paródiának egyetlen értelme van, hogy vicces legyen. Ha nem sikerül viccesre, akkor semmi értelme sincs. Sokszor ez azért igazságtalan, vagy éppen túlzó, mert igyekszel, hogy mindenképpen valami mókás dolog jöjjön létre. Például szokták említeni, hogy Szabolcska Mihály nem is volt annyira rossz költő, mint azt róla Karinthy alapján gondolhatjuk. Szegény egy egész jelenségnek vált a szimbólumává, a maradiságnak, a modernséggel szembehelyezkedő költői magatartásnak. Igazán ezt parodizálta Karinthy is.

 

Én az előbb a párhuzamot a sajátos nyelvi közeg létrehozatalára vonatkoztattam.

 

Persze, így igazad van. Amikor az Énekek énekét írtam, akkor azt láttam magam előtt, hogy egy erdélyi szász ember írta ezt németül a 17-18. században, és a 19. században lefordította egy magyar ember. Hogy a fordító erdélyi vagy sem, azt már nem láttam magam előtt. Ez persze teljesen fikció, de mégis ez volt a munkahipotézisem.

 

Ettől még dokumentálódhattál a kor anyagaiból.

 

Igazából nincs is kora ennek a könyvnek. Ez egy mese, és a mesék cselekményének nincs konkrét ideje. Mindig meglepő, amikor hallgatsz egy archaikus mesét, s egyszer csak megjelenik benne konkrétan, névvel egy király. Ez azért furcsa, mert a mesének behatárolhatatlan tere és ideje van, ez egy eliminált idő és tér, éppen ezért az enyémben semmiféle valós helynév és konkrét személy nem szerepel. Abban viszont igazad van, hogy bele kellett helyezkednem egy másik személyiség erősen archaikus nyelvi közegébe. Tulajdonképpen ki kellett találnom egy fiktív írót egy fiktív fordítással.

 

Jellemző az írói világodra az antikvitás iránti érdeklődés.

 

Ha megnézzük a kultúrtörténetet, szokták emlegetni a sötét középkort. Ez nem egészen igaz, komoly jogfolytonosság vehető észre az antikvitás és a középkor között. Hogy a reneszánsz hogyan fedezte fel magának, az más kérdés. Nem jött egyik napról a másikra a semmiből a reneszánsz. Ott van például az a tévhit, hogy azt hitték, lapos a Föld. Ezt a felvilágosodás idején terjesztették el a középkorról. Volt olyan kritikusom, aki megjegyezte, miért van az, hogy a monoteizmus és a politeizmus összekeveredik a könyvemben, hogy néha istenekről beszélek, máshol meg istenről. Ezzel komoly célom volt. Létezik olyan törekvés is, amikor megpróbálják az antikvitást szembehelyezni a kereszténységgel, miközben ez távolról sem olyan éles szembenállás, mint azt sokan gondolnák. Inkább szépen egymásra épülnek a dolgok.

 

Elárultál egy formai érdekességet: az Énekek énekében egyszer sem használtad a de szót. Ez több mint nyelvi, stiláris gesztus?

 

Inkább csak fűszer. Amikor nagyon sok összetevőből főzöl, s azok között van egy kis titkos fűszered, lehet, hogy nem is tűnik fel senkinek. Úgy éreztem, ez ebben a könyvben egy jó játék lesz.

 

Volt, amikor a mondathelyzet nagyon kérte a de szó leírását?

 

Rengetegszer. Sokszor át is kellett fésülni a szöveget. Ugyanígy voltam az és-sel, de azt néhány helyen benne kellett hagynom, mert ritmikai okokból nem lehetett s-t írni. Nyilván a tartalom és a forma ebben a dologban összefügg.

 

Ugyan nem olvastam minden könyvedet, ezért a feltételezésem korrigálható, de az a benyomásom, hogy a jelen íróként nem igazán foglalkoztat.

 

Igen, ez valahogy így van. De például nagyon szeretem a dokumentum-regényeket, azokat az írókat, akik elképesztő mennyiségű kutatást végezve írnak meg egy könyvet.

 

Mondjuk, mint Závada.

 

Závada, vagy Spiró, aki úgy írta meg a Fogságot, hogy a tizenkét évből a nagyobb rész a kutatásra ment. Az Énekek éneke vagy az Égre írt könyv, ezek mások. Csak utalásszerűen játszódnak valamilyen konkrét korban. Nagy energiát fektettem abba, hogy elkerüljem a beazonosíthatóságot. Az Égre írt könyv kéziratát elküldtem egy író barátomnak, aki azt mondta, elképesztő, hogy tudtam megcsinálni egy Krisztus utáni 1-2. századbeli zsidó szektának a történetét. Tátott szájjal hallgattam, mert szerintem végig a kereszténységről szól az egész – csak épp egyszer el nem hangzik, hogy Krisztus vagy Jézus. És igen, én éppen ezt akartam. Ha legalább egyszer leírom egyértelműen, hogy a titkos szereplő, akiről állandóan szó van, az Krisztus, akkor mindenkinek bevillan a saját kereszténység-élménye, akkor azt keresi a könyvben. Így viszont tiszta lappal indul minden értelmezés. Nagyon nagy munkám volt abban, hogy kivegyem a konkrét utalásokat, s ez egy szabadon elképzelhető szekta legyen. Ne azzal foglalkozzunk, ki volt az a történeti szereplő, aki az impulzusokat átadta, hanem arra figyeljünk, amit mondott, amit képviselt.

 

Hogyan működik együtt benned az írói és a szerkesztői szerep? Utóbbi bele-beleszól az író munkájába? Vagy fordítva?

 

Szerkesztőként sokat segít az, hogy magam is írok. Gyakran tudok segíteni a szerzőnek azzal, hogy hasonló helyzetben magam is voltam már. Egészen más, ha a szerkesztő úgy tud a szerzőhöz fordulni, hogy a másik tudja róla, ő is író. Így jobban el tudja fogadni a javaslatokat.


Íróként semmi hasznát nem veszem annak, hogy szerkesztő vagyok, mert az írás olyan, hogy beleugrok valamibe, amiről – minden versnél, minden regénynél így van – fogalmam sincs, hogy mivé fejlődik. Na jó, annyit segít a szerkesztői rutin, hogy amikor már félretettem a kész szöveget, s előveszem egy vagy akár hat hónap múlva, akkor már ridegebb szemmel tudok ránézni. Ettől függetlenül nekem is ugyanúgy szükségem van külső segítségre.

 

Mindenkinek?

 

Vannak írók, akik annyira készre csiszolják a műveiket, hogy ha próbálsz tanácsokat adni, nem igazán hagyják. Mások szívesebben elfogadják a javaslatokat. Már az aláhúzásokból látják, hogy hú, ott tényleg... S még valami: amikor a saját szöveg átolvasásakor elgondolkozol valamin, hogy talán így ez nem egészen jó, akkor az biztosan nem jó.

 

Könyvszerkesztői módszereid személyre szabottak? Például nemrég szerkesztetted Dragomán György Máglyáját. Róla tudni lehet, hogy aprólékos gonddal foglalkozik a szövegeivel, minden betűvel, minden vesszővel.

 

Ráadásul, mire a szöveg hozzám kerül, már a felesége, Szabó T. Anna költő is olvasta, szerkesztette, ők mindig együtt dolgoznak. Tehát egy nagyon tiszta, kész szöveget kapok. Vele nehéz leülni, mert összevissza rohangál a világban, ezért e-mailben kommunikáltunk. Én azt szeretem igazán, amikor szépen, ráérősen elfilozofálgatunk. Azt mondom, itt érzek valamit, amit jobban meg lehetne oldani. Teszek egy javaslatot. Ülünk az íróval, ő azt mondja, érti, de az sem az igazi, amit én javasoltam, végül aztán ott helyben kitalálunk egy harmadik változatot, ami sokkal jobb. Nekem is, a kiadónak is az az érdeke, hogy a szerző boldog legyen. Én a javaslattevő szerepében vagyok, hiszen a könyv a szerzőé.

 

Mi a nagyobb kihívás, egy befutott szerző újabb remek könyvén dolgozni, vagy egy elsőkötetes írót felfedezni?

 

Az utóbbi nyilván izgalmasabb.

 

Egészen más feladat számodra, hogy több éve te szerkeszted a Körkép című prózaantológiát. Miképpen válogatsz?

 

Ami irodalmi folyóirat megjelenik, azt igyekszem mind elolvasni. Így halászok. Szokták időnként erre-arra felhívni a figyelmemet, olykor maguk a szerzők is, ilyenkor elég morcosan válaszolok, a válogatás az én autonómiám. Azt is be kell tartanom, hogy tíz szerzői ív lehet az egész. Elsőre általában összejön olyan 30-40 ív szöveg, amennyit én szívesen betennék. Ekkor jön a leghálátlanabb feladat, amikor ki kell dobnom az anyag kétharmadát, háromnegyedét.

 

Az adott Körkép-válogatásból az rajzolódik ki, hogy éppen hol tart a kortárs magyar széppróza, avagy az, hogy akkor neked mi tetszik a legjobban?

 

Remélem, az én ízlésem csak egy picit van benne. A korábbi Körképeket úgy szerkesztették az elődeim, hogy csak tíz-tizennégy szerző került bele. A legutóbbiban már negyven volt. Igyekszem egy ilyen könyv esetében elsősorban azt figyelembe venni, hogy mit szeretne az olvasó. S ha már az az antológia alcíme, hogy a kortárs magyar irodalom rövidprózái, akkor ezek tényleg legyenek rövidek.

Elképesztően jó hosszú novellák is vannak. Majdnem zokogok, amikor ilyeneket kitörlök a válogatásból. De ha egy ilyen novella két íves, az majdnem az ötöde az egész könyvnek.

Szerencsés eset, amikor az adott évben ez a szerző írt valami jó rövidebbet is. Nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy ma Darvasi László a legjobb novellistánk, így az lenne az igazságos, hogy tőle négy novella is szerepelne a Körképben. Podmaniczky Szilárdtól pedig legalább három. De sajnos köt a terjedelem.

 

Előfordul, hogy vitatják a döntéseidet?

 

Nem írnak a Körképről túl sok kritikát, az az egy-kettő viszont dicsérte a törekvésemet, hogy minél több szerző legyen benne, és a válogatás minőségével is elégedettek voltak. Ezzel az antológiával elsősorban azokat kell megcélozni, akiknek nincs idejük, lehetőségük harminc-negyven folyóiratot rendszeresen olvasni.

 

Gondolom, saját novellád nem kerül bele.

 

Az nem lenne elegáns. És legalább nincs rajtam az a nyomás, hogy vajon bekerülök-e.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!