Szatmári tanácsok a vietnámi civil világnak

2015. 03. 08. 13:23

Közhely leírni, hogy nagyon kitágult a világ. Olyannyira, hogy a csöndes szatmárnémeti lány, ŐRI-PÁKAI FRANCISKA, a Szatmár Megyei Ifjúsági Tanács elnöke, anélkül, hogy előzetes szándéka lett volna, egyszer csak budapesti és nyíregyházi fiatalok társaságában Hanoiban találja magát. Az ott szerzett élményekről Sike Lajos kérdezte.

 

A rendszerváltásig eszembe nem jutott volna, hogy valamikor még eljutok Brüsszelbe. Biológus fiam már bejárta fél Európát, egy közös pályázatnak köszönhetően még a skót Felföldön is kutatott. Vállalkozó vejem pedig, aki családjával együtt minden nyáron külföldön nyaral, már többször körülmotorozta Európát, s újabban csak azért mondott le erről a passziójáról, mert itthoni lakása közelében, hogy el ne üssön egy kutyát, lábtöréses balesetet szenvedett. Szóval, utazhatunk bármennyit, csak legyen pénzünk, vagy ha az nincs, figyeljünk a pályázatokra. Vagy legyen olyan barátunk, jó ismerősünk, munkatársunk, aki figyel. Úgy tudom, nyíregyházi fiatalok szóltak, társuljanak hozzájuk egy vietnámi projektbe.

 

Egy kétéves kifutású uniós pályázatról van szó, négy város, Budapest, Nyíregyháza, Szatmárnémeti és Hanoi ifjúsági képviselőinek részvételével. Bennünket a nyíregyházi Mustármag Ifjúsági Központtól kerestek meg, hogy nincs-e kedvünk velük tartani. Üsse kő, mondtam, Vietnamban még álmomban se jártam. Sokkal jobban érdekelt New York vagy Koppenhága, az élet mégis azt akarta, hogy előbb lássam Hanoit. Már nem is bánom annyira.

 

Egy ismeretterjesztő magazin friss számában azt olvastam, hogy a világban fölötte megnőtt az érdeklődés Vietnam iránt, egyrészt sok ott a látnivaló, s az utóbbi években meglódult a társadalmi-gazdasági fejlődés, s a közbiztonság is jó. Manapság 7-8 millió turista keresi fel évente, pedig 15 esztendeje csak százezren voltak rá kíváncsiak. Az okokat ismerjük. A Moszkvából közvetlenül Hanoiba induló gép utasairól mire lehetett következtetni?

 

Elsősorban arra, hogy jók az orosz-vietnámi kapcsolatok. A vietnámi utasok mellett az oroszok voltak többen, amint a beszédből is kivehettük. Persze, néhány nyugati turistát is felfedeztünk. Ám tudni kell, hogy a gazdag nyugati államok polgárai nem Moszkván át utaznak Vietnamba. Az orosz-vietnámi kapcsolatok minőségéről a hanoi-i múzeumban is fogalmat alkothattunk. Ott ugyanis külön részleg mutatja be, történelmi visszatekintésben, sok illusztrációval, a két ország sokrétű kapcsolatát. Vendéglátóink külön kiemelték az orosz segítséget, beleértve a múzeum berendezését.

 

Hát akkor lássuk, mi a tárgya, a fő témája a kétéves ifjúsági projektnek!

Kapacitás-építés, közérthetőbben segítsük az ottani fiatalokat önmaguk megszervezésében, adjuk át azokat a tapasztalatokat, amelyek nálunk eredményesnek bizonyulnak. Bármennyire hihetetlen, vannak ilyenek!

 

Igen ám, de Vietnamban megmaradt az egypártrendszer, ha korszerűbb, kapitalistább változatban is, távoli országok hogyan szólhatnak bele az ottani társadalmi életbe?

 

Akárcsak Kína, Vietnam is sokat nyitott a világ felé, számtalan reformot vezetett be, főleg gazdasági vonatkozásban, ennek köszönhető, hogy az évi gazdasági növekedés öt százalék fölött van. A társadalmi életben is több minden változott. Például vannak civil szervezetek. A mi partnerünk is az. Nagyon hosszú neve van, elégedjünk csak meg a rövidítéssel: CVTD. Főleg az ifjúság szabadidejét szervezi, különböző programokat indít, műsorokat kínál. Az értelmes időtöltés felé igyekszik terelni a fiatalok figyelmét. Meglehet, Vietnám ezzel is szalonképesebbnek kívánja láttatni magát a külföld előtt. Persze megvan és működik a kommunista ifjúsági szervezet is, jártunk náluk is, szívélyesen elbeszélgettek velünk. Ha jól értettem, nem volt ellenvetésük az említett civil szervezettel való együttműködés miatt. Ám az igazság az, hogy pár nap alatt nem adódott lehetőségünk alaposan betekinteni mindenbe, ami érdekelt volna, vendéglátóinkat is csak felszínesen ismertük meg. De lesz alkalmunk sokkal többet látni és megtudni, mert még négyszer megyünk Hanoiba.

Ők hatszor utaznak Magyarországra és egyszer jönnek Szatmárnémetibe.

 

Ide csupán egyszer, mi lehet ennek az oka?

 

Nagyon is hétköznapi oka van! A vietnámiak csak vízummal mehetnek külföldre, márpedig Romániának nincs konzulátusa ott, a követség pedig nem foglalkozik vízumkiadással. Az érdekelteknek a Fülöp-szigetekre kellene utazniuk vízumért, ami elég sokba kerül. Magyarországnak viszont van Hanoiban konzuli szolgálata is, így inkább oda mennek. Azért egyszer hozzánk is eljönnek, vállalva a többletköltséget.

Mi Kolozsvárra is elvisszük őket, már csak azért is, mert januártól a kincses város Európa ifjúsági fővárosa.

S azért is, mert az ottani hatóságoknak az átlagnál talán jobb kapcsolatuk van a civil szervezetekkel, s hadd mondják el ők – például a megyei önkormányzatnál, a polgármesteri hivatalban vagy az ifjúsági és sport igazgatóságnál –, hogyan és milyen eszközökkel segítik a civil szervezeteket.

 

Vannak más országokból is, akik segíteni próbálnak a vietnámi fiatalok önszerveződésében?

 

Hogyne, főleg önkéntesek a gazdag nyugatról. Nekik azonban fizetniük kell, vagyis a saját pénzükön tevékenykednek. Találkoztunk is angol önkéntesekkel. Nekünk szerencsénk van, hogy minden költséget a Unió áll. Különben ki menne tőlünk a megtakarított kis pénzével éppen Vietnamba!

 

Említette, hogy azért ott is lépten-nyomon tetten érhető a reményteli változás. A bemutatott fotók is erről tanúskodnak. Nemrég arról lehetett olvasni, hogy akkora volumenűek az építkezések, mint Sanghajban, s mind több a felhőkarcoló. Mi idősebbek, akik többnyire csak a régi filmhíradókból ismerjük Vietnamot, jól emlékszünk a kerékpárokkal teli utcákra. Most meg motor, pontosabban robogó mindenütt.

 

Már-már több, mint az ember. Tömegközlekedés nincs, vagy csak célirányosan a külföldiek számára, mindent robogóval, esetenként csónakkal, hajóval lehet megközelíteni. Számunkra először zavaróan hatott, hogy nincs közlekedési szabályozás, mindenki úgy megy, ahogy akar.

Aztán rájöttünk, hogy mégis van valami másfajta forgalmi rend, s ez a vietnámiak magatartásából, udvariasságából, egymásra figyeléséből fakad.

Mi is többször mentünk Hanoi zsúfolt utcáin szembe a nagyobb forgalommal, de mindig elengedtek, utat csináltak, miközben ránk mosolyogtak. Ilyenkor elképzeltük az ilyen kényszerű megállást hazai változatban. Ott is tülkölnek, ha kell, de ügyelnek egymásra, balesetnek nyomát sem láttuk.

 

Szavaiból azt érzem, mintha irigyelné ezt az egymás iránti tiszteletet!

 

Miért ne ismerném el. Legalább ennyire irigyelni lehet a munkához való alázatot. Vietnamban nem természetes, hogy valakinek van valamije, mindenért meg kell dolgozni, méghozzá keményen, olykor sok leleménnyel, de semmiképpen nem más károsításával. Beszélgetésünk alkalmával is külön hangsúlyozták, hogy nekik az emberi erőforrás a legnagyobb kincs.

 

Elképesztő adat, hogy a háborúk éveiben Vietnamra, egy Romániánál alig nagyobb területű országra több bombát dobtak, mint egész Európára a második világháborúban. Látni, érezni még ennek a pusztításnak a nyomait?

 

Ahol mi jártunk ott nem találkoztunk a háborúra emlékeztető dolgokkal, de mondják, hogy ma is vannak lezárt területek. Erről konkrétan azért sem tudok beszélni, mert nincs semmiféle élményem. Talán az is a magyarázat, hogy a mi pályázatunk a jövővel foglalkozik, nem a múlttal. Az első alkalommal csak Hanoiban jártunk, ami jobbára olyan, mint a távol-kelet többi feltörekvő nagyvárosa. Egyre több a magas ház, felfelé építkeznek, mert kevés a terület, nagy a forgalom, a világ minden áruját meg lehet vásárolni. Két év múlva, a projekt végéig remélhetően gazdagodom élményekben.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!