Szabadságharc csicsókával, karfiollal
 

Szabadságharc csicsókával, karfiollal

2016. 11. 24. 13:41

Elvarázsolta a Törzsasztal közönségét, előtte és utána pedig sokat sétált Nagyváradon Tolnai Ottó. A vajdasági Palicson élő Kossuth-díjas költőt Szűcs László igyekezett faggatni.

 

Tolnai Ottó a Törzsasztal sorozat vendégeként járt Váradon   Fotók: Tasnádi-Sáhy Péter

 

Mit tud egy-másfél nap alatt egy eladdig személyes tapasztalatok alapján ismeretlen, mégis ismerős városból megragadni?

 

Váradról hatalmas anyag gyűlt össze bennem gimnazista korom óta. A Holnap, Ady, Juhász Gyula. S egy különös plusz dimenziója is van ennek, a Manojlovics Tódor nevű, különös sorsú becskereki, belgrádi szerb író, költő, képzőművészeti kritikus, Ady váradi kortársa, ismerője aki idős korában gyakran eljárt a magyarkanizsai írótáborba, ezért közelről ismerhettem. Vonzott benne az, hogy megérinthetsz valakit, aki megérintette Adyt. Egyébként később róla neveztek el egy fontos szerb irodalmi díjat. Ezt más nemzetiségűeknek is adják, s én is megkaptam. Az járt vele, hogy megjelenhetett egy könyvem szerbül, s ez a Költő disznózsírral lett. Így jutott el a szerb közönséghez ez a könyvem. Nagyon megörültem a díjnak, a folytatása volt annak az érintésnek. A másik kezem is érintett valakit, méghozzá a nagyapámat, akit Kracsun Tódor Teodornak hívtak. Ezzel a névvel kötődöm Romániához is, s a Todor névhez is. A szövegemben, amit szerbül írtam, amivel megköszöntem a díjat, egy nagyesszét írtam a Todor névről. Aztán egyszer otthon Magyarkanizsán sétáltam a piacon, s valaki elkezdett kiabálni utánam. A szüleim szomszédja volt, aki valamilyen becenevet használt, ezért el is felejtettem, hogy őt is Todornak hívják. S elkezd kiabálni, az egész piac felfigyelt rá: Hallottam, Todor díjat kaptál. S tudom, hogy a te nagyapádat is Todornak hívták, de Magyarkanizsán már én vagyok az utolsó Todor – ezt kiabálta.

Az a különleges ezzel a Todor Manojloviccsal, hogy ő később is folytatta a bolyongásait, Firenzében akkor kötött ki, amikor ott Fülepék és Lukács Györgyék csinálták a Szellem című folyóiratot. Mikor pedig itt Váradon csinálták Adyék A Holnapot, akkor éppen itt volt jelen.

A Holnapról pedig Léda jut az eszembe. Valami szöveget olvastam Lédával kapcsolatban, az ő élete nagyon megfogott. Egy még Ady előtti, szófiai momentumot ragadtam ki az életéből, szeretnék írni belőle valamit, leginkább drámába kívánkozik. Este, ahogy sétáltunk itt a városban, s te megmutattad nekem a házukat, felerősödött bennem ez a motívum, elkezdett a téma kísérteni.

Nagyon érdekes volt számomra most Várad, a lepusztultság és gyönyörűség egyidejűségével. Mint Rilke Torzója, minél jobban megsérül, annál jobban világít a lényege. Amikor késő este kijöttünk a kávéházból és sétáltunk egy kicsit, mint egy ékszerdoboz, úgy kezdett világítani. Persze, én hajlamos vagyok arra, hogy a városok megigézzenek, de ez tényleg erős élmény volt, s örülök annak, hogy megtörtént.

Ha már nagyapámat is említettem, érdekes az én román élményem, egyfelől a családi vonatkozás, a máramarosi sócsempészek, másfelől a Târgu Jiu-i Brâncuși-élmény. Nagyon megérintett, amit mondtál, hogy a román állam visszavásárolja a Föld bölcsessége szobrot, én fiatalkoromban kifejezetten ezért elutaztam Bukarestbe, hogy megnézzem. Írtam is arról a sebről a szobor hátán, egy repedésről. Később kerültem Târgu Jiu-ba, a Brâncuși műveket megnézni, ami életem egyik fontos élménye volt. Nem is tudom, mihez hasonlítsam, talán akkor sem tévedek, ha azt mondom, a legfontosabb élményem volt. Ugyanígy meghatározó tapasztalás volt, amikor Belgrádban megismerkedtem Andrei Pleșuval. Sok filozófust ismerek, tanultam is Zágrábban filozófiát, s azt kell mondanom, ő az egyetlen filozófus, akinek van humorérzéke. Amúgy mindegyiküknél az ész patétikája működik. Legalábbis ilyennek tűnnek.

 

A jugoszláv nagyvárosok fontossága az ország széthullás után is megőrződött számodra?

 

Sőt. Kellett egy kis idő, hogy mindenhova visszajussak, s újra kiépítsem a megszakadt kapcsolatokat. Aki jugoszláv párti volt vagy most is az, általában úgy magyarázzák, hogy politikai értelemben az. Én nem politikailag sorolom ide magamat, hanem a szerelmes földrajz által. Én a szerelmes földrajz alapján működtem, mozogtam. Esztétikai, kulturális szinten. Az ideológiák abszolút nem érdekeltek, meg hogy így szabják, úgy szabják a határokat. Annak örültem, hogy nemzetek önállósulhattak, s hogy ennek ők is örültek. A horvát kultúrát ismertem a legjobban, örültem a lehetőségüknek, hogy most csinálhatnak valami nagy dolgot. De aztán megakadtak a dolgok. Az a helyzet, hogy egy kis államot megcsinálni ugyanolyan nehéz, mint egy nagyobbat. Nem megy olyan gyorsan, mint ahogy megálmodták. Ezekbe a városokba többnyire úgy jutok vissza, hogy meghívnak egy-egy könyvvel. Honorárium helyett azt szoktam kérni, hogy egy ideig ott maradhassak. Nem mindig értik, mit keresek ott. Szinte gyanús vagyok, mint egy ügynök. Mikor kérdezik, hogy mit szeretnék ott csinálni, nem tudok jó válaszokat adni. Ljubljanában azt mondtam, keresek egy koponyát. Azt hitték, valami háborús dolog ez, holott egyszer láttam az egyik múzeumban egy arany varratú koponyát, írtam is róla verset Égő arany címmel, s újra akartam látni azt a koponyát, egy kis nő koponyáját. Ők meg azt hitték, valami sötét ügyben utazom. Végül visszajutottam mindenhová, Montenegróba...

 

Boszniába is?

 

Igen, Szarajevóban megkaptam egy jelentős költészeti díjat, ami szintén egy könyvvel járt. De nem az irodalmi siker érdekelt, hanem a városok iránti szerelmem.

 

Ezt az érzést más egykori jugoszláviai írókban, művészekben is megtalálni?

 

Nagyon sokban. Vagy pontosabb, ha azt mondom: sokban. Talán leginkább az én nemzedékemben. Például Tomaž Šalamun, nemrég halt meg. Egyidősek voltunk, nagyon jó barátom volt. Őbenne van leginkább jelen ez az esztétikai értelemben vett jugoszlávság. Azt mondogatta, hogy neki kicsi Szlovénia, különféle ösztöndíjakkal sokat élt külföldön. De azért a verseiben benne ragyog az egész szlovén világ. Berlinben egy évig együtt is voltunk. A másik egy Danijel Dragojević nevű zágrábi költő, aki a legköltőbb költő volt, akit valaha ismertem. Őket kettejüket olvasom a legtöbbet. Velük tudok a leginkább azonosulni, majdhogynem azt mondom, még jobban is, mint a magyar költőkkel, annyira közel állnak hozzám.

„A magyar szellemi életben mindig kettéhasadnak a dolgok”

 

Említetted az esztétikai, s nem politikai alapú jugoszlávságot. Ma a Vajdaságban élve egy művésznek hogyan lehet távol maradnia a politikától?

 

Másfajta beszédmód szükséges, ez az én tevékenységemnek a kilencven százaléka. Egy másféle nyelvet demonstrálni a pártideológiákkal, pártdiktatúrákkal szemben. Egyszerűen nem lehet levegőt venni a pártoktól. Ez általában jellemző korunkra. Én már nyugdíjas vagyok, nekem könnyebb. Könnyebb kivonulni, visszahúzódni. Azon dolgozom, hogy a saját semmiségeimből, nyelvemből fölépítsek, megmutassak, demonstráljak, azt, hogyan rakom össze a világot, az országokat, hogy viszonyulok bizonyos kérdésekhez, mik azok az elemei, amikkel én operálok. Az ilyen irodalmi esteken ezt próbálom demonstrálni, kinyitom az agyamat, megmutatni, hogy kötöm a dolgokat, hogy építem fel ezt a másik világot, ami afféle ellenvilág. Ha jobban megnézzük, ez egyfajta szabadságharc... csicsókával, karfiollal, furcsa tárgyakkal. Furcsa cikk-cakk mozgásokkal a kis- és nagyvárosok között. Keresem is ezeket a kisebb településeket, úgy nevezem: fáj-községek, mert ha átmész rajtuk, valami fáj, kicsi, szegény, az embereknek a világ nem elérhető. S azonosulok vele és visszatérek oda, elkezdek írni róla, elkezdem használni a nevét. Mondjuk Szatymaz vagy Akasztó. Ugyanígy Horvátországban vagy Montenegróban. Mindenütt próbálok kötődni ezekhez a kis helyekhez, egyidőben a nagyvárosokhoz való vonzódással. Az írásaimban, a képzőművészethez való viszonyulásaimban is a lokálist és a világit, a kicsit és a nagyot kombinálom. Írok egy helyi, kis festőről, akinek az emberi példája fontos nekem, sokat kapok tőle, ezért aláteszem a vállamat, s próbálom segíteni, hogy emeljük meg a festészetét egy komolyabb szintre. Hiszek benne, fogadok rá. Másnap pedig elutazok Balthushoz, a világ egyik legnagyobb festőjéhez. S mind a két műteremben egyformán jól érzem magam. Mert a kis festő műterme is olyan, mint egy kisiparos, cipész vagy asztalos műhelye. Meghitt, szinte templomi hangulatú. Az én műtermemet a tanyánkon egy istállóról választottam le. Ott dolgozom, ilyen szoborszerűségeket meg rajzokat szoktam csinálni. Kisiparos, istálló, templom... ugyanezt érzed a nagy festők műtermeiben is, ha igazán nagy festő, és nem csak a propaganda által lett az. Ha ugyanazt érzed meg, amit éreztem gyermekkorom cipészmesterének a műhelyében, a csiriz isteni bűzében – ami egyébként német nyelvű kötetemnek a címe –, szóval, ha ezt az isteni bűzt megérzed a műtermekben, akkor az a fontos, nem más külsőségek.

 

Ha lakóhelyedre, Palicsra gondolunk, akár az irodalom kapcsán, egyszerre láthatjuk nagynak és kicsinek.

 

Otthon csináltunk egy Palics és környéke című újságot, én lettem a főszerkesztője. Ki akartam próbálni azt, hogyan néz ki egy igazi lokális újság. Úgy, hogy a helyi borbélynak volt rovata, horgász rovat, a piacfelügyelőnek is volt rovata, egy ismerős tanár bácsinak kertészeti rovata, a kávéház tulajdonosának a felesége csinálta a főzőcske rovatot. Mindegyikük árulta is az újságot. Komoly lapot tudtunk csinálni, s ha valaki szerbül vagy horvátul írt bele, akkor azt úgy közöltük. Jellegzetes régi vagy új képeket közöltünk Palicsról. Az egészet egy nyomdász finanszírozta. Én fizetségül egyszer egy öltöny varratását kaptam, az anyagot hozzá egy festő adta. A pártlapként működő napi és hetilapok is konkurenciát láttak bennünk, de mivel sehonnan nem kaptunk támogatást, meg is szűnt a lap. Akik a lokális fontosságáról szónokolnak, általában fogalmuk sincs ennek az igazi jelentésről. Egyszer, amikor erről tartottam előadást, kitettem egymás mellé a Palics és környékét és az Ex Symposiont. Felmutattam, nézzétek: ez a lokális, ez pedig a világi. Ez a kettősség nálam működik. Szokták emlegetni, hogy a rurális mennyire jelen van nálam. A magyar szellemi életben mindig kettéhasadnak a dolgok rurális és urbánus mentén. Nekem az az adottságom, s a feleségemmel úgy alakult az életünk, hogy miközben a világban utaztunk, otthon állattenyésztéssel foglalkoztunk. Egyszer nálunk aludt Jancsó Miklós, s nem értette, mi az isten történik ebben a házban hajnalban. Mintha földrengés lenne, utána szaladgálást hall. Utána semmi. Csend. Mondtuk neki, gyere, hátravezettük egy udvarba, kinyitottuk az ajtót, s mint egy templomot, megmutattuk neki a tehénistállót. A tanyán a mai napig vannak állataink. Rengeteg a gyöngytyúk. Azt írtam az egyik versemben, hogy öregkoromra gyöngyhalász lettem. Mikor a róka elviszi a gyöngytyúkot, a füvön ott marad egy maroknyi kitépett toll, ami úgy néz ki, mintha gyöngy lenne. Egy marék igazgyöngy.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!