Okos ördögök kora
2015. 03. 06. 14:06Felvilágosodástól elsötétítésig címmel jelent meg tavaly LUDASSY MÁRIA politikafilozófiai írásait tartalmazó kötet az Atlantisz kiadó gondozásában. A szerzőt a Charlie Hebdo-tragédia után kérdeztük a felvilágosodás örökségéről, kudarcairól. Parászka Boróka interjúja.
Hosszú ideje nem volt ilyen éles, tömegeket megmozgató vita a felvilágosodás alapelveiről – a szólásszabadságról és a vallási türelemről – mint most, a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás utáni hetekben. Mi ez, a felvilágosodás válsága, vége vagy reneszánsza?
A közéletben Magyarországtól az Iszlám Államig inkább az elsötétítés divatja dominál. Magának a felvilágosodásnak és az emberjogi hagyománynak sem olyan egyszerű az értelmezése, mint ahogy én, vagy kedvencem, Condorcet szeretnénk. Az emberjogi fundamentalizmus, ami az elidegeníthetetlen személyes szabadságjogok ideológiája Locketól és a különböző emberjogi deklarációktól kezdve, és olyan interpretátorai vannak, mint Kant vagy Habermas, nem mindig esik egybe egy másik fontos felvilágosodás korabeli hagyománnyal: a különböző kultúrák megértésének és elfogadásának hagyományával. Ez utóbbi – amit Kanttal szemben Herder, Diderottal szemben Rousseau képviselt – több megértéssel van az emberjogi állásponttal ellentétes, vagy azt el nem fogadó különbségek iránt. Ahogy Herder mondta, az emberi jogok deklarációja a franciák számára jó alkotmány, nekünk németeknek nem feltétlenül ez a követendő. Meg különben is – mondta Kant kritikájában – az emberi jogok elmélete Európa északnyugati csücskének világnézete, és miért kéne ezt az egész emberiségnek elfogadni? Ha innen nézzük, akkor már nem olyan egyszerű, hogy ki a felvilágosodás örököse.
Nyilvánvaló, hogy az emberjogi fundamentalisták – magamat is ide sorolom – az elidegeníthetetlen emberi jogok retorikáját vallják, míg a különféle kultúrák megértését propagálók elfogadják nem csak a csadort, hanem a kislányok klitoriszának a kivágását. Elvégre az is egy jól körülhatárolt etnokulturális hagyomány része.
Biztos, hogy vagy-vagy kérdés? Nem kibékíthetőek az ellentmondások, akár a felvilágosodás hagyományainak tovább- és újragondolása révén? A kötetben szereplő tanulmányok mindegyike a korrekció lehetőségeit járja körül. A tudás, a hatalom korrekcióját például.
Nagyon sok kedves összeegyeztetési lehetőség van, nincs épelméjű ember, aki univerzalizálni akarná a különböző nemzeti sajátosságokat. Nem véletlen, hogy a klitorisz kimetszésének példáját hoztam, ez Franciaországban per tárgya is volt. Ez például emberi méltóságot sért – még ha „csak” a nők méltóságát is – erről pedig nem lehet alkudni. Akkor sem, ha az a százszor szent hagyomány vagy vallás előírása. Az, hogy az emberi jogok kategóriájába mi tartozik, az a 18. század óta eléggé körvonalazható. Most arról hallani, hogy hány keresztény templomot gyújtottak fel arab országokban a Charlie Hebdo elleni merénylet miatt. Ez ugyanolyan abszurd, mint az, hogy Franciaországban mecseteket gyújtanak fel. Nincs kettős mérce. A vallásszabadság követelése minden egyházra érvényes.
Évszázados viták vannak a felvilágosodás elveiről, válsághelyzetekben mégis mindig újrakezdődik ezekről a vita. Ez a felvilágosodás kudarca?
A felvilágosodás kudarcát a legnagyobb felvilágosodás-kutató, a kantiánus Cassirer jelentette be, akinek A felvilágosodás története című monográfiája máig a legtöbb, amit erről a korszakról lehet mondani. Ezeket a műveit vidáman írta a harmincas évek elejéig a weimari Németországban, vitatkozott időnként a konzervatív Leo Straussal, a több mint konzervatív Carl Schmittel, akiről tudjuk, hogy később a náci jogfilozófia szellemi őse. És közben földolgozta a felvilágosodás történetét, mint az európai identitás fontos mozzanatát. Az Állam mítosza című művét már Amerikában írta, kétségbeesve konstatálta, hogy mennyire nem érezte a liberális és konzervatív értelmiség, ahogy a „lunatikus eszme”, a nácizmus eszméje veszélyt jelenthetett. Cassirer látta a folyamatot, hogyan jött vissza a mitikus gondolkodás. Azt hiszem, Németországban, de még Magyarországon is ez a mitizálás meg se szűnt. Gyönyörű Eötvös idézeteket tudnék hozni a 19. század uralkodó eszméiről, amikor úgy tűnt, hogy meghaladtuk a turulos, Csaba királyfis mitológiát. És ím kiderült, hogy nem haladtuk meg. Hiába a kritikai racionalizmus, a kanti morálfilozófia, ezek csak a felszínét súrolták a közép-kelet-európai gondolkodásnak. A mélyén mindennek ott maradt a sötét irracionalitás, ami a költészetben szép, de értekező prózában rettenetes.
Miért maradt ott? Elégtelen a felvilágosodás által kínált fogalmi készlet? Az érvelés? Elégtelen ezeknek a jelenléte a politikai struktúrákban? Vagy maguk a struktúrák elégtelenek?
Pusztán a felvilágosodás gondolkodóinak fordítói, feldolgozói mindent megtettek azért, hogy eszményeink ne legyenek másutt megunt ócskaságok, ahogy Ady fogalmaz. Az erdélyi unitáriusok a 18. századi dissenterek szimultán fordítói voltak. A legradikálisabb emberjogi eszmék képviselőit, Tom Paine-t, Richard Price-t Körmöczi János unitárius püspök fordította. Abban az időben, amikor Paine Burke-kel vitatkozott. Ennyire bent voltunk a fősodorban, legalábbis eszmetörténetileg.
Nem lehet azt mondani, hogy valami „magyar genetikai kód” miatt maradtunk el. A mélystruktúrákat azonban alig érintette az a szellemi pezsgés, ami a felvilágosodás, vagy a reformkor idején volt.
Eötvös József Tocqueville és Benjamin Constant szellemi kortársa minden értelemben. Ugyanazok a dilemmák foglalkoztatták: szabadság, egyenlőség és nemzetiség összeegyeztethetősége. Szóval azt hiszem, nem a filozófusoké a fő bűn, hogy így lemaradtunk. Nálunk az atavisztikus-mitológikus gondolkodásmód vonzereje, amelyen a karteziánus szellem már a 17. óta csak mosolyog, valahogy népszerűbb lett. Utoljára 1989-ben volt heroikus kísérlet a megújulásra, és ezt most a romjaiban látom.
Ki ne dobjuk az elmúlt huszonöt évet egyetlen mozdulattal.
Nagyon sok korrigálnivaló van, a legnagyobb hibája a jogállami alkotmánynak az volt, hogy nem tudta kidolgozni saját megvédésének jogi eszközeit. Azt, hogy ne lehessen ilyen könnyedén egy Ipad-on lerombolni mindazt, ami a jogi garanciáit jelentette az alkotmányos berendezkedésnek. Másik nagy dilemma a liberalizmus és demokrácia antinómiája, ami Locke óta központi kérdése, ha nem is mindig egyértelműen, a liberális hagyománynak. Látnunk kell, hogy vannak szent, elidegeníthetetlen emberi jogok és ugyanakkor, ugyanabban a társadalomfilozófiában tételeztetik a többség döntése. A többség törvényhozó hatalma szinte korlátlan. 1688 óta, de legalább 1789 óta azzal kínlódik a legmodernebb politikafilozófia is, hogy ezt a két szempontot összeegyeztesse. Mi van, ha ez a kettő nem vág egybe? Locke úgy gondolta, hogy a többség igazából nem veszélyezteti az emberi jogokat, vagy ha igen, akkor az élet, a szabadság és a tulajdonjog leszavazhatatlan marad. Ezt már száz évvel később a franciák problematikusabbnak látták. Constant szörnyű kifejezést használt (bár nem olyan értelemben, ahogyan azt a huszadik században értették). Úgy vélte, a népszuverenitás nevében a nép minden egyes részének a holokausztja is megkövetelhető. Lehet egy olyan nagy egész, amelynek a nevében megsemmisítünk minden részérdeket, minden individualitást. Ezt a jakubinus diktatúrának “hála” fedezték föl a franciák. A dilemma feloldására nem tudok megnyugtató képletet mondani.
Ahogy látom, az emberi jogok leszavazhatatlanságának mítosza összeomlik. A szemünk elől tűnnek el alapvető szabadságjogok, kétszáz éves jogelvek a vallásszabadságtól, az állam-egyház szétválasztásán át a tulajdonbiztonság elvéig, vagy a visszamenőleges törvénykezés tilalmáig. Mindez legitim többségi felhatalmazásra való hivatkozással történik.
Eltűnnek ezek a felvilágosodáshoz köthető jogi kategóriák, de mi jön helyettük? Jön valami más, vagy keletkezik egy űr?
Jogállami szempontból vákuum van, eltűnik a jogbiztonság. Az illiberális demokráciát nem Tusnádfürdőn találták fel, hanem a genfi polgár, Jean Jacques Rousseau hirdette meg. Nem olyan képviseleti demokráciát akart, amit az angolok. Ő a közéletben való permanens részvételt szorgalmazta, amelyben a köz java fölülírja az individuális jogérvényesítést. Szerinte az államvallás erkölcsi előírásai megsemmisíthetik az egyéni kételyt, szkepszist. Rousseau vissza akart menni az időben, egy antik demokráciamodellt keresve. Azok a demokráciák csak illiberálisak lehettek, mert az ókorban nem volt még liberalizmus – ehhez a képlethez pedig az is hozzátartozik, hogy az emberek egy része rabszolga volt. A permanens közélet a szabad embereket illette meg. Ez a Rousseau-i ideál, ennek a torz továbbgondolása a nem parlamentáris, nem liberális demokrácia, amely a vezérelvvel kombinált közvetlen népakarat érvényesülése. És még ez a népakarat se nagyon nyilvánuljon meg, legalábbis a jelenlegi magyar törvényhozás szerint, amely a referendumokat ugyanúgy visszaszorítja, mint a hagyományos egyéni szabadságjogokat.
Kételyek nélkül hivatkozik ma nagyon sok érvelő a többségre, a népakaratra, a kulturális-vallási közösségek szándékaira. Azt pontosan értjük, hogy ezek a fogalmak ma mit jelentenek?
Van olyan helyzet, amikor a híres-hírhedt Rousseau-i különbségtételnek megfelelően a volonté générale és a volonté de tous, az általános akarat és mindenki akarata eltér egymástól. Tegyük fel, hogy adva van egy etnokulturális közösség, amelynek tagjai, ha az egyéni érdekérvényesítést követik, akkor meg sem állnak, amíg három határt át nem lépnek. Maguk mögött hagyják a közösséget, ahol csak a hagyományok élnek, és semmi perspektívája az egyéni kibontakozásnak. Rousseau törvényhozója ilyenkor azt mondja, hogy nem, lélek az ajtón se be, se ki (ez el is hangzik a Korzikai alkotmánytervezetben) mert csak a maradók tudják megőrizni őseik hitét, erkölcsiségét stb. Nem szabad idegeneket sem beengedni, mert akkor a betelepülők hozzák a kárhozatos kozmoplita szellemet. A szót Rousseau használta, nincs anakronizmus. Az általános akarat a közösség erkölcsi parancsolatát fogalmazza meg, a szigorú hagyományőrzés, röghöz kötés és az idegenngyűlölet is. Az individuális szabadság bomlasztja a közösséget. Akik így vélik, attól félnek, kiürülne Székelyföld, vagy Magyarország, ha nincsenek olyan törvényes eszközök, amelyek érvényesítik mindenki akaratával szemben az ideális, általános akaratot. Nincs erre a dilemmára egyszerű megoldás. Sem azt nem mondhatjuk, hogy éljen az individuális szabadság, sem azt, hogy éljen a totális zárt társadalom. A Lengyel alkotmány tervezetébe még azt is belefoglalta Rousseau, hogy húsz éves korában egy lengyel ne legyen ember, hanem teljes egészében legyen lengyel. Ebben nincsenek emberi jogok, egyetemes szabadságjogok, csak a lengyel hagyomány, szokások érvényesülnek. Kétszázötven éve megfogalmazott alternatíva ez.
Ezzel szemben Price, akit ma anakronisztikusan emberjogi harcosnak nevezhetünk, arra figyelmeztet: nem véletlen, hogy a megváltó sohasem beszélt a hazaszeretet erényéről. Ez ugyanis zsidó, vagy pogány erény, és nem keresztényi.
A 21. század véres küszöbén állunk. Van-e esélye most a felvilágosodásnak?
Talán az a 17. században, a Descartes és Hobbes, a nagyon nem humanista Hobbes által megfogalmazott elv, hogy az emberi értelem, az ember észbeli képessége egyenlően van elosztva. Mindenki föl tud mérni egy racionális érdekkalkulációt, amely révén a másokkal való együttélés, a modus vivendi kialakítható. Ez a felvilágosodás minimális programja. Ez a Leviatán-elv: az ésszerű állam megrendszabályoz bennünket, de magunk hozzuk létre, racionális kritériumok alapján. A másik oldalon ott van a kantiánus illúzió, az erkölcsök metafizikája, a célok birodalma. Az Örök békében köt egy kompromisszumot Kant is. Azt mondja, hogy “okos ördögökkel” is el lehet jutni az örök békéig, de itt a hangsúly az okoson van. Az én minimális elvárásom az: rendben van, ördögök vannak uralmon, de legalább ésszerűen uralkodnának.
A Charlie Hebdo után hogyan lehet racionális érdekegyeztetést folytatni?
A legfontosabbat, a sajtó, a véleményszabadság védelmét Európa szépen biztosította. Ezt az örökséget vállalja és védi a kontinens. Fontos, értsük a még régebbi elvet, a vallási türelem elvét: mindent lehet a vallási közösségben tenni, amit a büntető törvénykönyv nem tilt.
Szép vagy csúnya rajzokat csinálni nem ütközik törvénybe. Embertársainkat megölni igen. Akkor is bűntett, ha esetleg ezt a gyilkosságot állítólag Isten parancsolta.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
