Nem vagyok a szavak embere
2015. 12. 17. 20:14Szijj Ferenc íróval sajátos, költészetet és prózát ötvöző köteteiről, mantraszerű monológokban felbukkanó különleges figuráiról beszélgetett Szilágyi Aladár.
Szijj Ferenc az Erdélyi Riport szerkesztőségében Fotó: Tasnádi-Sáhy Péter
Hadd kezdjük beszélgetésünket egy kevésbé költői kérdéssel: szereted-e a hagymát?
Igen, szeretem…
Elárulom, miért kérdem. Verseidet olvasva az az érzetem támadt, hogy olyanok, mint a hagyma: tehát van egy külső burok, azt az ember kibontja, s a héj alatt is van egy réteg, beljebb újabb és újabb rétegek. Ha óvatosan bontogatom, kiderül, hogy legbelül van egy mag, a legmélyebb szintje a jelentésrétegeknek. Szövegeidben a figyelmes olvasó számos finom, alig érzékelhető átmenetre bukkan, személytelennek tűnő monológjaidban megjelenik a meglepő társításokkal átszőtt személyes érintettség. Ez a poétika már induláskor megvolt, vagy fokozatosan alakítottad ki?
Vissza kéne emlékeznem, hogyan is történt… Nem, talán még nem volt kezdettől kitalálva. Az első két kötetem, az 1990-ben napvilágot látott A lassú élet titka, illetve az 1997-ben megjelent A nagy salakmező darabjaira még nem annyira jellemző. Két év múltán, a következő szövegeim, a Kéregtorony versei úgy keletkeztek, hogy elhatároztam, valamilyen naplószerű dolgot kezdek el írni. Egy olyan versnaplót, amiben ahhoz, ami történik, hozzáképzelek dolgokat, és ha valamiről eszembe jut valami, azzal is kiegészítem. Némelyik versem formája is olyan lett, hogy egy-egy szakasz beljebb kezdődik, mert az egy későbbi kiegészítése, esetleg jobb körülírása az előzőnek. És ott adódott az, hogy megszólalt „valaki” – aki akár én is lehettem volna. Aztán ez a „valaki” szólal meg a későbbi verssorozatokban is. Ezt a változást már hozzákötném valamelyest az előző, 1997-ben megjelent kötetem, a Nagy salakmező verseihez is, ahol igen személyes, családi dolgokat is meg kellett írnom. Ahol úgy kellett megszólalni, hogy a közvetlenebb érintettség is beleszövődjön.
Általában érvényes a költészetedre, hogy szikár tárgyszerűség, sallangmenteség jellemzi. A 90-es évek elején egyféle nemzedéki szembefordulás volt mindez az előző korszak „közéletibb”, bombasztikusabb költészetével?
Igen, feltétlenül volt egy nemzedéki korszellem jellege. Ami engem illet, én biztos, hogy el akartam kerülni – a nemzedéktársaim is –, hogy valaki másnak a nevében szólaljak meg, hogy képviseljek valakiket. Belőlünk már hiányzott az ilyenféle közéletiség, pátosz. Én tényleg olyan tárgyszerűségre törekedtem, amiben ugyanakkor belefér akár a legvadabb elképzelés is, a szürrealitás. Az emberrel valóságosan is történnek dolgok az életben, de olyanok is előbukkannak, amelyeket csak elképzel, amelyektől fél, de ugyanúgy hatnak rá, tehát ugyanúgy léteznek, bármennyire nem létező, csodálatos dolgok. És hogyan lehet ezt a kettőt egymás mellé tenni, összehozni? Úgy, ahogy a hagymánál – ha már abból indultunk ki – az egyik réteget ráfektetni a másikra, hogy aztán megmutasson vagy eltakarjon valamit, hogy ne lehessen tudni, mi van a „közepén”.
Az egymástól távoli dolgok összehozása, az is váratlan jelentéstöbbletet kínál, gazdagít…
Igen, igen, ez az a játék, minél távolabbi dolgokat társítani, összeszikráztatni, hogy kipróbáljuk, felmutassuk, hogyan kapcsolódnak össze.
Lehet, hogy tiltakozol ellene, vagy rábólintasz. Több ítész – ha nem is mestereidként – előzményként emlegette veled kapcsolatban Tandori Dezső meg Mészöly Miklós költészetét. Ezt elfogadod így?
Tandorit is, Mészölyt is nagyon tisztelem, valamilyen rejtett úton bizonyára hatottak rám, de közvetlenül azért nem hiszem.
2011-ben jelent meg egy válogatás előző köteteidből, A nereidák kertje címmel. Miért érezted szükségét annak, hogy ezt így összehozzad?
Két okból. Egyrészt akkorára lezárult a költészetemnek egy szakasza, amit érdemes volt végignézni. Másrészt az előző könyvem megjelenése óta született egy olyan verssorozat, ami nem adott volna ki egy teljes kötetet. Ezek a versek jobbára képzőművészeti alkotásokhoz kapcsolódtak, ilyen alkalomból születtek, vagy nem illettek be valahová, de szerettem volna közölni őket. Így sikerült belecsempésznem őket ebbe a zömében retrospektív anyagból álló könyvbe, A kulcs árnyéka fejezetcímmel. És ami fontos: sikerült a hozzájuk kötődő képeket is közölni.
Mindez nem véletlen, hiszen a költészetednek nagyon sok köze van a képzőművészethez is, kölcsönösen, oda-vissza alapon.
Én szeretek látni, láttatni is. Inkább képi gondolkodás az enyém, nem vagyok a szavak embere.
Nemrégiben a kezembe került tavaly februárban eltávozott barátunk, Borbély Szilárd méltatása A Nereidák kertjéről. Ő nagyon ráérzett a te költészeted lényegére.
Szilárd nagyon érzékeny, fogékony ember volt, valóban teljes mértékben rezonált a verseimre. Mindenki elképzel egy „ideális” olvasót, hogyan is kellene olvasnia az ő verseit? Nos, Szilárd egy ilyen ideális olvasó volt a számomra.
Felfigyelt arra a versedre is, amely egy házaspár tragikus balesetét dolgozza fel. Ez a szikár, objektív szöveg, melybe annyi oda nem tartozó, csak épp ott lévő elem épül bele, sokkal drámaibbá, felrázóbbá válik, mintha – teszem azt – egy riportot írtál volna a történtekről.
A december 4.-i nagyváradi Törzsasztal-esten Kőrössi P. József társaságában Fotó: Fried-Noémi Lujza
Ez egy olyan eseményláncolat, amit ha teljes egészében, minden részletében meg akart volna ragadni az ember, őrjítő dolog kerekedett volna ki belőle. Nem, nem akartam „végigmondani”, ezért próbáltam ilyen szűkszavúan, visszafogottabban megjeleníteni,
Nyolc esztendős kimaradás után jelent meg a Kenyércédulák című versköteted. Magának a címnek is van metaforikus üzenete. Hogyan lesz a kenyércédulából vers?
A kenyércédula-sorozat úgy indult, hogy éppen akkoriban született egy gyerekem, s gondoltam, nem lesz sok időm írni, de elhatároztam, minden áldott nap írok egy rövid szöveget. Erről az ötletről jutott eszembe, hogy a kenyerekre ráragasztanak egy ilyen cédulát, amin feltüntetik, mikor, hol sütötték, mikor jár le a szavatossága, stb. – így jött ez a cím. Persze, nem sikerült minden nap írnom, az sem, hogy csak rövid, „kenyércédulányi” szövegeket rögzítsek. Ebben a kötetben is benne van az, hogy kiindulásában naplószerű szöveg, arról, hogy mi minden zajlik bennem, milyen furcsaságok történnek körülöttem, s mindazt hogyan lehet továbbgondolni, továbbképzelni.
A nagy salakmező formájában is, műfajilag is rendhagyó könyv, hiszen tizenhat prózát és tizenhat verset tartalmaz.
A kötet első felében inkább prózaverseket. Azokat még otthon írtam, s aztán kiköltöztünk egy fél évre Bécsbe. Onnan valahogy megváltozott a dolog, de lehet, hogy csak nem volt türelmem folyatni a prózaverseket, amelyek elég sűrű szövegek lettek. Azokhoz más hangulat kellett. De lehet, hogy csak az munkált bennem, hogy harminchárom darabot kell megírnom, s az utóbbiak inkább versjellegűekké sikeredtek…
Amúgy szerintem ez nem gond, hiszen sok átfedés van a költészeted és a prózád között. El sem lehet választani őket, mert a prózádnak vannak poétikus, a verseidnek prózai elemei.
Annak idején, amikor 1992-ben megjelent az első kis prózakötetem, A futás napja, Kovács András Ferenc azt mondta: „hát… ez benne volt már a versekben is!”
Ami a Kéregtoronyt illeti, ebben vitted tökélyre, hogy van egy narrátor, akit össze-vissza mozgatsz, aki monologizál, próbál mindenféle dolgot megfogalmazni. Annak ellenére, hogy elég lecsupaszított, mondhatni, primitív módon beszélteted, mégis olyan felismerések jönnek elő, olyan riasztó jelenségek, amik aztán ezeket az apró epizódokat súlyos többletjelentéssel terhelik.
Úgy indítok, hogy valakit elkezdek mozgatni egy szűk, télies környezetben. Valahogy megpróbál kitörni belőle, megtalálni, mi az, ami ezen a rideg környezeten, hideg évszakon túlmutat, aztán átkerül egy teljesen más világba, ahol csupa furcsa, idegen dologgal szembesül. Megpróbál visszamenekülni a régibe, majd reázúdul egy emléközön, amit ki szeretne védeni. Megkísérli, hogy józanul, ironikusan szemlélje saját magát, meg azt a helyzetet, amibe belekerült, mindez állandó feszültséget generál a régi, fájó emlékekkel, amelyekkel szembesül.
Azt hiszem, a legutóbbi köteted, az Agyag és kátrány a legfontosabb. Az egyik méltatód, Keresztúri Tibor szerint „líratörténeti pillanat” volt annak a megjelenése. Ez a kötet egyfajta szintézis és továbbélés, bár hoztad magaddal az eddigi eszközeidet, de ez több lett, más lett. Mintha az egész könyv egy egységes, organikus, végigmantrázott szövegtömb lenne.
„Annyi időt lopok a saját dolgaim írására, amennyit a műfordítások mellett el tudok csalni”
Igen, volt egy hozzávetőleges elképzelésem arról, hogy a fénnyel kapcsolatban kellene kezdenem valamit. Nagyon érdekelt a fény, megkíséreltem megragadni a fényt, leírni mindazt, amit általa látok, akkor már évek óta foglalkoztatott… Fényképeztem is, lyukkamerával. Sokat kellett vesződni azzal, hogy van-e elég fény, mikor süt ki a nap, mikor takarják el a felhők, hol van a lakásban eléggé világos, hol odakint, mennyi ideig kell exponálni, stb. A fény volt a kiindulópontom, és elkezdtem egy olyan sorozatot írni, amelyből egy életút vetül ki, nem visszaemlékezés, nem közvetlen leírás formájában, de valamiképpen egy, a születéstől a halálig tartó ív rajzolódik ki belőle. Ezt a kettőt vetítettem egymásra. Így lett az, hogy elkezdődik a sötétséggel, folytatódik a derengéssel, a szürkeséggel, a bizonytalan fényviszonyokkal, s innen haladunk a minél nagyobb fényesség felé, ami lezárása is a víziónak.
Gondolom, nem indulásból épültek így egymásra, hanem menet közben rakosgattad a szövegeket, ugye?
Igen, kellett rakosgatnom őket. Volt, hogy egy korábbi szöveget építettem be, azzal magyaráztam, hogy a motívumok már abban is benne vannak, passzolnak valamelyik fejezetbe, így állt össze a kötet.
Hadd térjünk át a prózádra. Elkezdtem böngészni a Jelenkorban megjelent szövegeidet. 2003-ban közölted a Hurokkő című részletet, amit a „szentfazék monológja”-ként jegyeztem föl magamnak. Ebből végül egy sorozat lett, ahogy a lapban jelezted?
A 2004-ben megjelent Hurok belseje című kötetem egyik darabja ez. A könyv ilyen monológsorozat, különös figurák szólalnak meg benne, olyan alakok, akikben van valami furcsaság. Egyikük például megy az utcán, és azt képzeli magáról, hogy ő irányítja a forgalmat az egész városban. Vagy van egy mélyen depressziós trafikosnő, aki csak üldögél a boltjában, nem akar eladni semmit, utálja a vevőket. Vagy az általad emlegetett öregasszony, aki vallásos révületben él, a szomszédját próbálja ápolni, téríteni, aki teljesen hálátlannak mutatkozik. Szóval, tizenkét ilyen monológ, a beszélők valamiképpen mind el vannak szállva. De ez még nem elég, mert írtam a végére egy tizenharmadikat, ami úgy megy, hogy az egyikük megszólal a trafikban az összes többinek a nevében, őket idézi fel, az már egy végképpen elszállt monológ. Nagyon büszke vagyok, hogy így sikerült egybedolgoznom tizenkét őrült monológot egy végképpen őrült monológba.
Nagyon élveztem az ugyancsak a Jelenkorban olvasható Földi maradványok című novelládat. Hőse, a járókerettel mozgó, Aranka nevű, hörcsögszindrómás hölgy patologikus gyűjtögető, aki még a férje csontvázát is otthon tárolja, akinek a lakására kölcsönkérés címén bevetődik egy őrült ötletekkel előhozakodó férfiú. Ez a szöveg egy regénynek a része, vagy…
Ez valóban egy regény lenne. Már régen kezdtem el írni. Hol hozzájutottam, hogy dolgozzak rajta, hol nem. Inkább nem, de mostanra úgy néz ki, sikerült végigvinnem ezt a történetet. Az nem derül ki teljesen, hogy a csontokkal mi lesz, de a történet megvan.
A világ perifériáján élők megjelenítése ez. A környezetüket mondhatni, hiperrealista módon írod le, ugyanakkor van benne egy sajátos, máséval össze nem téveszthető irónia. Legutóbb 2015-ben közöltél két részletet egy általad „lassú regény”-nek alcímezett műhelymunkádból.
Itt a „lassú” inkább technikai értelemben interpretálandó. Méghozzá azért, mert elég lassan készült ez a szöveg. 2003-ban kezdtem el írni, ugyanakkor azért is „lassú” mert… nem sok minden történik benne, nem egy akcióregény. Tényleg, inkább arról szól, hogy a periférián élő emberek hogyan próbálnak mindent megúszni. Hogy a főszereplőnek milyen szóbeli játszmákat kell folytatnia ahhoz, hogy ép bőrrel kikerüljön az általa csapdának vélt helyzetekből. Megúszni azt, hogy őt bántsák, de azt is, hogy neki egyáltalán tennie kelljen valamit.
Az egyik részlet egy talponállóban zajlik, ahová bebukik a férfi, az ivócimborákkal huzakodik, a másik jelenet egy nagy, majálisi ivászat. Engedelmeddel, egy újabb alakzatot használva: ez a szöveg olyan, mint egy áradó folyó vize, ami mindenféle hordalékot, uszadékot magával sodor. Gondolom, ezt a fajta prózát nehezebb művelni, mint a hagyományos elbeszélésmódot.
A kilencvenes években sok szó esett az úgynevezett szövegirodalomról, a fiatal írókkal kapcsolatban. Később ez afféle szitokszó lett, amikor nem történik semmi, csak szövegel a szerző… Én azt gondolom, elég sok a „szöveg” körülöttünk, az emberi érintkezés, ami történik körülöttünk, az nagyrészt szövegből áll. Ahogy az emberek próbálják meggyőzni egymást, legalábbis nyomatni a maguk meggyőződéseit, tévhiteit. Szövegelnek egymással, és elég sok minden így, szövegelés, párbeszéd formájában történik. Megpróbálják a másikat rávenni valamire, megpróbálják a saját szövegükbe elrejteni a szándékaikat. Engem ez érdekelt, meg az, hogy az emberek mi mindent képzelhetnek, merre kanyarodhatnak a tévhitekben, vagy a magukkal hozott meggyőződésekben. Valóban érdekelt, hogy a periférián mi történik az emberekkel. Azt feltételeztem, hogy semmi, ugyanakkor a külvilág belelóg az életükbe, arra reflektálnak, megpróbálják valahogy kivédeni a külvilágtól, amely „akar tőlük valamit”. Ez egy készülő regény, két idősík van benne, egyik a rendszerváltás előtti, másik a rendszerváltás utáni időszak.
Van még két fontos prózai munkád: két meseköteted is megjelent. Bizonyára ezeknek köze van a szülői mivoltodhoz, ahhoz, hogy apa lettél, s akkor kezdtél ilyen kalandokba…
A Szuromberek királyfi ötlete például onnan jött, hogy kisfiam a játszótéren találkozott egy pajtásával. A gyerekeknek az mindig nagy élmény, ha az óvodán vagy az iskolán kívül találkozhatnak. Az első szavuk az volt: „fussunk!” Tényleg elkezdtek futkározni a játszótéren, – innen jött az alapötlet. Egy olyan történetet próbáltam írni, ami izgalmas is lehet egy gyerek számára, nem olyan véresen nagyszabású, mint az amerikai rajzfilmek, de az emberi esendőségeket is beleszőttem. Adott az akció: ki kell szabadítani a királylányt, de megjelennek az esendő emberi tulajdonságokkal bíró mellékszereplők, akik éppen hátráltatják a végkifejletet.
Gondolom, sikere volt a gyerekek körében, sőt van egy fontos üzenetrétege, ami a felnőtteknek szól.
Úgy módoltam meg, hogy számomra is, a szülők számára is érdekes legyen, akik felolvassák, azok számára elhintettem olyan morzsákat, amiket csak ők érthetnek.
Jelenleg min dolgozol huzamosabban?
Most a regényt kellene rendbe raknom, mert az eleje annyira régi, hogy elfelejtem, mi is történt, össze kell raknom a későbbiekkel. Amúgy annyi időt lopok a saját dolgaim írására, amennyit a műfordítások mellett el tudok csalni.
Ifjabb korodban folyóirat-szerkesztő is voltál. Milyen volt a Nappali ház, ki mindenki forgolódott a lap körül?
Folyóiratunk 89-ben indult. Egy olyan lapot akartunk, amiben nem csak irodalom van, nem csak a szövegek vannak beleöntve, hanem amiben a képzőművészet is fontos szerepet játszik, a filozófia, az esszéírás. A nemzedékünket akartuk elsősorban felkarolni. Feladatunknak tekintettük, hogy arról az irodalomról, ami tőlünk származik, megteremtsük a beszédnek a lehetőségét. Akkoriban sok szó esett a posztmodern irodalomról, amit mi műveltünk, az már régóta nem az volt. Egyébként se tudta senki, mi is az a „posztmodern irodalom”, senki nem tudta, hogy mit ér, és hogyan lehet arról beszélni. Egy konferenciát is szerveztünk, meg kiadtunk egy kötetet a legújabb irodalomról. Sikerült egy olyan lapot szerkesztenünk, amelyik kilógott a folyóiratok sorából, és többféle tekintetben szintézisre törekedett.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
