Negyvennyolcas epizódok 2.

2015. 09. 21. 16:06

Dr. Hermann Róbert történész professzort beszélgetésük második részében Szilágyi Aladár – egyebek mellett – a szabadcsapatok, a lengyel, a német és az olasz légiók 48-49-ben betöltött szerepéről, illetve három, az osztrák oldalon harcoló magyar főtisztről kérdezte.

 

Dr. Hermann Róbert történész az Edélyi Riport szerkesztőségében

 

Az 1848-49-es küzdelmek egyik fontos vonulata a szabadságharc orvos-, illetve kórháztörténete, melyben – ismét „hazakérdezek” – a hadfelszerelési utánpótlás mellett igen jelentős szerepe volt Nagyváradnak, a város olyan szülötteinek, mint Flór Ferenc, avagy a Grósz doktordinasztia tagjai. Ez a része mennyire feldolgozott a szabadságharc históriájának?

 

Erre azt mondhatnám, hogy van is, meg nincs is. Például az első archontológiai munka, amelyik erről az időszakról született, a szabadságharc honvédorvosainak a névtára és az életrajztára volt, 1948-ban a centenáriumra jelent meg. Ez egy igen érdekes kötet, eredetileg Antall Lajos, idősebb Antall József rokona írta. Mivel a testvére nyilas államtitkár volt, ezért 1948-ban nem jelenhetett meg a könyv az ő neve alatt. Volt viszont egy Zétény Győző nevű, kicsit zavaros fejű történész, aki elhatározta, hogy megírja a szabadságharc orvostörténetét. Antall Lajos – a magyar tudományosságban ritka nagyvonalúsággal – átadta az anyaggyűjtését, sőt, gyakorlatilag a teljes névtárat, így a munka Zétény neve alatt jelent meg. De egy akrosztichonban (névrejtés – szerk. megj.), ha jól emlékszem, Lumniczer Sándor életrajzában, ha összeolvassuk a szócikk sorainak az első betűit, benne van, hogy Antall Lajos írta ezt a könyvet… Én ezt Katona Tamástól tudom, ő meg Antall Józseftől, a miniszterelnöktől, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltár egykori főigazgatójától. Ilyen módon is őrződik a történelmi emlékezet. A névtárat újra össze lehetne állítani, ha az ember ismét végigszáguldana az 1848-49-es hadügyminisztériumnak az iratanyagán. Én is találtam már olyan orvosokat, akik nincsenek benne, de azért 90 százalékban pontosnak tekinthető. A kötet bevezetője sajnos borzalmas, abból szinte semmi nem derül ki. Viszont van egy-két nagyon jó szöveg, például Varga Endrétől a Károlyi Árpád emlékkönyvben, 1933-ban írt tanulmány a kérdéskörről, F. Kiss Erzsébet pedig 1976-ban a Századokban írt ugyanerről. De a téma a részletek tekintetében megérdemelne egy újabb monográfiát, méghozzá két dolog miatt. Az egyik az, hogy a hadianyag-gyártás mellett, a tábori orvosi ellátás a magyar szabadságharc logisztikájának az egyik sikertörténete volt. Már 48 őszén feláll ez az orvoskar, megszervezik a sebesültellátást, a betegápolást, a különböző szintű kórházakat, a tábori kötözőhelyektől az állandó hátországi kórházakig. Megvan az, hogy miként kell a front mögé vinni a sebesülteket, mikor szállíthatóak, mikor nem. És nagyon jók a gyógyulási mutatók! Megnéztem néhány orvosi kimutatást, amiből az derül ki, ha valaki nem kapott haslövést vagy tüdőlövést – amit manapság is nehéz túlélni –, akkor nagyon jó esélyei voltak arra, hogy gyógyultan hagyja el a kórházat. Tehát hihetetlenül jól működött. Ennek több magyarázata is van, az egyik az, hogy a pesti orvoskar akkoriban az európai élvonalba tartozott, jelentős részük Bécsben végzett vagy praktizált. Gyakorlatilag a legmodernebb nyugati módszereket használták. Hogy egyebet ne említsek:

a magyar szabadságharc volt az egyik első olyan konfliktus, ahol az étert érzéstelenítésre, illetve altatásra használták.

 

A másik tényező, hogy sok orvos jelentkezett hadi szolgálatra, gyakorlatilag minden honvédzászlóaljhoz, minden huszárezredhez. Mindenhová jutott tábori orvos vagy képezett, tapasztalt felcser. Azt kevésbé szokták emlegetni: időnként több volt a nemi beteg, „a polgári élet sérültje”, mint a sebesült… Érdekes, társadalomtörténeti szempontból is követhető, hogy a városi lakosokból toborzott szabadcsapatoknál, honvédzászlóaljaknál sokkal több volt a nemi beteg, mint a faluról jelentkezettek körében. Hozzá kell tennünk, hogy az orvosokat általában még a megtorlás idején is békén hagyták, hiszen a szolgáltatásaikra a másik táborban is, s a civil életben is szükség volt. Tudunk olyan esetről, amikor egy orvost választás elé állították: vagy elmegy Königgrätzbe várfogolynak, vagy tábori orvosnak áll az osztrák hadseregbe. Az orvostársadalom teljesítményét amiatt is értékelnünk kell, mert az egyik utolsó nagy kolerajárvány ebben az időszakban zajlott le. Mindig 1830-31-et szoktuk emlegetni, utána 1876-ban a következőt, holott a 48-49-es járvány az áldozatok számát tekintve legalább akkora volt, mint ez a kettő. A háborús események elfedték valamelyest a járványt, pedig a 48-49 telén történő időleges visszaszorításáig, majd 1849 nyári felújulásának rengetegen estek áldozatául. (Képünkön Flor Ferenc, a honvéd hadsereg törzsorvosa.)

 

 

Szabadcsapatok, önkéntesek

Ami a szabadcsapatokat és az önkénteseket illeti, tapasztalatom szerint ellentmondásos információk maradtak fenn. Kérem, vázolja fel, mi célból jöttek lére, hogyan működtek, milyen sikereik vagy kudarcaik voltak.

 

Van egy félreértés erre vonatkozóan a történetírásban és a köztudatban. Az önkéntes csapatokat azonosítják a szabadcsapatokkal, holott a kettő nem ugyanaz. Hogy mennyire nem, azt az is mutatja, hogy az első tíz honvédzászlóalj, tehát a reguláris honvédhadsereg magja önkéntes csapatként alakult meg.

 

A nagyváradi is…

 

Igen, a pesti első, második, a szegedi harmadik, a kassai híres vörössipkás zászlóalj, a tizedik, amelyik a váradi, illetve a debreceni zászlóalj is a régióból, mind-mind önkéntes alakulatok voltak. És önkéntes alakulatok voltak azok az úgynevezett mozgó nemzetőri egységek, amelyek 48-ban álltak össze, s megyei vagy városi keretekben részint a nemzetőrség önkéntes tagjaiból, részint egyéb önkéntesekből toborzódtak. Több mint húsz olyan zászlóaljat tudnék felsorolni, amelyiknek ilyen előzménye volt. A 48. szabolcsi honvédzászlóalj az egyik legtöbbet emlegetett alakulata volt a szabadságharcnak. Ami a szabadcsapatokat illeti, azokból is két fajta volt. Egyrészt a 48 nyarán és kora őszén szervezettek, a Kossuth Lajos által kezdeményezett, előbb Kossuthról, majd Hunyadiról elnevezett szabadcsapat, vagy a Perczel Mór parancsnoksága alatt létrejött Zrínyi szabadcsapat. Ezek voltaképpen éppen úgy reguláris egységek, tehát nem illenek bele abba az előítéletektől sem mentes összképbe, amit az utókor alakított ki róluk.

 

A Havasnagyfalu határában mócok áldozatául esett Vasvári Pál Biharban, Szabolcsban, Szatmárban 49 elején verbuvált csapata már nem ebbe a kategóriába tartozott?

 

Amiket mi klasszikusan szabadcsapatoknak szoktunk nevezni, azok 48 decemberének közepétől kezdve szervezett, önkéntes mozgó csapatok voltak. Megindult a császári-királyi fősereg támadása, és Kossuth, illetve a Honvédelmi Bizottmány kibocsátott egy felhívást a törvényhatóságokhoz, hogy minél nagyobb számban állítsanak ki olyan önkéntes csapatokat, amelyek az ellenség vonalai mögött gerillákként működve akadályozzák az utánpótlást, a szállításokat, rajtaütnek kisebb ellenséges egységeken. Ezekből isten tudja, mennyi szerveződött. Legalább egy tucatról beszélünk, de hogyha az ember jobban utánanéz, akár több is lehetett. Ezeknek a létszáma nyolcvan főtől ezerig is terjedhetett. Nem volt létszámelőírás, annyi volt csak, hogy ötszáz főig a parancsnok századosi ranggal rendelkezett, és ötszáz fő fölött már megkapta az őrnagyi rangot, pontosabban annak megfelelő rendfokozatúnak tekintették. Az eredeti célkitűzést nem sikerült megvalósítani, tudniillik kevés olyan szabadcsapat volt, amelyik ténylegesen gerillacsapatként is működött volna, és ezeket a császári sereg rövid időn belül felszámolta. Két ilyenről tudok, az egyik Mednyánszky Sándor szabadcsapata volt a Dunántúlon. Ők 48 decemberében indulnak el Győrből, és január 13-án Pápa környékén már szét is ugrasztják őket. A másik Simonyi Ernő későbbi országgyűlési képviselő és történész szabadcsapata volt a Felvidéken. Nekik sem jutott sok babér, két hét alatt elkapták őket. Az alapvető probléma ezekkel az alakulatokkal az volt, hogy – bár nagyon jó ötletnek tűnt a megszervezésük – két dologgal nem számoltak: az egyik, hogy ha nem egy-két, hanem legalább ötven főből állnak, akkor valahol el kell őket szállásolni. Márpedig a magyarországi településhálózat volt olyan sűrű, hogy az ellenség előbb-utóbb a nyomukra akadt. A másik tényező, amivel nem számoltak, hogy tél volt, azért is állandóan szállást, ellátást kellett volna biztosítani számukra, mert ez nem a „bakonyi betyárság” volt, hogy az ember elbújik valahol a rengetegben vagy egy barlangban.

A harmadik tényező az, hogy 48 őszén valóban volt egy spontán felkelés-sorozat a Dunántúlon Jellacsics csapatai ellen, mert a horvátok fosztogattak, raboltak, de a bejövő császári-királyi sereg nem fosztogatott és nem rabolt – persze, kellett őket élelmezni, meg ellátni, de

általában kultúremberek módjára viselkedtek.

Tehát a lakossági támogatás sem volt már olyan erős. Amikor elkezdenek újabb és újabb szabadcsapatokat szervezni, Bihar megyéből több ilyenről is tudunk, Vasvári Pál (képünkön) Rákóczi-szabadcsapata, Hatvani Imre balvégzetű szabadcsapata, a Reviczky-féle vadászcsapat, vagy Gázsy Imre lovas csapata. Őket is elvileg arra szánták volna, hogy valami ilyesmit csináljanak, de többségüket hozzácsapták valamelyik hadsereg második vonalához. A Bihar megyei szabadcsapatok többsége Zaránd megyébe, illetve az Erdélyi Érchegység környékére került, ahol a román felkelőket próbálták kordában tartani. Szép lassan ezeknél is megtörtént a regularizálódás, hiszen kiderült, ugyanúgy el kell őket látni egyenruhával, lőszerrel, fegyverrel. Ha ellátják őket, akkor miért ne tartozzanak a reguláris hadsereghez, nem is beszélve arról, hogy miután az eredeti Kossuth-féle felhívás elég széles tevékenységi kört biztosított számukra, minden további nélkül megeshetett, hogy ha egy ilyen szabadcsapat vezérének nem fogják a grabancát, akkor nagy bajt okozhat. Hatvani Imrének a tragédiát kiváltó, felelőtlen abrudbányai akciója ebből fakadt. A hadügyi vezetés részéről 49 márciusától kezdve egyre erőteljesebb az a törekvés, hogy vagy menjenek haza, vagy álljanak be a reguláris seregbe. Később ez meg is történik, miután akár a Hatvani szabadcsapatát szétverik, akár a Vasváriét, amelyiknek ugyan nem voltak olyan súlyos veszteségei, mint az előbbinek, hiszen ott az utóvédet kapták el a mócok, ezek maradékai a reguláris seregbe beilleszkedve harcolnak tovább a szabadságharc leveréséig. Elég sok kritika fogalmazódott meg velük kapcsolatban, sokba kerültek, az elején kevéssé voltak használhatók, de nem biztos, hogy azok, akik beálltak ezekbe a szabadcsapatokba, önkéntesekként beálltak volna a honvédhadseregbe. Végül – ha kerülő úton is – csak oda jutottak. Én nem vagyok velük szemben annyira kritikus, mint ahogy a történészek meg publicisták egy része viszonyul hozzájuk.

 

 

Lengyel, olasz, német légiók

Valamelyest ehhez a témakörhöz tartozik: tudjuk, hogy lengyel, német és olasz légiók is derekasan kivették a részüket a magyar szabadságharcban, de számos más náció fiairól tudunk, még dán vagy belga személyek nevét is őrzik az irattárak. Az ő részvételük mennyire jelenthetett komoly segítséget a magyar hadvezetésnek?

 

A legegyértelműbb teljesítmény a lengyel légióé volt. Részint eleve Magyarországon élő menekültekből verbuválódtak, akik az 1831-es lengyel felkelés leverése után kerültek ide, részint a Galíciából, illetve az orosz-lengyel területekről átszökött önkéntesekből, részint a császári-királyi hadsereg Magyarországon szolgáló galíciai alakulatainak a legénységi állományából.

A lengyel légió volt szinte az egyetlen, amelyik teljes katonai struktúrával rendelkezett,

volt gyalogsága, lovassága, volt tüzérsége is. 48 decemberében Arad ostrománál, majd a felvidéki harcokban, 49 tavaszán Szolnoknál, a tavaszi, majd 49 nyarán a nyári hadjárat színterein becsületesen megállta a helyét.

Az olasz légió magja egy Magyarországon szolgáló császári-királyi gyalogezred magyar oldalra átállt zászlóaljaiból került ki. Ténylegesen 49 márciusában kezdik szervezni. Nagyjából jellemző, hogy vannak a császári sorkatonák, vannak a tavaszi hadjáratban ejtett olasz nemzetiségű hadifoglyok, illetve eleve Magyarországon élő olaszok. Az első bevetésük 49 május-júniusában az erdélyi, a havasi hadjáratban történt, amikor meg kellett erősíteni az abrudbányai kudarc miatt a védelmi vonalat, majd a nyári hadjáratban vetik be a légió nagy részét a fő hadszíntéren, a Délvidéken. Nagyon becsületesen megállják a helyüket. Egy Alessandro Monti nevű, Piemontból jött ezredes az, aki rendbe szedi ezt a légiót, Szőregtől Temesvárig bátran harcolnak. Végül, többek között a lengyel légióval együtt, ők biztosítják Kossuthnak és sok más emigránsnak az átjutását Orsovánál a török területre.

A német légiót Peter Giron, 1849 elején Nagyváradon tevékenykedő, Rajna-vidéki német gyáros kezdi el szervezni. Elképzelése szerint Bécsből, illetve egyéb német területekről menekültekből fog állni, de úgy tűnik, hogy a légió legénységének nagy részét magyarországi németek alkotják. Többségüket szintén az erdélyi hadszíntéren alkalmazzák. Komoly veszteségeik vannak Abrudbányánál és egyéb harcokban, majd pedig – mivel felmerülnek bizonyos fegyelmi problémák – fel is oszlatják a légiót, a nyári hadjárat idején átalakítják honvédzászlóaljjá. Összességében nehéz a létszámokról beszélni, minimálisan nyolcezer fő fordul meg ebben a három légióban, ez nagyjából egy magyar hadtest erejének felel meg. A jelentőségüket fokozza, hogy többnyire profi katonák, akik 1830-31-ben már bőven szereztek harci tapasztalatokat. Ez egy értékes hozzájárulás volt a magyar szabadságharc katonai teljesítményeihez.

 

 

Magyar főtisztek osztrák oldalon

Már a Rákóczi-szabadságharc idején sem állt ki a teljes magyar társadalom a nemzeti ügy mellett, 1848-49-ben sem. Nemde, voltak a konzervatív urak, az abszolút udvarhű főnemesek, katonák. Például Zichy Ödönt árulóként végezték ki, vagy ott volt Almásy Károly császári ezredes, Losonc védője, illetve Benedek Lajos, Haynau dandárnoka – ők a „másik oldalon” szereztek érdemeket. Mennyire lett feldolgozva ez a pászmája a történelemnek?

 

A konzervatív főnemességnek és köznemességnek az osztrák oldalon játszott szerepe „elég rendesen meg lett zenésítve”, hogy ilyen szépen fejezzem ki magam. Andics Erzsébet három nagy kötetet állított össze A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 48-49-ben címmel. Ha az ember leveszi róla a korra kötelező nézeteket, ez egy használható forráskiadvány. Az arisztokrácia részéről nem lehet azt mondani, hogy egységes magatartás jellemezte a magyar forradalommal szemben. Hiszen, ha megnézzük a Görgei (képünkön) táborkarát, vagy akár Bem közvetlen környezetét: gróf Teleki Sándor, Bethlen Gergely, stb., grófok és bárók nagy számban fordulnak elő a magyar oldalon is. A fiatalabb nemzedék hajlamosabb volt beállni a honvédseregbe, az idősebbek inkább visszavonultak, és nem csináltak semmit.

 

Mi több: az is előfordult, hogy testvér testvér ellen harcolt.

 

Ez különben nem csak magyar sajátosság volt, hiszen Leiningen-Westerburg Károly aradi vértanú valamennyi családtagja a túloldalon szolgált, két bátyja, Ludwig és Georg a császári-királyi sereg tisztje volt, egyik nagybátyja Temesvár védője volt. Akár szembe is kerülhettek volna egymással. A magyar konzervatív arisztokráciának valóban volt egy jelentős része, amelyik a császári udvar szája íze szerint igyekezett fogalmazni, és mindenféle tervezeteket írogatott. A „kedvencem” Desewffy Emil gróf, aki később a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett. Ő 48 novemberében még halállistákat is készített arról, hogy ki mindenkit kellene fölakasztani, Kossuthot, Petőfit stb., stb. Érdekes, ugyanő az abszolutizmus korában az akadémiának azon tagjait, akik megégették magukat 48-49-ben a magyar oldalon, igyekezett valamilyen módon menteni és visszaemelni. Hogy nem volt egységes magatartás, arról egy modern fordulattal élve azt lehet mondani, hogy eltérő értékválasztások hatottak. Volt, aki a magyar nemzeti államban látta Magyarország jövőjét, és volt, aki úgy vélte, Magyarország számára alapvetően a Habsburg Birodalom az, ami valamiféle védelmet biztosít. Ha azt a rendszert, ami 48-ig létezett, akár közjogi, akár társadalompolitikai szempontból megbontják, akkor minden összedől. Mindkét oldalnak megvolt a maga igazsága e tekintetben. Tehát nem lehet ezekről az emberekről sem azt állítani ebben a vonatkozásban, hogy „hazaárulók” voltak. A magyar nemzeti mozgalom szempontjából ugyan minősíthetjük őket hazaárulóknak, miután az „ő hazájuk” ebben a felállásban nem a magyar nemzetállam volt, hanem a Habsburg Birodalom, és azon belül a Magyar Királyság, de ezért ők, a saját logikájuk szerint nem árultak el semmit. A tisztikar vonatkozásában is érdekes a helyzet, hiszen vannak olyanok, akik kezdetben, 48 szeptemberében, októberében is magyar oldalon vitézkednek. Például Móga János tábornok, a pákozdi győző. Amikor egyértelművé válik, hogy ez a konfliktus valójában nem magyar-horvát, hanem magyar-osztrák, birodalmi konfliktus, akkor sokan elbizonytalanodnak, és amikor következnek a katonai kudarcok, 48-49 telén, akkor sokan kijelentik, hogy elegük volt az egészből. Vannak köztük olyanok is, akik ténylegesen árulóknak tekinthetők. Fogják magukat, átmennek a másik oldalra, lejelentkeznek, és tiszti minőségben harcolnak tovább. A császári-királyi hadseregben eleve szolgál egy csomó magyar tiszt. Minél magasabb rangban, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy a magyar oldalon fog szerepet vállalni. Azt szoktam mondani, ugye, mi büszkék vagyunk a tizenhárom aradi vértanúra, arra is, hogy milyen sok közöttük a nem magyar. Mindez mutatja a magyar ügynek a vonzását és az általános haladás oldalán való szerepét. De

minden további nélkül össze lehetne szedni többször tizenhárom magyar tábornokot, ezredest az osztrák oldalon,

nemcsak az észak-itáliai fronton, hanem a magyarországi hadszíntéren is. Nemcsak a már említett Benedek Lajos volt ilyen, hanem közéjük tartozott Ottinger Ferenc altábornagy, aki Sopronban született, az erdélyi gyökerű Petricsevich-Horváth János tábornok vagy Pálffy János tábornok.

 

Említhetjük Esterházy Sándor vezérőrnagyot, a bácskai magyar sereg parancsnokát is, aki megtagadta a császári sereg elleni harcot, akitől Vécsey Károly vette át a honvédhadosztály parancsnokságát.

 

A többségük nem egyszerűen magyarországi születésű, hanem magyar nemzetiségű volt. Viszont egy Anton Herzingerről, aki Székesfehérváron született, nehéz eldönteni, melyik identitása volt az erősebb, de egy Pálffy János esetében nem. A magyar társadalom döntő többsége mégiscsak a forradalom és a szabadságharc oldalán szerepelt. Viszont ezeknél a tábornokoknál, főtiszteknél nem annyira a nemzetiségi hovatartozás, hanem a császári-királyi hadsereghez való tartozás volt az, ami döntőnek bizonyult. Ők ezt nem is érezték konfliktushelyzetnek. Jellemző, hogy 48 nyarán, amikor még nem kezdődik el a harc, Mészáros Lázár hadügyminiszter kér egy listát az osztrák hadügyminisztériumtól a császári-királyi hadsereg magyar tábornokairól, és el is küldik neki. Ezek között akadtak olyanok is, akik Magyarországon szolgáltak 48 decemberéig, főleg adminisztratív beosztásokban a magyar oldalon, a többiek mind-mind az osztrák oldalon vitézkedtek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!