Negyvennyolcas epizódok

2015. 09. 14. 22:05

Dr. Hermann Róbert, budapesti Károli Gáspár Református Egyetem professzora, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa Szilágyi Aladár interjújában az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kevésbé köztudott aspektusaira, illetve néhány kevésbé közismert szereplőjének az érdemeire világított rá.

 

Dr. Hermann Róbert professzor, a Szacsvay Akadémia újabb előadás-sorozatának első előadója

 

Azt nyilatkozta valahol, hogy „az érdekellentétek miatt akár magyar-magyar konfliktussá is fajulhatott volna a bonyolult erdélyi helyzet 1848-ban.” Kifejtené ezt az állítását?

 

A körülmények megértéséhez tudni kell, hogy 1848-ban Erdélyben három rendi értelemben vett nemzet volt: a magyar, a székely, illetve a szász. A székelyek egyik legnagyobb sérelme a határőri szolgálat volt. Azt várták az átalakulástól, a 48-as törvényektől és az azt követő időszaktól, hogy a Katonai Határőrvidék intézményét számolják fel, vagy legalább reformálják meg. Kiderült, hogy a 48-as magyar törvényekben erről szó sem volt. Az erdélyi országgyűlés által hozott – de az uralkodó által nem szentesített –törvényekben valóban volt olyan törekvés, hogy a határőri szolgálatot alakítsák át nemzetőri szolgálattá, hiszen akkor jobban megoszlottak volna a terhek. De az uralkodó azért nem szentesítette, mert úgymond, kétfajta jogrend ugyanabban az országban nem létezhet. Márpedig ha létrejön Magyarország és Erdély uniója, akkor a Magyarországon hozott törvények érvényesek Erdélyben is. Ebben volt némi logika, ugyanakkor az erdélyi országgyűlés működésében is, hiszen Erdély olyan helyi sajátosságokkal rendelkezett, amelyek az említett három nemzet léte mellett, az erdélyi birtokszerkezet jellegére, a földhiányra, az úrbéri rendezés elmaradására vonatkozott. Mindez indokolttá tette volna a speciális erdélyi törvények megalkotását, illetve az alkalmazását.

 

48-as székely elégedetlenség

 

Nemde, a jobbágykérdés rendezése tekintetében is nagy lemaradás volt Erdélyben?

 

Így van. Magyarországon azért lehetett megoldani a jobbágykérdést, mert Mária Terézia már 1767-ben végrehajtatta az úrbérrendezést. Ennek köszönhetően világosan elkülöníthetővé vált, hogy mi az, ami földesúri kezelésben lévő majorsági föld, és mi az, ami a jobbágyok kezében lévő úrbéres föld. Erdélyben ez a rendezés soha nem történt meg. Itt teljes összevisszaságban voltak a különböző típusú földek. És miután Erdélyben eleve kisebb volt a birtokállomány, azok, akiket ott nagybirtokos családoknak nevezünk, Magyarországon jó esetben középbirtokosoknak számítottak volna. Ezért teljesen érthető volt, hogy az erdélyi nemesség foggal-körömmel ragaszkodott minél nagyobb földterületekhez. Ahol vitás esetek voltak, ott igyekezett a saját érdekeit érvényesíteni. Ezt a marxista történetírás „csúnya” dolognak találta, de amióta túl vagyunk a rendszerváltáson, azóta „tudjuk”, hogy a tulajdon a „legfőbb” dolog a világon… Visszatérve az eredeti kérdésre: a székelyeknél éppen amiatt, mert elmaradt a Katonai Határőrvidék felszámolása, 1848 nyarán elég komoly volt az elégedetlenség. És hogyha nem tör ki 1848 őszén Erdélyben a fegyveres konfliktus a császári-királyi sereggel, illetve a románokkal vívott polgárháború, bizony, elképzelhető, hogy a székelyek a magyar forradalommal és a magyar hatalommal szemben foglalnak állást. Egyébként ennek voltak később is jelei, például az a tény, hogy 1848 novemberében az osztrákoknak viszonylag hamar sikerült pacifikálniuk a csík-széki területet, többek közt annak volt köszönhető, hogy nem érezték annyira magukénak azt az ügyet, azt az eszmét, ami 1848 novemberében Marosvásárhelynél vereséget szenvedett. Én elsősorban erre gondoltam, amikor ezt mondtam. A polgárháború aztán alapvetően átszabta a frontokat. Tehát mindazok a nemesek, arisztokraták is, akik – lehet, hogy nem rajongtak mindazért, ami 48 áprilisa és júliusa között történt – azok is egyszerűen életvédelmi okokból, saját józan érdekük miatt kénytelenek voltak a forradalmi oldalt választani.

 

A szászok csak veszíthettek

 

Előző beszélgetéseink alkalmával alaposan áttekintettük a románság 48-49-es szerepét, viszont kevesebb szó esett a szászságról, arról, hogy miért fordultak szembe a magyarokkal, hogyan jutottak el addig, hogy Stefan Ludwig Rothot halálra ítéljék? A szászokat mi motiválta? Német voltuk vagy inkább sok évszázados privilégiumaik veszélyeztetése váltotta ki az ellenszenvüket?

 

Általában a magyarországi és az erdélyi német lakosságnak érdekes és eltérő a magatartása 1848-ban. Míg az erdélyi románoknál, a szerbeknél, a horvátoknál, és részben a szlovákoknál is van egyfajta egységes nemzeti mozgalom, vagy egy erős törekvés, a németeknél ilyesmiről nem beszélhetünk. Sőt, a magyarországi németség – akár a Dunántúlról, akár a Bánságról, akár Bácskáról beszélünk, akár a szepesi szászokról, a cipszerekről – több-kevesebb egyöntetűséggel a magyar forradalom és szabadságharc mellett foglal állást. Az erdélyi szászság ebből a szempontból speciális helyzetben volt, hiszen II. András király óta komoly előjogokkal rendelkeztek, saját területük, autonómiájuk volt, az úgynevezett Szász Egyetem, és így tovább. Azt lehet mondani, hogy ha a magyarok és a székelyek ilyen módon megduplázódva jelentős előjogokkal rendelkeztek a román lakossággal szemben, ez a szászoknál még jobban érvényesült, hiszen az ő lélekszámuk jóval alatta maradt a magyarokénak és a székelyekének, de sokkal nagyobb befolyással bírtak az erdélyi politikában és gazdaságban, mint ahogy azt számarányuk indokolta volna. A szászokra meg lehetett volna sértődni amiatt, mert nem szerették a magyar forradalmat, de alapvetően ez racionális döntés volt részükről, hiszen ők valóban csak veszíthettek rajta. Az egyértelmű volt, hogy ha Magyarország és Erdély uniója nem csak a szavak szintjén, hanem ténylegesen megvalósul, akkor itt előbb-utóbb át fogják szabni a közigazgatást. Tehát megszűnnek a kiváltságos területek, nem csak Erdélyben, Magyarországon is. Erre voltak különböző tervek, de a szász területet még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna úgy kikanyarítani, hogy ott a szászság többségben legyen, hiszen már 48 előtt is a szász városokat román falvak vették körül, amelyeknek a szászok voltak a földesurai, testületi szinten. Tehát a szász közösség az 1848-ban kezdeményezett átalakulással csak veszíthetett volna. Volt egy másik aspektusa is a dolognak. Egyrészt volt egy erős magyarellenes iránya a mozgalomnak, melynek a már említett Stefan Ludwig Roth volt az egyik legfőbb letéteményese. Az ő központjuk Nagyszeben volt, magának a Szász Egyetemnek, illetve a katonai közigazgatásnak a centruma, de ott volt a másik nagy szász város, Brassó, amelynek a polgársága és az értelmisége inkább a magyarokkal való együttműködés mellett foglalt állást. Jellemző, hogy az az Anton Kurz, aki Bem titkára volt, s elesett Segesvárnál 1849. július 31-én, ebből a közegből került ki. A brassóiak ugyanis a polgári átalakulás értékeit előbbre valónak tekintették a szász regionális nemzeti érdekeknél. És volt még egy harmadik tényező, a nagy, egységes Németország erős hátteret és védelmet biztosíthatott volna a távoli német nemzettöredékeknek, amivel még egy magyar államnak is számolnia kellett volna. Tehát kétségtelen, hogy a szász szerveződésnek és a magyarokkal szembeni határozott kiállásnak ez is lehetett az egyik motivációja. Végül a negyedik tényező: az osztrák alkotmány 48 áprilisában kimondta valamennyi néptörzs egyenjogúságát, és a szászok ebbe kapaszkodtak bele, amikor kijelentették, hogy ők nem Magyarországhoz szeretnének tartozni, hanem azt szeretnék, ha közvetlenül Bécsből kormányoznák őket. Azért nincs szükség Erdély uniójára, mert ha létrejön az egységes polgári birodalom, akkor ők úgy tarthatják meg az autonómiájukat, hogy azt nem fenyegeti a beolvasztás veszélye. Ezek csupa racionális indokok voltak amellett, hogy a magyarokkal szemben foglaljanak állást. Az más kérdés, hogy a konfliktus elmérgesítésében és a román nemzeti mozgalom felkarolásában nem éppen magyarbarát politikát folytattak. Jellemző, hogy a magyar politikai elit mennyire rossz véleménnyel volt a szász politikusokról, hiszen azt állították, ők bujtották fel a románokat, s a románok csak eszközök voltak a szászok céljainak elérésében.

 

Szláv birodalmi álmok

Korabeli rajz a magyarokra támadó horvátokról

 

Amikor elkezdődött a szabadságharc, mivel magyarázható, hogy a Jellacsics vezette, ellenérdekelt horvátok ugrottak először neki a magyaroknak?

 

Az első fegyveres konfliktus a Délvidéken a szerbekkel tört ki, de az kétségtelen, hogy az első olyan mozgalom, amelyik a kezdet kezdetétől magyarellenes irányt vett, valóban a horvát volt. 48 áprilisában még volt egy halvány együttműködési kísérlet a magyar és a szerb fél között, de horvát részről 48 március végétől, amint Josip Jellacsics megkapja a báni kinevezést, és megérkezik Zágrábba, semmiféle együttműködésről nem lehet szó. Ennek több magyarázata is van. Az egyik az, hogy már a reformkorban komoly érdekellentétek voltak a magyar és a horvát nemzeti mozgalom között. Már akkor kettészakadt a horvát politika, egy karakteresen magyarellenes és egy magyarbarát irányzatra. A magyarellenes irányzathoz tartoztak a Zágráb, Varasd, Körös megyei középnemesek és az ottani értelmiség, amely a délszláv egység bűvöletében élt. Azt gondolták, majd létrehozzák a nagy Illír Királyságot, amiben benne lesz Horvátország, Szlavónia, a szerbek, esetleg kivonják Boszniát is az Oszmán Birodalomból, meg a Magyarországon élő délszláv néptöredékeket. Mindez már a program szintjén ellenkezett az egységes magyar állam megteremtésére irányuló nemzeti törekvésekkel. De voltak konkrét vitakérdések is. Az egyik Szlavónia hovatartozására vonatkozott, ugyanis az ottani megyéket a magyar elit Magyarország részének tartotta, mivel közjogi alapon ezek mindig a Magyar Királysághoz tartoztak, a horvátok meg azt mondták, lehet, hogy Magyarországhoz tartoztak, de ott a magyar lakosság csak töredéke a horvátnak. Szlavóniáról talán még hajlandók lettek volna tárgyalni, de annál inkább húsbavágó volt Fiume és a Magyar Tengermellék kérdése, amelyet a magyar politikai elit meg akart tartani. A dolog azért „vicces”, mert a városhoz a horvátoknak nagyjából annyi köze volt, mint a magyaroknak…

 

…hiszen Fiumét abszolút többségben olaszok lakták…

 

A kikötőben legfeljebb a kormányzó volt magyar, meg az államapparátus egy része. De volt egy olyan magyar terület, Zala megye muraközi járása, amit a horvátok szintén hozzá akartak csapni ehhez a nagy egységhez. Itt szintén lehetett etnikai alapon érvelni, hiszen a Muraköz lakosságának a többsége már akkor horvát volt. Az más kérdés, hogy az ottani horvát lakosság az istennek sem akart csatlakozni a tényleges Horvátországhoz. Amikor 48 szeptemberében megindul Jellacsics támadása, akkor a horvát tisztek állandóan panaszkodnak – később is –, hogy az ottani lakosok, saját nemzettestvéreik, ellenségesen viselkednek velük szemben. Ezek mind olyan vitás kérdések voltak, amikben nem lehetett egyességre jutni, főleg, ha az egyik fél nem akarta. És hát ott volt a Katonai Határőrvidék, amit a magyarok fel szerettek volna számolni. A horvátok is, ez az eredeti nemzeti programjukban benne volt, de ott megint előjött a területi kérdés, hogy annak megszűnte után hová csatolják? A horvátok azt mondták, ezek a területek a polgári horvát, illetve a polgári szlavón megyéktől délre fekszenek, tehát Horvátországhoz kell csatolni őket, a magyarok meg azt, hogy ezek Mátyás király idejében is Magyarország részei voltak. Horvátország – éppen a török előrenyomulás miatt – csúszott északra, magyar területekre, a régi Horvátország pedig 1848-49-re már Bosznia területe lett.

 

Jellacsics 1848 szeptemberében nyomult a Magyar Királyság területére

 

Gondolom, nem tévedés, ha megállapítjuk: Jellacsics törekvései a pánszláv mozgalom céljait foglalták magukba?

 

Jellacsics programjának távlati célkitűzése a monarchia átalakítására vonatkozott. Ez abból a felismerésből fakadt, hogy a monarchia lakosságának jelentős része szláv. Hiába német nyelvű a közigazgatás, és hiába a német az egyik legnagyobb nemzetiség, ha ide számítjuk a galíciai lengyeleket, ukránokat, szlovákokat, cseheket, stb., összességében a szlávok vannak többségben, tehát a monarchiát át kell alakítani szláv birodalommá. Ezt csak fegyveres erővel lehet megvalósítani. Ennek az átalakításnak a legfőbb akadályát a magyarok képezik, akiknek a területén jelentős szláv lakosság él, az önálló magyar államiság nagymértékben akadályozza ezt a törekvést. Tehát, amikor Jellacsics azt kezdi el követelni, hogy az önálló magyar hadügy-, pénzügy- és kereskedelem ügyi minisztériumot adják át a központ osztrák minisztériumoknak, akkor ebbe az irányba tesz egy lépést. És itt fut össze a birodalmi érdek a horvát érdekkel, hiszen a német igazgatású, egységes birodalom megteremtésében érdekelt, udvarhű államférfiak ugyanúgy Magyarországot tartják a legfőbb akadálynak. A délszláv – ha úgy tetszik, pánszláv – mozgalomnak a képviselői egy platformra kerülnek velük, ezért támogatja olyan lelkesen Jellacsicsot az osztrák hadügyi kormányzat. Kérdés, hogy mi valósítható meg mindebből, hiszen 1848-49-ben Bécs urai alapvetően nem „Jellacsics kottájából” játszanak, de kétségtelen, hogy az 1848-as horvát fegyveres fellépés jól jön az osztrákoknak.

 

A forradalom elfeledett főtisztjei

Van néhány olyan jeles alakja a magyar szabadságharcnak, akik kevésbé közismertek. Engedelmével most Biharország két szülöttjét említem. Az egyik a diószegi születésű Kiss Pál honvédtábornok (felső portré), a másik a váradi születésű Lukács Dénes ezredes (alsó portré). Hogy van az, hogy míg a tizenhárom aradi vértanú nevét, más tábornokokét is „kívülről fújják” a történelem iránt érdeklődők, például Kiss Pál neve szinte teljesen kimaradt a köztudatból?

 

Hát… a tizenhárom vértanú nevének kívülről való felsorolására vonatkozóan is vannak kételyeim, de kétségtelen, hogy csoportként benne vannak a nemzeti köztudatban. Nekik az volt a személyes tragédiájuk, és történelmi szempontból az őrizte meg az alakjukat, hogy így, együtt végezték ki őket. A többieknél, Görgeinél, Bemnél, Klapkánál vagy Dembinskinél maga a katonai teljesítmény, illetve annak a hiánya teszi őket alkalmassá arra, hogy megőrizzék a nevüket. De mi van azokkal a tábornokokkal, akik nem voltak fővezérek, nem végezték ki őket, nem lett belőlük híres emigráns, vagy oszmán tábornok? Voltak jó néhányan ilyenek. Kiss Pál mellett említhetjük Pikéthy Gusztávot, akiről a kutya nem tud, pedig ő volt az egyik utolsóként kinevezett tábornok, de megúszta a kivégzést. Az lehet a magyarázat, hogy ezek az emberek többé-kevésbé „tették a dolgukat”, de miután nagy, győztes hadjárat vagy elsöprő siker nem fűződött a nevükhöz, és afféle „bulváros” esemény sem, mint a kivégzés vagy az emigráció, emiatt a magyar történelmi köztudat peremére kerültek. Hozzá kell tennem, a „híres emberek” többségéről sincs normális életrajz. Bem apóról csak tavaly jelent meg Kovács István tollából egy korszerű monográfia. Dembinskiről nincs egy rendes életrajz, Guyon Richárdról, Perczel Mórról sem. Az aradi vértanúkról lesz, mert most beindul egy ilyen sorozat Magyarországon. Kiss Pálról azért el kell mondanunk, a tiszafüredi múzeum az ő nevét viseli…

Azt sulykolnám be a köztudatba az ő személyét illetően, hogy a tavaszi hadjárat ütközeteinek (Szolnok, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló) egyik hőse volt, s hogy Komárom előtt az általa parancsnokolt Pétervárad volt a másik magyar erősség, amelyik Világos után utolsóként tette le a fegyvert…

 

Valóban, a tavaszi hadjáratban is az egyik legvitézebb hadosztályparancsnok volt, és Pétervárad védelmében a végsőkig kitartott. Kétségtelenül „megérdemelne” egy alapos életrajzot. Lukács Dénes esetében pedig az lehet a helyzet – ebben a tekintetben sincs egyedül –, hogy mi mindig azokat az embereket szeretjük, akik „kivont karddal vitézkednek” a csatamezőn…

 

Gábor Árontól, nemde „mindenki tud”, holott minden vitézsége, ügyessége mellett az összteljesítménye messze elmarad Lukács Dénes tüzérezredes teljesítményétől…

 

Gábor Áronnál két dolog lehet a magyarázat. Az egyik az, hogy az ő fellépésének tulajdonítják a székely önvédelmi harc folytatását. Tehát volt egy jól megragadható, szimbolikus pillanata az életének, egy „csillagóra”, amikor ez az ember az események középpontjába került. Az újabb kutatások egyébként az mutatják, nem kizárólag az övé volt az elsőbbség, nem egyedül ő öntött ágyút stb., stb., de az kétségtelen, hogy az ő fellépése nélkül 48 novembere elején Háromszéken is véget ért volna a küzdelem. A másik tényező: hősi halála a kökösi csatamezőn. Ez egy olyan életpálya, ami önmagában „legendáriumért és filmforgatókönyvért kiált”… Lukács Dénes viszont – nagyon idézőjelébe téve – semmi mást nem csinált, mint „végezte a dolgát”, és lehetővé tette, hogy azok az emberek, akik a kardjukat villogtatták, vagy a puskájukat elsütötték, kellő számú és minőségű fegyverrel, lőszerrel érkezzenek meg a csatamezőkre, ahol összecsaptak az ellenséggel. Az ő tevékenységét az utókor „nem honorálta” érdemeinek megfelelően.

 

Holott Aradon – mivel a tüzérség főparancsnokaként az ő érdeme is, hogy a tüzérség a hadsereg legegyenletesebb teljesítményt nyújtó fegyverneme lett –  előbb őt is halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték, és csak hét év elteltével szabadult…

 

…és a testvére, Lukács Sándor kormánybiztos ugyanilyen fontos szerepet játszott a honvédség ruházati ellátásában. Abban neki volt nagy érdeme, hogy a honvédség nem mezítláb és nem mezítelenül ment a csatatérre. Kétségtelenül, ezek az emberek is megérdemelnének egy érdemeikhez méltó, normális feldolgozást. Annál is inkább, mert az önmagában az is egy csoda volt, ahogy 49 januárjában öt nap alatt kiürítették a fővárosi hadianyagraktárakat, hadiüzemeket, és levitték Nagyváradra, ahol már a hónap végén beindult a hadiutánpótlás gyártása. Manapság ennyi idő alatt legfeljebb egy közbeszerzés kiírásáig jutnának el, államtitkári szinten…

 

És a vasút akkor még nem jutott el Nagyváradig…

 

Szolnokig mindent levittek vasúttal, onnan pedig „országos járművekkel”, ökrösszekérrel szállították tovább Váradig. Ez egy óriási teljesítmény volt, Lukács Dénes, Lukács Sándor, vagy akár Láhner György, a későbbi aradi vértanú szervezési-irányítási képességeinek köszönhetően. Egyébként előkerült egy magángyűjteményből a nagyváradi lőszergyár, illetve ágyúgyár munkatársainak egy felirata a hadügyminisztériumhoz, akik kezdeményezték Lukács Dénesnek a tábornoki kinevezését. De mivel ez részben „alulról jövő kezdeményezés” volt, ezért a had urai lesöpörték az asztalról… Szegény Lukács, valószínűleg ennek köszönheti, hogy életben maradt, mert ha előléptetik tábornokká, akkor nem tizenhárom, hanem tizennégy vértanút végeztek volna ki 1849. október hatodikán, az aradi vesztőhelyen…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!