Még nem fogyott el az élményanyagom
2016. 03. 02. 23:30Több erdélyi város után Nagyváradon is bemutatta a Szalamandrák éjszakái című könyvét Márton Evelin. A szülővárosában, Kolozsváron élő szerzővel, aki a közrádió bukaresti magyar adásának a munkatársa, Szűcs László beszélgetett.
Márton Evelin az Illyés Gyula könyvesboltban tartott nagyváradi könyvbemutatón Fotó: Simon Judit
Ki volt előbb, az író vagy a rádiós Márton Evelin?
Az első könyvem 2008-ban jelent meg, akkor már három éve a Bukaresti Rádiónál dolgoztam. Most az Észpresszó című műsort vezetem újra, volt egy pár év kihagyás, akkor Székely Ervin mostani főszerkesztővel a Szabad szombatot szerkesztettük. Igyekszem irodalmi témákra odafigyelni, mivel ebben azért otthonosabban mozgok.
Ezeket a műsorokat itt Váradon elsősorban az interneten hallgathatjuk, illetve középhullámon kora délutánonként háromtól négyig.
Különben nekem íróként a rádiózás segített, például egy hír megszerkesztésénél, hogy be kell tartsunk bizonyos időkorlátokat, márpedig íróként kezdetben hajlamos voltam némi terjengősségre. Ha az első könyvemet fellapozom, nem mondom azt, hogy úristen, megtagadom, de ha most kellene ugyanazokat a témákat megírjam, tömörebb lenne az egész. Ebben biztosan közrejátszik a rádiós munka.
Egy korábbi interjúdban említetted, hogy amikor elkezdtél publikálni, ragaszkodtál ahhoz, hogy szó szerint az jelenjen meg, amit leadsz. Ha a szerkesztő akár egy szót is meg kívánt változtatni – például Szonda Szabolcs a Romániai Magyar Szóban – akkor inkább eltekintettél a közléstől. Ez azóta mennyire változott?
Inkább én magam változtam, de ha valamit úgy írok le, ahogy, annak oka van, nem véletlenül akarom, hogy olyan legyen. Több szerkesztővel is dolgoztam azóta, s persze ennek is látom az értelmét. Ha ennél a könyvnél Vida Gábor nem dolgozott volna vállvetve velem, akkor valószínűleg nem ilyen lenne, hanem más és az a más valószínűleg rosszabb lenne.
Akkor Vida Gábornak már könnyebb dolga volt veled, mint Szonda Szabolcsnak?
Igen, igen. De azért tegyem azt is hozzá, hogy az első könyvemet Szonda Szabolcsnak köszönhetem. Tudtomon kívül rakta össze a kéziratot s adta le.
Nemrég itt a váradi Törzsasztalnál az egyik író azt mondta, megírt eddig ennyi és ennyi regényt, s azért nem folytatja legalábbis azt a fajta regényírást, mert kifogyott az élményanyagból. Valami mást kell most írnia. Úgy hiszem, a Szalamandrák éjszakái esetében is hangsúlyos a szerző élményanyaga, olyannyira, hogy olvasás közben össze-összemosódott bennem a főhősnő és a szerző.
Nem kell eltekinteni tőlem. Mielőtt jöttem volna Váradra, gondolkoztam azon, hogy az utóbbi idők könyvbemutatóin ez mindig felvetődött. Rájöttem, én a saját életemet írom, azt, ami volt, ami van, illetve ami lehetne. Nem az a fontos, hogy velem ugyanúgy megtörténjen, de hasonló dolgokat átéltem, másrészt szeretek utazni, ez gondolom, kiderül az összes könyvemből. Ezt valahogy fel kell dolgozzam, a különféle helyszínek bekerülnek a könyveimbe. Még nem érzem úgy, hogy elfogyott volna az élményanyagom. Inkább az a kényelmetlen, amikor teljesen azonosítanak a hőseimmel. Nem pont ilyen vagyok, nem pont ez vagyok. Persze, közöm van hozzá, az én fejemben született meg az egész.
A könyvbemutatóra készülve indulás előtt beírtam a Google képkeresőjébe az egyik helyszínét a regénynek, az Usambara-hegységet. Elképesztő szépségű, nem is gondolná az ember, hogy Afrika ilyen arcát is tudja mutatni. Ez Tanzánia. Mesélj róla.
Én is és a férjem is gyerekkori álomként dédelgettük azt, hogy eljussunk egyszer Afrikába. De nem egy szokványos szafarira szerettünk volna kimenni, amire az ember befizet, beültetik egy szép autóba, s akkor körbefutnak vele. Úgy alakult, hogy biológus barátaink közül ketten részt vettek Tanzániában egy konferencián, s kiderült, össze lehetne velünk hangolni a dolgot. Egy fél évig szerveztük az utat, sátorral mentünk, három biológus, a férjem, aki fotózott, s én voltam a szem. Szóval mindent észrevettem, csak nem tudtam, mi az. Mutattam, s mondtam, mint egy hároméves gyerek, s ők mondták a latin, az angol nevét az illető madárnak. Úgy állítottuk össze az útvonalat, hogy beleférjen olyan helyszín is, ahol magunkban mászkálhatunk. A nemzeti parkokban még autóból sem szabad kiszállni, akkor sem, ha az ember biológus. Az Usambara-hegység volt az egyik olyan helyszín, ahová eljött velünk a vezető, de engedett, mutatta: itt és itt lehet menni nyugodtan. Fantasztikus volt. Tényleg létezik ez a regénybeli hely, az Amani. Annak idején még a németek építettek oda egy maláriakutató központot. Fent van a hegy tetején, csak földutak vezetnek oda, erdei utak, és az esős évszakban mocsárrá változik az egész. Nem csak a maláriával foglalkoztak, hanem egyéb trópusi betegségek kutatásával is, később éppen az utak járhatatlansága miatt leköltöztették a laboratóriumot egy közeli városba. A valamikori kutatóközpontot úgy kell elképzelni, hogy van egy vendégház, de a többi épületben szinte érintetlenül ma s ott vannak a ma már elhagyatott kísérleti laboratóriumok. Az egyik épületnek nyitva volt az ajtaja, kiderült, hogy egy ma is működő könyvtár van bent, s nem csak orvosi könyvekkel. Találtunk egy számítógépet is, a srácok bátrabbak voltak, bekapcsolták, működött, még internet is volt. Egy negyedóra múlva került elő a könyvben Julie kisasszonyként szereplő csaj, akiről kiderült, hogy ő vezeti a könyvtárt, és szólt, hogy nyugodtan használjuk, a netet is. Volt egy postahivatal is, amire még mindig az volt kiírva, hogy Royal Mail, onnan küldtem Selyem Zsuzsának egy képeslapot, azt gondolva, hogy soha nem fog megérkezni. És megkapta, hamarabb mint hogy mi visszaérkeztünk Európába. Afrika ilyen különben, a végletek világa.
Az egykori maláriakutató központ könyvtára a tanzániai Amaniban
Mennyire sikerült kapcsolatba kerülnötök olyan emberekkel, aki nem kísérő, nem biológus? Egyáltalán hajlandóak voltak veletek az ott élők kommunikálni?
Ó, nagyon nyitottak és kíváncsiak. Nem mesebeszéd, amiről írok. Bárhol, ahol megálltunk, rögtön körbevették az autót, s megpróbáltak eladni valamit, amire sem pénzünk, sem szükségünk nem volt. Ha mondtuk, hogy nem kérjük, abban a pillanatban lemondtak az üzletről s elkezdtek kérdezgetni. Egyáltalán nem sértődtek meg. Ezen kívül a maszájokkal keveredtünk közelebbi kapcsolatba.
Sokfajta etnikum jellemzi azt a vidéket is?
Kétszáz törzs él Tanzániában, közülük nagyon sokan a mai napig megtartották a saját nyelvüket. Szuahéli nyelven mindenki beszél, az a közös.
Az író Tanzániában maszáj fiatalemberek társaságában
Említetted a maszájokat.
Az úgy történt, hogy az első táborhelyünk egy maszáj falu közelében volt. Bejártak oda mosdani. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy itteni kempinget. És ők vigyáztak ránk, ilyen kalasnyikovos őreik voltak, akik egyfolytában szívták a hasist. Ennek ellenére teljes biztonságban érezhettük magunkat.
Nagyon barátságosak, pedig mi eleinte eléggé be voltunk ijedve. Nagy, nehéz hátizsákjaink voltak, s mikor megérkeztünk, tizenéves srácok vitték mindenünket. Bennem volt ez a kelet-európai frász, hogy most biztosan kirabolnak, de mondták, hogy ne féljünk ettől, ha mi a maszáj falu területén vagyunk, akkor oda tartozunk. Tényleg, semmi gondunk nem volt. Meglátogattunk egy maszáj skanzent is, de ők nem ott laknak. Ha jön egy turistacsoport, akkor megjelennek, különben járnak a kecskékkel, a zebu tehenekkel, naponta akár húsz-negyven kilométert is gyalogolnak.
Róluk írtad, hogy a friss zebuvéres kása a kedvencük?
Igen, elég furcsa étkezési szokásaik vannak a mai napig. Nyers, friss zebuvérrel keverik a tejet vagy a kását.
Van egy rokonszenves tanzániai szereplője a könyvnek, Livett, ő a te írói teremtményed?
Ő inkább fikció, de tényleg ott dolgozik. Két ilyen szereplő van az afrikai helyszíneken, Ammúz és Livett. Ammúz kérdezte, mire van szükségünk, mondtuk cigarettára és sörre, mert hogy kaját kaptunk. Mondta, fél óra és itt vagyok. Nagyon ledöbbentünk, amikor először megláttuk, hogy a fején egy láda sört hozott lentről, a faluból. Úgy hat kilométert gyalogolt.
Ők keresztények egyébként?
Vannak közöttük keresztények is, muzulmánok is, a maszájok többnyire megtartották a törzsi vallásukat. Meg a hadzák is, akik szinte neolitikumi körülmények között élnek, s nem is hajlandóak letelepedni. A maszájokat azért nagyjából már letelepítették. Igaz, például nem értik azt, hogy Tanzániában minden föld az államé. Ha te holnap odamész, s akarsz építeni egy panziót, akkor építhetsz, úgy, hogy kilencven évre bérbe veszed a területet. A maszáj ezt nem érti, ő megy a kecskéivel és kész, ahol van, azt a helyet a sajátjának tekinti. A kenyai-tanzániai határon megy a cirkusz, mikor ők átmennek, kérdezik tőlük, hova mentek. Mondják: haza. Papírjaik, útlevél, semmi. Két hét múlva jönnek vissza, s ha megint megkérdezik tőlük, hova mentek: haza. De átengedik őket.
Ugorjunk akkor egy nagyot, haza, majd mindjárt kiderül, hogy hol is az igazi haza. Azt mondod valahol, hogy te nem erdélyi vagy, hanem romániai. Ez mit jelent, s miért volt fontos neked ezt így kimondani?
Én nem azt mondom, hogy nem vagyok erdélyi. Az vagyok, Kolozsváron születtem, illetve apám révén Székelyföldhöz kapcsolódom. De úgy érzem, ennek az egész országnak vagyok az állampolgára, az egész ország érdekel, nem csak Erdély. Úgy gondolom, az egész ország azé, aki benne él. Ha az ember birtokba tudja venni, ehhez kíváncsiságra is szükség van. Engem mindig érdekeltek a románok, hogy ők milyenek. Szomszédaink románok voltak Kolozsváron, nekem nincs testvérem, a szomszédban három gyermek volt, minden napot náluk is töltöttem, ott még enni is hajlandó voltam, otthon nem annyira. Már gyerekkoromtól érdekelt, hogy mitől mások ők hozzánk viszonyítva. Ez így az életem során tágult, tágult. Érdekeltek például a Romániában élő más kisebbségek is.
No akkor lássuk, hol a haza. Azt mondod, illetve írod A szalamandrák éjszakáiban, hogy „a haza a nyelv, a hazámat a számban hordozom, mindenhova velem jön”.
Azért mondom azt, hogy a nyelv, mert itt nem kell akkor határokat húzni feltétlenül. A magyar bárhol az anyanyelvem lehet, akárhol vagyok is fizikailag.
Érdekes, miközben a könyved afrikai helyszínei, továbbá a román tengerpart, a delta ábrázolása, a helyszínek megnevezései pontosak, konkrétak, a bukaresti, illetve kolozsvári helyszínmegjelölések már a fikció részei, ezt a két várost nem is nevezed nevén, csak az utalásokból derül ki, hol járunk. Mi szükség volt e kettősségre?
Az volt a szándékom ezzel, hogy ami itteni, romániai helyszín, az bárhol lehessen. Nyilván Kolozsvár egy különleges város, megvannak a sajátos jegyei, de lehessen más is. Hogy bárki beleképzelhesse a saját városát.
A tenger, a Sárga-part, a delta is az afrikaihoz hasonló személyes élményeken alapszik? Nagyon erős, nagyon szemléletes leírások szerepelnek a könyvben.
Az nem igaz, hogy én gyermekkorom minden nyarát ott töltöttem, később kerültem oda, de ismerem ezeket a helyszíneket, éveken át visszajártam oda, most is visszajárok, amikor tehetem. Főleg amikor Bukarestben éltem, akkor jártam gyakran. Vama Vechéről van szó, meg Portițáról, Jurilovca környékéről. A nagyszüleim jó barátságban voltak a kolozsvári művészvilággal, közülük sokan Vama Vechére jártak nyaralni. Az én élményeim kicsit össze lettek gyúrva az ő élményeikkel, barátaik élményeivel. Még elkaptam azt, amikor még nem volt kiépítve, most már nem szeretem annyira. Már nem találjuk meg azt a hangulatot, ami valamikor volt. Akkoriban a helyiektől vettél ki egy szobát, ma már hoteleket húztak fel, szörnyen néz ki az egész. Egy elhagyott part volt, ahol az embernek a szabadságérzete már konnotációkat kapott.
És akkor még egy helyszín, maga Bukarest, ahol rádiósként tíz évig éltél. Megszeretted vagy csak megszoktad a várost?
Én nagyon szeretem Bukarestet a mai napig. Amikor leköltöztem 2002-ben ijesztőnek tűnt a sok ember, ehhez képest Kolozsvár kisvárosnak tűnt. Úgy éreztem, én itt most elveszek. Eltűnök. Ez különben később visszajött időnként, de akkor már tudtam kezelni. Kolozsváron nem tudok úgy kimenni az utcára, hogy ne találkozzak két-három emberrel, akit ismerek. Na, Bukarestben mehettem órákon keresztül anélkül, hogy ismerősbe botlottam volna.
Ez lehet jó is, rossz is.
Akkor nem jó, ha az ember nem a legjobb passzban van, s szüksége van valami megszokottra.
Egy egész más kérdés: egy Törzsasztal est kezdetén egyik vendégünket úgy mutattuk be, hogy írónő. Nagyon haragudott ezért, ő író. Te hogy vagy ezzel?
Nő vagyok, ezt nem tudom letagadni. Nem sértődnék meg, de én is úgy gondolom, hogy az író nemtől függetlenül író.
Ez azért is érdekes, mert közben beszélünk nőirodalomról, megjelennek kifejezetten női antológiák. Tehát ott van egyfelől a kérés, hogy ne nevezzük így, másfelől a tudatos felvállalás.
Én soha nem nagyon értettem azt, mi az, hogy nőirodalom. Van irodalom, és kész. Nyilván egy nő másként lát mindent. Sajnos, azt nem látom, hogy látják a világot a férfiak, bár szeretném. Vannak erről elképzeléseim, de azok csak elképzelések. Tehát nem kell ezt különválasztani.
Nincs a könyv elején műfaji megjelölés, hogy ez regény, fejezetek sincsenek, ugyanakkor megjelenik alcímként, hogy (+ Milen könyve). Műfajilag picit valóban zavarba ejtő a könyv, ugyanakkor érdekes, hogy Milent egyfajta szerzőtárssá emelted.
Milen ugye a másik főhőse a könyvnek, aki a sztori szerint gyerekkorában nekifog írni egy nem is naplót, hanem azt, amit máshol nem mond ki. A naplóírásnak amúgy is van egy ilyen oldala, hogy ott azt is megfogalmazod, amit nem mondhatsz ki sehol. Milennek ez a szerepe, miközben ő amúgy ritkán szólal meg, s olyankor sem pont azt mondja, amit érez. Azt is jelzem a könyvben, Milen nem is örül annak, hogy ezek a részek megjelennek. Kimond néha olyan dolgokat, mintha ezek kőbe lennének vésve, s nem változhatnak. Én úgy gondolom, bármi változhat.
Úgy is összegezhetjük ezt, hogy Milennel mondatsz ki olyan dolgokat, amiket nem akarsz, hogy a részben vagy teljesen veled azonosított női főhős, Anwar kimondjon?
Igen, volt egy ilyen, bár ezen nem gondolkoztam eddig nagyon mélyen. Amióta megjelent a könyv, azóta kezdek rájönni, mit is csináltam.
Fontos eleme a könyvednek a szexualitás, ami nem szokványos egy romániai magyar írótól abban a konzervatívnak nevezett romániai magyar közegben, ahol a mű hat. Ezzel kapcsolatban idéznék egy mondatot, bár ez Milen szövege: „Azt hiszem, az, hogy közel kétezer éve az egyház javarészt bűnnek nevezi a testi vágyakat, nem tett jót az embernek, legalábbis abban a tekintetben, hogy miként viszonyul a saját testéhez és a saját vágyaihoz. Az igazi természetéhez, ahhoz, ami.” Mik a visszajelzések, valóban konzervatív az erdélyi olvasó?
A szerepe az a szexualitásnak ebben a könyvben, hogy én szeretem a nevén nevezni a dolgokat. Ugyanúgy hozzánk tartozik, mint bármi más. Sok minden emiatt forog körbe-karikába férfi és nő, férfi és férfi, nő és nő között. És én nem gondolom azt, hogy konzervatívak lennének az olvasók, eddig csupán a homoszexualitásba kötöttek bele egy kicsit. Úgy egyébként nem kaptam semmiféle rossz visszajelzést. Sőt.
Megint idéznék: „Idegennek lenni csak ideig-óráig jó. A hazátlanságba bele lehet születni, ezt bizonyítja a mi szalamandra csapatunk is.” Mit jelent a szalamandraság?
A szalamandra egy kétéltű. A hősök jelenős része vegyes házasságokból származik. S különösen a kamaszkorban felmerül az, hogy én most ki vagyok? Mi vagyok én? Meg ugye belénk, erdélyi magyarokba azt is belenevelik, hogy a mi hazánk, az Magyarország. Én ezt soha nem éreztem. Vagy soha nem éreztem anyaországnak. Ezektől a dolgoktól lesz egy kettős, hármas tudatunk. De ha az ember a tényekkel szembesül, akkor arra jön rá, hogy sehol nincsen hazája. Romániában magyar vagyok, Magyarországon pedig erdélyi magyar. Ez egy fontos dolog ott, ahol egyre több a vegyes házasság, s egyre több ember, egyre több fiatal kell döntsön. És nem mindig könnyű megtalálni az egyensúlyt. Ez függ a szülőktől, az iskoláktól, sok mindentől. Hogy az ember mit választ vagy milyen tud lenni. Van, akiben nagyon jól tud ötvöződni több nemzetiség is.
Ugyanakkor ez egy generációs könyv is, a harmincasoké, hisz a legtöbb fontos szereplő ehhez a nemzedékhez tartozik. A fiatal középkorúak világa. Hogyan látod ma e generációnak, a te generációdnak a lehetőségeit itt?
Erős döntés kérdése, hogy van-e itt jövő vagy nincsen.
Vagy elmenni?
Igen, ezért mondom, hogy ez egy erős döntés. Azok a barátaim és ismerőseim, akik elmentek, nagy valószínűséggel soha többé nem jönnek vissza. Harmincon túl vagyunk már, ez az az időszak, amikor már családot alapítasz. Kitoljuk a kamaszkort, ameddig csak lehet, meg az ember soha nem nő fel, nem is kell. Láttam próbálkozásokat, hogy valaki elmegy, dolgozik, aztán visszajön ide, de ritkább az olyan.
Te pedig Afrikából is hazajöttél, meg Bukarestből is.
Igen.
Egyáltalán a hazamenni neked egyértelműen Kolozsvárt jelenti?
Nem teljesen tiszta ez, apám a Székelyföldön él, elváltak a szüleim, ő egy rurális környezetben mezőgazdasággal foglalkozik, anyám meg egy teljesen urbánus valaki. Úgyhogy ilyen szempontból is két hazám van.
Beszélgetésünk elején azt mondtad, neked még nem fogyott ki az élményanyagod, akkor ez nyilván azt jelentheti, új könyvön dolgozol. Mi lesz? Milyen világba vezet, milyen élményeket osztasz meg olvasóiddal?
Ez inkább egy belső világról szól majd. Úgy döntöttem, visszatérek a novellákhoz. Igazán nem fontos a műfaj, azt szoktam mondani, hogy szövegíró vagyok. Regénynek indult, amin most dolgozom, és most visszanovellásítom.
Darabolod?
Darabolom, szűkítem. Ugyanakkor tágítom is.
Sokat pepecselő, jegyzetelő vagy?
Nem nagyon jegyzetelek, inkább gondolkodom. Olyan van, hogy eszembe jut valami, s leírom gyorsan, nehogy elfelejtsem, de nem jegyeztelek. Csodálom azokat az írókat, akik képesek évekig levéltárazni egy könyvhöz, de nekem ez nem menne. Inkább inspirálnak dolgok, s azokat fejben tovább viszem. Aztán kijön a szöveg.
Márton Evelin portréja Rigmányi Zsolt felvétele
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
