Kezdjetek el élni!
2015. 02. 27. 14:09Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni / Majd az unokáknak, mikor körbeállnak / Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak /Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni! Ha másról nem, hát erről a Márti dalának keresztelt számukról bizonyára sokan ismerik az Anna and the Barbies zenekart. No meg arról, hogy az énekesnőjük hétről-hétre feltűnik a Rising Star tehetségkutató műsor zsűrijében. A Moszkva Kávézóban tartott nagyváradi koncertjük után a zenekart alapító testvérpárral, PÁSZTOR ANNÁVAL és PÁSZTOR SÁMUELLEL a színpad mögé merészkedő Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
Voltam már sok koncerten a Moszkvában, de ritka, hogy egy előadó ennyire megmozgassa a közönséget. Volt szám, amelyik közben az emberek vetkőztek, olyan is, hogy guggolt az egész nézőtér, máskor egy srác négykézláb mászott fel hozzád a színpadra, egy rajongód kislányát pedig te hívtad fel, és ültetted be a dobos mögé kuckózni. Egymással összeférhetetlennek tűnő események, amik nálad természetesen követik egymást. Mindig ilyen széles skálán mozog egy koncert?
Anna: Mindig teljesen eleresztjük a gyeplőt, sosem tudjuk előre, mi lesz. Szeretjük, ha a dolgok csak úgy történnek maguktól, és ennek köszönhetően jellemzően történnek is. A közönség látja, a színpadon teljes tébolyda van, szabad a pálya, egy idő után beindul mindenki.
Egy bolond százat csinál, az emberek nagy része nyitott a jó szándékú anarchiára.
Olvastam veled több interjút, és azokban is elmondod, amióta anyuka lettél, egy másik Anna megy fel a színpadra…
Anna: Szerintem rossz interjút olvastál, az nem én voltam. (nevet) A kedvesem is azt mondta néhány héttel a szülés után, hogy ezzel ellentétes várakozásai ellenére semmit sem változtam.
Pedig Szily Nórának azt mondtad, megtanultad szeretni és becsülni magad.
Anna: Valami olyasmi lehet, hogy szélesebb skálán mozgok, mint korábban. A szülés előtt mindig valahogy megsebzett vadként vergődtem a színpadon, kivégzőosztag voltam saját magam számára, mindig sebekkel és foltokkal mentem haza, azt gondoltam, ezzel érdemlem ki a színpadi létezést. Most pedig merek fenséges lenni, anyatigris, meg anyakirálynő, és ez feltehetően a baba miatt van. Lehet, a közönséget is merem úgy kezelni már, mintha a gyerekem lenne.
Külsőségeiben azért sok maradt a megsebzett vadból, rajzolt sebhelyekkel jöttél be a színpadra, később előkerült egy gázálarc is…
Anna: Rengeteg sminkem van, és szeretek magamon maszatolni. Annyi türelmem nincs, hogy nagyon szép dolgokat csináljak, de a különböző bohóc, meg sámánszerű maszkok segítenek az átváltozásban, hamarabb beletalálok így a szerepembe.
Ha már szerepet említesz, tudtommal sok helyen, sok irányból tanulmányoztad a színpadi létezést, többek között Gór Nagy Mária Színitanodájában, illetve külföldön is.
Anna: Az az igazság, hogy már minden iskola előtt megvolt bennem a késztetés a színpad felé, amióta az eszemet tudom, ha odakerültem ömlött belőlem ez a dolog. Korán rájöttem, ez megy nekem, aztán persze érdekelt, hogy is működik a dolog tulajdonképpen. De a közönségszeretet, illetve a magamutogatás iránti vágy kezdetektől fogva adott volt.
|
Névjegy Az Anna and the Barbies zenekart Pásztor Anna és testvére Pásztor Sámuel alapították 2004 őszén. Mindjárt a harmadik fellépés egy nagyszabású, egész estés R’n’B – Hip-Hop koncert volt a budapesti Moulin Rouge-ban rengeteg sztárvendég kíséretében, amely során felfigyelt a rájuk egy angol menedzser, akinek segítségével 2005 tavaszán megjelent az első, Passionfruit című, angol nyelvű lemez, az amerikai CD Baby online zeneterjesztő hálózatnál. Az együttes további tagjai: Hernádi Dávid – basszusgitár, Vaghy Tamás – billentyű, Bubnó Márk – dob. |
Az együttműködés is kezdetektől fogva meg volt köztetek?
Samu: Nem, az hogy mi együtt zenéljünk, viszonylag későn alakult ki, de a kooperáció, hogy részt vegyek Anna örült ötleteiben, minthogy hozzunk fel hat mázsa csillogós követ a közeli bányából, régre nyúlik vissza. Mindig voltak lehetetlen találmányai, amikben én valamilyen módon feladatot kaptam.
Hol nőttetek fel?
Samu: Gyárilag pestiek vagyunk, de aztán laktunk Magyarországon rengeteg helyen, többek között tanyán, szóval vidékiek is vagyunk. De Anna mindenhol rávett valami akcióra. Aztán ő elindult a tánc irányába, én zenélni kezdtem, amikor pedig a térdével gondjai lettek, és látszott, hogy a tánc nem fog menni hosszú távon, akkor új utakat keresve rám talált, így lett ez a zenekar. Azt hiszem nagyon hasznos, hogy markánsan különböző egyéniségek vagyunk, de remekül kiegészítjük egymást.
Anna, volt amikor te ténylegesen és kizárólagosan táncosnő akartál lenni?
Anna: Mint már mondtam, rengeteg színpad körüli dologba belekóstoltam, ilyen volt a tánc is. Az a része, hogy koreográfiát tanuljak, valaki másnak az ötletét kivitelezzem, sosem volt az erősségem, nem érdekelt. A kreatív része, meg főleg a free style, az mindig nagyon ment. Ugyanez a helyzet a színészettel, sosem tudtam szöveget tanulni, gátlástalanul átírtam József Attilát is, ha úgy volt kedvem. Viszont semmit sem bánok, amiket megtapasztaltam.
Egyre jobban kezd összeállni bennem valami összművészeti katyvasz, éppen ezért ilyen projektek felé kacsintgatok mostanában. A lényeg, hogy a saját üzenetemet tolmácsolhassam.
Pedig szerepeltetek színdarabban is, az RS9 színházban évekkel ezelőtt volt egy MoNOporno, avagy Julie című előadás, amiben az egész zenekar játszott.
Anna: Igen, ez Strindberg Júlia kisasszony című botránydarabjának zenés átirata, én játszottam a főszerepet. A zenekar a függöny mögé volt rejtve árnyjátékszerűen, mert nem tudtak viselkedni.
Samu: Zenélnünk kellett, meg cukorkás papírokat zörgettünk. A mi számaink voltak a betétdalok.
Apropó, ki írja a szövegeket?
Samu: Vagy Anna, vagy én. Ő egy picit több szöveget, én egy picit több dalt, de mindig kialakul.
A szövegeitekből nem feltétlenül az derül ki, hogy bármiféle hatalom nagy barátai lennétek.
Samu: Hát, mindnyájan a hetvenes években születtünk, érződik a munkánkon, hogy a punk valamelyest megnyomta a fejünket.
Anna: Nekem a hatalommal önmagában nincs semmi bajom. A természet is hatalom. Isten pedig a legnagyobb hatalom, és ez így van rendjén.
A gond ott kezdődik, amikor a hatalom hülyeséggel párosul. Gyerekkorom óta rendkívül nehezen viselem, ha igazságtalanság van, meg amikor egyes emberek elkezdenek mások kárára élni.
Ilyesmi ellen mindig felszólaltunk. Eddig nem igazán politizáltunk, de a legújabb albumunkon ez elég erősen jelen van.
Mi lehet ennek az oka?
Anna: Valószínűleg ilyen a helyzet most Magyarországon, és ezzel most nem lövök sem jobbra, sem balra, sem középre, mert úgy rühellem a politikát, ahogy van.
Egyik alkalommal, amikor kimentél a közönség közé, azt mondtad, szívesen elvinnél magaddal egy busznyi embert, hogy vigyél haza egy kis vidámságot. Ennyire besavanyodtatok ti ott a messzi Budapesten?
Anna: Én nem. Szerencsére megtaláltam azt a közeget, azt a csapatot, ami korlátlan örömforrást jelent az életemben. A turnébuszban viszont, meg a koncerteken búra alatt vagyunk. Ha felülök a villamosra, vagy kimegyek a gyerekkel a játszótérre, látom a keserűséget sok ember szemében. Elég érzékeny vagyok az ilyesmire, bele tudok költözni másodpercek alatt mások kis világába, és elég nagy kétségbeesést érzékelek. Amikor tehetem, próbálok ezen változtatni a koncerteken, ezért mondtam el most is, aki itt kapott valamit, adja tovább valamilyen formában másoknak, hogy pillangóeffektussal kicsit terjedjenek a jó dolgok. Én is teljesen fel vagyok most pörögve, azért dumálok ilyen gyorsan, órákig nem lehet lelőni.
Jártatok már korábban a határnak ezen az oldalán?
Anna: Ez az első alkalom, pedig régóta szerettünk volna már jönni. Ez a negyedik határátlépésünk a zenekarral, voltunk már Ukrajnában, Szlovákiában, illetve egyszer Hollandiában a Eurosonic fesztiválon.
Lehet rosszul látom, de tudtommal a Márti dalával kerültetek be a nagyon széles köztudatba, mesélnétek erről?
Samu: Az egy olyan telitalálat volt, ami megemelt bennünket. Évek óta tudtuk, hogy kell majd egy szám, ami átüti a falat. Persze, nem úgy készült, hogy hű ez nagyon jó, és könnyezni fognak az emberek, hanem jött egy téma, ami mindnyájunkban jól működött, és a közönség is azonnal reagált rá. Amint még csak a szöveg kikerült a közösségi médiába, azonnal futótűzként terjedt.
Kicsit most megkavarodtam. Azt tudom, hogy Márti egy rajongótok volt, aki már sajnos nem él. A szöveget nem ő írta?
Samu: Nem, az teljesen Annáé.
Anna: Márti még élt, amikor ez született, viszont a halálakor neki dedikáltuk. A téma egyébként teljesen máshonnan jött: a baráti társaságomban egyszer a velem egykorú fiúk összegyűltek valami húsz alatti fiatalokkal, és némi szeszesital elfogyasztása után elkezdtek sztorizni utazásról, csajozásról erősen múlt időben, keserűen. Erre én egy idő után kifakadtam, hogy alig negyvenévesen retrospektív beszélnek az életükről, pedig még rengeteg dolog vár rájuk. Ekkor hangzott el az ominózus mondat: Kezdjetek el élni! Aztán napokkal később visszajött egyéb értelmeivel egyetemben, és lett belőle ez a szöveg. Ezután egy héttel halt meg Márti, és címződött neki a közben készülő dal. Sajnos azt hiszem, minden albumon van olyan szám, ami valamelyik eltávozott barátunknak szól.
Ha jól tudom, az első lemezetek, a Passionfruit angolul jelent meg. Az volt a cél, hogy nekivágtok a nagyvilágnak?
Samu: Neki is vágtunk, hiszen az az albumot Angliában rögzítettük. Anna, amellett hogy évekig külföldön táncolt, részt vett különböző zenekarokban, a rap pedig kifejezetten angolul találta meg. Kezdetben hajlottunk a hiphop felé, amihez ugye ő egyértelműen angolul írta a szövegeket. A Nyuszika volt az első magyar szövege, ahol azt éreztük, elkapta a dolgot, azóta ami akar angolul születik, ami akar, magyarul, nem erőszakolunk meg egy anyagot sem fordítgatással.
Anna: Sokáig küzdöttem azzal, hogy nem tudtam jókat írni magyarul. Kiszámolók születtek, meg erőltetetten versszerű dolgok. Igazából Lovasi András volt rám nagy hatással, meg a Kezdet Phiai, akik közül Závada Peti igazából költő. Mint kiderült, rá kicsi koromban rengeteget vigyáztam, amikor összegyűlt nálunk a nagy művész társaság.
Művészcsalád vagytok?
Anna: Az van, hogy a három „apukám” közül az egyik a Bereményi Géza, egy ideig nála laktam, a hétvégeket, meg a nyarakat nála töltöttem, 17 évesen két évet folyamatosan, és hozzá rengeteg művészember járt, köztük mondjuk Závada Pál is az akkor még kicsi Petikével, akit többször rámsóztak. (nevet)
Térjünk vissza a zenekarhoz. 2004 óta léteztek, de csak nemrég nyilatkoztad, hogy talán most már meg lehet élni ebből. Te közben ugye tehetségkutatóban zsűrizel, más tévéműsorban is felbukkantál, hogy érzitek, csúcson van a zenekar?
Samu: Az eddigiekhez képest mindenképpen, de van hová fejlődni. Vannak olyan kollégák, akiknek a koncertjét megnézve azt mondja az ember, ez igen, ehhez még kicsi kutyák vagyunk, de nagyon dolgozunk érte, hogy felnőjünk.
Anna: Rengeteg dolog van, amit még javítani kell. Én például úgy érzem, hogy a legutóbbi albumon találtuk meg a hangunkat. Most tartunk ott, hogy az egész zenekar elsősorban a zenéléssel foglalkozhat, eddig mindenki 3-4 munkát csinált egyszerre, hogy fenntartsuk magunkat és az úgymond hobbinkat. Teljesen más, hogy ez már nem így van. Én azt gondolom, hogy ahol most tartunk, az nagyjából hetven százalék lehet. Szerencsére tele vagyok ötletekkel. Mint már említettem is, engem nagyon érdekelnek ezek az összművészeti dolgok, például, hogy a színházat és a cirkuszt miként lehet keverni a zenei színpaddal.
Ez nem teljesen új, a Quimby foglakozik ilyesmivel, tudtommal a Kistehénnek is vannak hasonló projektjei..
Anna: Igen, bár én durvább színekkel szeretnék játszani, mondjuk balettet vinni kiskocsmába. Sok minden izgat, de a legfontosabb, hogy az éhségünk megmaradjon, hogy harapjuk, élvezzük a zenét.
Amikor már jön a jóllakottság, a robotszerű működés, csináljuk a gázsiért, akkor megette a fene az egészet.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
